„Olyan, mintha drogoznék, csak ezt a festészet hozza ki belőlem”

“Szeretem érezni a kezem indulatát” – interjú Kemény György képzőművésszel

Garamvölgyi Évi a Pécsi Tudományegyetem festőművész szakán végzett öt évvel ezelőtt, azóta több önálló és más kortárs művészekkel közös kiállítása volt, két külföldi tanulmányprogramban is részt vett, és megvalósította azt, amit sok művész sosem ér el: kizárólag a festészetből él. Egy éve viszont otthagyta a budapesti művészéletet, és egy Kalocsa melletti kis faluba költözött.

Foktőn látogatjuk meg, itt vásárolt egy éve egy cserépkályhás vályogházat, ami több mint húsz éve fűtetlenül állt a falu szélén. Szülei eleinte nehezen értették meg a döntését, de szép lassan elfogadták, hogy ő itt találta meg a boldogságát, és segítenek neki a felújításban, amivel csak tudnak. A házat a kész állapottól még fényévek választják el, és tulajdonosa elmondja, hogy nem tudjuk elképzelni azt a mennyiségű munkaórát, amit eddig beleraktak, hogy egyáltalán lakható legyen.

Garamvölgyi Éva (Fotó: Berczi Dávid)

„Mindig azt mondtam, hogy minden mindegy, csak festhessek, de rájöttem, hogy ez nem így van. Az alapszükségletek, mint a víz, a meleg lakás, az étel, kellenek. Próbáltam úgy is festeni, hogy ezek nem voltak meg, csak akkor eléggé más, ami kijön belőlem” – számol be az előző teléről, majd nevetve hozzáteszi, hogy eleinte ő sem értette, mit keres itt, amikor például nem jött rá, hogy kell a cserépkályhát jól használni, így előfordult, hogy kabátba, takaróba bugyolálva vacogott az ágyában. De rengeteget tanult a türelemről, és idővel szép lassan minden a helyére kerül.

Mostanra sikerült nagyjából kiszárítani a falakat, elkészült a fürdőszoba, igaz, még a műterem az egyetlen lakható helyiség, így ott rendezte be az életterét is. A melléképületből egy török srác integet, megtudjuk, hogy couchsurfer, pilótaképzésre jár Kalocsára, addig ingyen lakik itt egy hónapig, cserébe segít a ház körüli munkákban. A fiút leszámítva nem sok embert látni a faluban, óriási a csend, igaz, hétköznap délelőtt érkezünk. Mégis azon gondolkodom, mi visz rá valakit, hogy a színes, pörgős városi életét feladva ezt a távoli helyet válassza.

„Végre csend van belül is”

A történet kezdete több mint tíz évvel ezelőttre nyúlik vissza, amikor mentális betegséget diagnosztizáltak Évinél, és orvosa az egyetlen megoldásnak azt látta, hogy élete végéig gyógyszereket szedjen. Évinél vidámabb, aktívabb, élettel telibb embert keveset ismerek, de elmeséli, hogy a gyógyszerektől teljesen megváltozott a hangulata.

„A gyógyszerek teljesen leszedáltak, egy nyugodt zombit csináltak belőlem. Amikor egy napig nem vettem be valamelyiket, éreztem belül a dübörgést, az élet ki akart törni belőlem” – meséli, majd azzal folytatja, hogy nem tudott beletörődni a gyógyszerszedésbe, egyszerűen érezte, nem lehet igaz, amit az orvosok mondanak, nem lehet ez a megoldás, lennie kell valami másnak. Édesanyjával a világ összes gyógyítóját végigjárták, voltak kineziológusnál, pszichológusnál, de még ördögűzőnél is.

„Azt mondja nekem az ördögűző, hogy kilencen voltak rajtad, de leszedtem mindet. Aztán hogy x ezer forint lesz, de ez most akciós ár. A kineziológiát nem tartom hülyeségnek, de nagyobb volt a baj annál, hogy ez rajtam segítsen.”

