„Tegnap hasist szívtam, de nem álmodtam semmit.”
– ezt valamikor a 19. század közepén, a nyüzsgő Konstantinápolyban jegyezte fel naplójában – csak mintegy mellékesen odavetve a napi beszámoló végére – báró Splényi (más írásmóddal: Splény) Lajos, magyar emigráns huszárkapitány és diplomata, a 48-49-es szabadságharc veteránja, Splényi Ignác királyi testőrkapitány fia, Guyon Richárd honvédtábornok sógora. A báró másnap ugyanezzel a tárgyilagos megállapítással zárta naplóbejegyzését, majd a rákövetkező nap ismét. És ez így ment még több mint egy héten keresztül. Aztán tíz nap után Splényi Lajos végre álmodott, méghozzá igen mozgalmasat: újra megszületett, átélte gyermekkora és ifjúsága éveit, majd az egész felnőttkorát – 37 évet körülbelül hat óra alatt. Aztán még álmodott mást is. Valami ilyesmit:
„Kéjes hempergés rózsaszínű tejhabból való kereveteken, lebegő repülés a tündöklő éterben, emberi fülnek néma, csak az idegekkel érzett, leírhatatlan édességű symphoniák zengése közepett.”
Mintha nem is egy szabadságharcos magyar tiszt emlékeit olvasnánk, hanem az LSD-pápa Timothy Learyét egy jó évszázaddal későbbről. A bejegyzések ezután mind zavarosabbá váltak, majd egyre rövidültek, és pár hónap után aztán váratlanul véget is ért a napló; ami kár, mert Splényi báró élete tartogatott még néhány izgalmas fordulatot.
Na nem mintha addig eseménytelen lett volna. Splényi Lajos katonai pályafutása az apja tulajdonában álló második huszárezrednél indult, 1847-ben, harmincéves korában pedig már kapitány volt, a hadsereg egyik legkiválóbb lovastisztje. A nemzet ügyét elsősorban mégis inkább diplomataként szolgálta: az „ügyes beszédű, finom modorú” Splényi előbb Károly Albert szárd-piemonti király turini udvarában kamatoztatta képességeit, majd Londonba ment, ahol Palmerstonnal, az angol külügyminiszterrel folytatott tárgyalásokat. De hiába vetett be minden diplomáciai mesterfogást, a szabadságharc ügye, mint ismeretes, hamarosan elbukott, és a báró végül Konstantinápolyban kötött ki, akárcsak sógora, a branyiszkói győző, Guyon Richárd, aki aztán Hursid pasa néven csinált karriert a török hadseregben.
Guyon Richárd portréja (forrás: Wikipedia)
Splényi azonban másfajta utat választott. Egy ideig céltalanul, honfibúval telve lődörgött a városban, és a törökök által biztosított szerény zsoldon és élelmiszersegélyen tengődött, hasonlóan az emigrációba kényszerült magyar honvédek többségéhez. Aztán rákapott a hasisra, ami szintén nem volt egyedi eset: Klapka György tábornok, aki csupán rövid ideig tartózkodott Törökországban, állítólag minden este elszívott egy jól megtömött cigarettát, és ha kifogyott a készlet, hát telegráf útján rendelt magának Konstantinápolyból. Ugyanakkor Klapka 72 évig élt jó egészségben, ami Splényiről már korántsem mondható el.
Mikor a naplóírást abbahagyta, a báró már egészen az egzotikus kábítószer rabjává vált; még valami ideológiát is gyártott köré, amit emigránstársaival is megosztott:
– Aki hasissal él, annak örök élete lesz; nagyobb próféta leend a prófétáknál; mert tudják meg önök, hogy Krisztus urunk is ezzel élt. Egy adag hasis elég az élet fenntartására s pótol minden egyéb eledelt; sőt a hasis barátjának ruházatra sincs szüksége, mert a testén levő öltöny soha el nem szakad.
Bár továbbra is Konstantinápoly európai negyedében, a Perában élt, napjai nagy részét az ázsiai oldalon, kóbor zarándokok, Arábiából Konstantinápolyba vetődött ördögűzők és csavargó Bektasi-dervisek társaságában töltötte; a magyarokat egy idő után már szabályosan kerülni kezdte. Az egykori daliás huszártiszt magába zuhanva, piszkos, rongyos kaftánban vánszorgott az utcákon, nyakában a kolduló dervisek láncra kötött kókuszdióhéjával, kezében a jemeni hadzsik alabárdjával (más források szerint viszont nyilvánvaló tébolyodottsága és furcsa göncei ellenére a báró továbbra is elbűvölő gavallér és szellemes társalgó maradt, legalábbis egy ideig)
„Splényi mindenét hasisra adta, tele volt zsebe e kábítószerrel, mindenkit megkísértett rászoktatni, sőt gyakran szivarba hintette s így önkéntelenül meghasisoztatta az embert; egyszer pláne a magyar egylet báljában a mangálba (tűztál) vetett egy csomót, hogy ablakokat kelle nyitogatni, nehogy az egész társaság megrészegüljön tőle. […]
Splényin már nem az egyszeri bevétel, hanem az állandó hasissal élés eredményét lehetett látni. Igen ritkán volt egészen józan állapotban, s néha zavartan beszélt, öltözetét elhanyagolta, kóborló rongyos dervisekkel társalgott, színtelen sovány vázzá nyomorult; s az emigráció nagy része előtt nevetség, mások előtt szánakozás tárgyává lett. Egy ízben azt állította magáról, hogy ő már szellemmé változott, nem eszik és nem fáj neki semmi. Némelyek aztán – kik nem sajnálták – bíztatták, hogy bizonyítsa be; mire egy nagy goromba tűt a dervisek módjára keresztül dugott a pofáján s bár vérzett és utána nagyot dagadt, zilált lelkében mégis annyi állhatatosság maradt, hogy szemhunyorítás nélkül tűrte, sőt állítá, hogy azt nem is érzi; máskor zsarát szenet vet tenyerébe, mely mély sebet égetett kezén s oly fájdalmat okozott neki, hogy fogait csikorgatta és szemeiből könnyek facsarodtak. Mégis azt állította, hogy nem fáj, sőt nem is érzi, s hogy csak is az emberek hitetlen voltán siránkozék.”