A sokadik fölöslegesen lefutott kör után, gyakorlatilag véletlenül jutott el egy közösségbe, ahol meditációt kezdett el tanulni.

Garamvölgyi Éva (Fotó: Berczi Dávid)

„Nem tudom ezt szavakkal kifejezni, de addig folyamatosan éreztem, hogy mindenki hazudik nekem. A közösség vezetőjének a szavait végre nem szimplán elhittem, az egész testemben éreztem, hogy igaz, amit mond. Elkezdtem tőle meditációt tanulni, gyakoroltam mindennap. Ez egy több ezer éves hagyományokra visszatekintő, működő rendszer, egy megfogható dolog, nem olyan, mint mikor azt mondja nekem az ördögűző, hogy kilencen voltak rajtad. Ezt nem elhinni kell, hanem megéled.”

Hét hónapja gyakorolta a meditációt, amikor elkezdte elhagyni a gyógyszereit. Mikor kontrollra ment az orvosához, az csak annyit mondott neki, hogy „nem tudom, mit csinálsz magaddal, de semmiképp ne hagyd abba”. Ennek már hét éve, azóta nem szedi a gyógyszereit, és teljesen egészséges – úgy érezte magát, mint Dr. Strange, aki egy tünettel ment oda egy mesterhez, de egy egészen új szemléletet kapott, alázatot tanult, és minden más is megváltozott az életében.

„Nem szeretem hangsúlyozni, hogy ez buddhista tanítás, mert így is elegen hiszik azt a faluban, hogy szektások vagyunk – mondja nevetve. – Pedig semmi másról nem szól ez a közösség, mint hogy segítünk egymásnak, és közösen fákat ültetünk. Korábban is voltak itt ilyen tíznapos elvonulások, idejöttél, meditáltál, kaptál lehetőséget, hogy csendben legyél. Most egy egész életem van csendben lenni, és végre a fejemben is csend van. Teljes, boldog, életet élek.”

Garamvölgyi Éva (Fotó: Berczi Dávid)

„Egész gyerekkoromban ilyen közösségről álmodtam”

Mivel a csoport vezetője már régebb óta Foktőn élt, és innen járt fel nagyobb városokba meditációt tartani, egyszer csak jött az ötlet, hogy rengeteg a faluban az eladó – és nagyon olcsó – ház, néptelenedik el a környék, miért ne költözzenek mindannyian ide, hogy egymást támogatva létrehozzák azt a fajta összetartó közösséget, amiről régen a falusi élet szólt.

Most már nagyjából tíz család él itt, hetente egyszer-kétszer legalább összegyűlnek valamelyikőjük házában beszélgetni, de a csapat legnagyobb előnye, hogy minden problémát és feladatot együtt oldanak meg.

„Egész gyerekkoromban azt gondoltam, nem jó ez így, hogy nincs semmiféle felnőtt kontroll, nincs senki, aki rászóljon a másikra, ha rosszul neveli a gyerekét vagy ilyesmi – és itt nem a szüleimre gondolok. Most együtt neveljük a gyerekeket, szeretetteljes légkörben. Mindig nyitva lehet az ajtó, nem kell félni attól, hogy bármi baj lesz. Létrehoztuk azt az ideált, ami szerintem minden ember fejében megvan, csak városban nincs mód megvalósítani.”

A tíz család nagyon különbözőképpen működik, van, aki helyben indított vállalkozást, például bioboltot vezet, más a meglévő munkáját hozta le ide, asztalosként dolgozik, megint mások minden évben néhány hónapos külföldi munkával szedik össze az egész évre való betevőt, de olyan is akad, aki nagyvállalat vezető pozíciójába ül be szép ruhában, miközben a kollégáinak fogalma sincs, hogy amúgy egy távoli parasztházban lakik, és hétvégente a mezőn kapál.

A közösség legfőbb célja jelenleg ugyanis az erdősítés, melyen szintén közös erővel, összefogva dolgoznak: aki tud, fát ültet, kapál, rétet kaszál, míg a többiek ebédet főznek rájuk.

„Egy saját mikroklímát szeretnénk létrehozni, erre pedig a legjobb mód az erdősítés, amit tervszerűen, egy erdész segítségével csinálunk. Megvettük a környező földeket, és fokozatosan fákkal ültetjük be őket. A közösségben persze baromi sok konfliktus van, volt már »takarodj a házamból« típusú helyzet, de ezek idővel megoldódnak, a közös munka nagyon jól összehozza az embereket.”

Garamvölgyi Éva (Fotó: Berczi Dávid)

„Minek ragaszkodjak egy városhoz, amit egész életemben rühelltem?”

Évi korábban egy budapesti művészközegben élt, de ott közel sem érezte ezt az összetartást. Nem állítja, hogy minden művész önző lenne, de ott kifejezetten azt tapasztalta, hogy csak a „felszínes jópofiság” megy, amikor tenni kellene valamit a másikért, kétesélyes, hogy lehet-e bárkire is számítani. A pesti pörgés sem hiányzik senki, úgy fogalmaz:

„Minek ragaszkodjak egy városhoz, amit egész életemben rühelltem? Itt egy olyan dologba teszünk energiát, ami nemcsak lokálisan, de minden szinten hasznos. És ha azt mondod, hogy vasárnap meg kell csinálni ezt vagy azt a munkát, biztosan számíthatsz rá, hogy hat vagy nyolc ember kérdés nélkül ott lesz. Ebben a házban emberek kőkemény munkahetei vannak benne, és ezt pusztán szívességből csinálták. Folyamatosan azon gondolkozom, hogy a fenébe tudom majd ezt nekik mind meghálálni. Ezután nem kérdés, hogy elmegyek-e más kertjébe kapálni, ha kéri. Emberileg elképesztő megemelő nekem itt, ilyen jó emberek közt lenni.”

Emellett megtanulta értékelni azokat a dolgokat, amelyeket korábban alapvetőnek hitt, és messze mást nevez jó életminőségnek, mint korábban. Budapesten hiába keresett sokkal jobban, mégis most érzi úgy, hogy teljesebb életet él.

„Itt mindenre van időm, jó levegőn lehetek, minőségi élelmiszert eszem, terem van, helyem van. Nem gondoltam, hogy ennyire felszabadít: szabad ember vagyok, azt csinálom, amit szeretek. De itt egyébként mindig történik valami, néha az éjszaka közepén állít be egy barát, hogy maradna pár napot, legközelebb egy svájci ismerős család fog a hátsó kertemben kempingezni, az előbb hívtak egy barátnőmék, hogy mennek fürdeni a Dunára, tulajdonképpen nincs két egyforma napom.”

Garamvölgyi Éva (Fotó: Berczi Dávid)

„Az inspiráció én magam vagyok”

Évi elmondja, hogy a faültetés egy hónapját leszámítva, amikor ténylegesen elérte a testi határait, mindig próbált alkotni, amint a körülmények élhetőek lettek. Korábban főként megálmodta a képeit, mióta itt él, kipróbált egy számára eddig ismeretlen módszert, amiről sose hitte, hogy működhet: fókuszált állapotba hozza magát, és előzetes koncepció nélkül nekiáll festeni. Újabb képei közül már több is így született. Mivel a festmények csak úgy áradnak ki belőle, nem kell különösebben küzdenie az inspirációért, egyszerűen jön.

„Nem tudok nem festeni. Nem volt kérdés, hogy ezzel foglalkozzak. Mikor a művészeti középiskolába jelentkeztem, nem is jelöltem meg semmi mást, annyira hívott ez a szakma. A tanárok kérdezték, hogy hova mész, ha nem vesznek fel oda? Hát hova, a Dunának. Nem is értettem a kérdést.”