Gaetano Previati: Hasis-szívók (forrás: Wikipedia)
Az ekkoriban már Hayder bég néven élő Splényinek egyéb furcsaságai is akadtak. Egy ízben például egy hosszú csapzott hajú, ösztövér, tigrisbőrbe öltözött, vasbuzogánnyal felszerelkezett férfit mutatott be a társaságban azzal, hogy „Elhoztam Jézust, a nagy prófétát; az ő csodáit tessék megtekinteni!” Aztán elvonult egy kis faluba, a Damaszkusz közelében fekvő Ádrába, ahol egy francia nyelvű könyvet írt Istenről, a világmindenségről, a próféták tanításairól, és az élet egyéb fontos dolgairól, amelyeknek, legalábbis Splényi elmélete szerint, fő szervezőeleme és mozgatórugója nem más, mint a hasis; Mózes például – ki gondolta volna – negyven éven keresztül tömte a zsidókat a pusztában hasissal, csak ő úgy nevezte, hogy manna. Házgazdájának természetesen egy fillér lakbért sem fizetett, helyette azzal hitegette, hogy faluja hamarosan zarándokhellyé válik, és császárok és királyok fognak a viskója helyére arany palotát építeni. A Bibliából és a Koránból vett passzusokkal alaposan felduzzasztott könyvet ezt követően elküldte egy párizsi barátjának, hogy az adja ki az emberiség üdvére, azonban a pszichedelikus irodalomban nyilvánvalóan járatlan illető sajnos tűzre vetette a kéziratot.
A leghíresebb magyar dervis, Vámbéry Ármin fiatalon maga is találkozott Spényivel Konstantinápolyban (fotó: Wikipedia)
A prófétahajlamú volt huszártiszt később európai zarándokútra indult, hogy személyesen keresse fel a hiába küzdő és vergődő emberiséget, és megismertesse őket a hasis evangéliumával. Bejárta Párizst és Londont, még magával Kossuth Lajossal is találkozott, de sajnos tanait nem sikerült széles körben elterjesztenie. Pedig egészen fantasztikusan nézhetett ki:
„Fején fekete, veres és kékre festett, teveszőrből készült, cifraságokkal kivarrott, magas tetején gömbölyű, alul körös-körül prémezett derviskalap. Felső ruhája veres csíkos bő perkál felöltő; alatta durva amerikai posztóból készült, gallértalan, hosszú ing, szabadon hagyva mellét, a nyakán madzaggal, derekán pedig teveszőr övvel összekötve. Alsó testén bő török salvár, lábain csónak alakú török papucsok. Fél vállára ócska tigrisbőr vala vetve. Mindezt kiegészíté egy hatalmas bambusz-bot, melynek hosszúsága fejét két lábbal meghaladta s tetején falusi bakterjeink sarlójában, alján pedig hegyes szögben végződött.”
Majd ismét Konstantinápolyban bukkant fel: az ázsiai városnegyed mélyén, a szkutari temető környékén talált új otthonra, bélpoklosok, elefántiázisban szenvedő koldusok, őrültek és a társadalom egyéb kitaszítottjai között, akik valóságos mohamedán szentként tisztelték az addigra már elég rossz állapotba került bárót.
Egy nap magyar emigránsok egy kis csoportja a temető mellett különös menetre lett figyelmes: ordítva imádkozó, dobokat verő fanatikusok gyűrűjében egy rongyos, szikár alak közeledett, aki teátrálisan égnek emelt karokkal ült egy rozzant gebe hátán, mint valami transzba esett sivatagi próféta: természetesen Splényi Lajos volt az. A magyaroknak feltűnt, hogy a felvonulás résztvevői többen is nagy hasáb fákat cipelnek. Meg is kérdezték egy vénembertől, hogy mégis mi készül itt:
– Nagy dolog, uram! Egy szent sahid (vértanú) akar lenni: elevenen megégetteti magát a hitért. Most visszük ki a temető végébe, ott máglyát rakunk és meglesz az áldozat.
Bár az emigránsoknak még sikerült megakadályozniuk Splényi önkéntes máglyahalálát, az életét már nem tudták megmenteni: a férfi a francia kórházba került, az őrültek osztályára, és pár hét múlva, 1860. január 13-án kiszenvedett.
Források és idézetek: Veress Sándor: A magyar emigráció a keleten / Szalczer Sándor és Pap János:A magyar emigránsok Törökországban 1849–1861 / Tóth Béla: Magyar ritkaságok (utóbbi egyébként következetesen Splényi Bélának nevezi Splényi Lajost).