Hogy miről szólnak a festményei, és honnan nyer inspirációt, azt nagyon egyszerűen összefoglalja:

„Mindig kíváncsi voltam saját magamra, hogy mi van az agyamban, állandóan kutatom, hogy mi vagyok én. Az inspiráció mindig ugyanaz, saját belső dolgaimat vizsgálom, mi a létezés, mit csinálunk itt, hogy működik az élet, miért élünk, a tudatom mire képes. Gyerekkorom óta érdekel, hogy mire képes a tudatom, mit tudok az agyammal irányítani a testemen túl.”

Ezt az állapotot elérni már rutinjává vált. Először a létfunkciókat kell kielégíteni, nem lehet éhes, de nem lehet túl jóllakott se, ezek mellé jön a zene, ami általában segít. Persze azért nem mindig sikerül ebbe az állapotba hoznia magát, és akkor kár is erőltetni a festést. De amikor sikerül, akkor valami átkattan:

„Amiben festek, az egy transzállapot, ezt az ismerősök tudják legjobban. Utána egy-másfél óráig nem vagyok ott, fogalmam sincs, mi történik. Minden folyékony lesz körülöttem, nem érzem a testemet, nekimegyek a dolgoknak, mintha összefolynék másokkal. Olyan, mintha drogoznék, pedig nem drogozom, ezt a festészet hozza ki belőlem.”

Garamvölgyi Éva (Fotó: Berczi Dávid)

„Megszabadultam mások idiótaságától”

Mióta a fővárostól ennyire messze költözött, rájött, hogy ő alapvetően egy kifejezetten nyugodt, jókedvű, derűs ember, aki szereti a finomságot, a pihepuha dolgokat, és fel tud töltődni pusztán önmagából. Ez a külsején is meglátszik, életében először sikerül tartósan és gyógyszerek nélkül hatvan kiló felett tartania a súlyát, ami a minimum egészséges testtömeg lenne a magasságához. Úgy érzi, mintha hatalmas teher került volna le róla azzal, hogy megszabadult más emberek „idiótaságától”.

Itt tervezi leélni az életét, ebben a békében és nyugalomban, az egyetlen kérdés csak, hogy ebbe egy társ hogyan tud majd bekapcsolódni,

„A nyugalmamat ugyanis semmi áron nem óhajtom feladni. Nem hiányzik nekem, hogy valaki itt pörögjön huszonnégy órában. A lelki békét én is csak gyakorlom, törekszem rá, hogy csend legyen belül, de nyilván bejön néha, hogy aggódni kezdek, félek, gyűlölködöm. Ha olyan férfi lenne mellettem, aki szintén törekszik erre, talán menne. De az, hogy valaki balhézzon, pörögjön, az nem hiányzik. Azt se tudod, ki vagy, minek pörögsz itt nekem.”

Mivel az egyik legfontosabb, amit ebben a közösségben tanult, a türelem, mindenre ad magának időt, legyen szó emberi kapcsolatokról, házfelújításról vagy munkáról. Utoljára tavaly volt kiállítása Ingolstadtban egy rezidenciaprogram keretében, ez azt jelenti, hogy egy külföldi művésztelep állja a kint tartózkodás költségeit, adja a műtermet, cserébe a művészek otthagynak néhányat az alkotásaik közül, így tudják a kortárs gyűjteményüket gyarapítani.

Idénre viszont már tele van tervekkel, egy nagyobb kiállítást szeretne év végén, ismét részt venne egy külföldi programban, illetve szeptemberben megy a művésztelepre alkotni, ahol nemzetközi művészekkel dolgoznak együtt, és a végén rendeznek egy nagy kiállítást az elkészült munkákból. Addig is az Instagramra töltögeti fel az elkészült festményeit, melyek közül sokra rögtön le is csapnak a vásárlók.