Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

Engedélyezem Nem kérem
Szabadidő

50 éve indult a Monty Python Repülő Cirkusza, és azóta minden sokkal viccesebb

Tényleg 2019-ben is azon kellene röhögni, hogy a világ legjobb egyetemeiről szalajtott, középosztálybeli angol (és amerikai) férfiak rikácsoló öregasszonynak, spanyol inkvizítornak és Karl Marxnak öltöztek a hetvenes évek elején? Aki idekattintott, az valószínűleg tudja a választ.

Szinte napra pontosan harminc éve, 1989. október 4-én hunyt el gégerákban Graham Chapman, a Monty Python-csoport leghányatottabb sorsú tagja, aki élete jelentős részét súlyos alkoholistaként, valamint láncdohányosként töltötte, és aki nyilvános coming outját – melynek során megrendítő őszinteséggel vallotta be, hogy nem fekete és nem is zsidó – egy szinte mellékesen odavetett, ám azóta is gyakran idézett egysorosban rendezte le önéletrajzi könyvében:

Szüleim, Tim és Beryl, elnézést, Tim és Betti rendkívül fel voltak háborodva, amikor világra jöttem, mivel egy heteroszexuális fekete zsidót vártak néhány igen mulattató születési rendellenességgel, lévén hogy nagy szükségük volt a problémákra.

A Monty Python tagjai 1971-ben (fotó: Alan Howard/Getty Images)

Chapman egyébként pompás ütemérzékkel halálozott el, hisz épp másnap, október 5-én volt a huszadik évfordulója annak, hogy a Monty Python Repülő Cirkuszának első epizódját műsorra tűzte a BBC. Az akkor már jó pár éve nem aktív, de hivatalosan soha fel nem oszlott társulat megmaradt öt tagja így valószínűleg nem ünnepelt felhőtlen hangulatban. A legvisszahúzódóbb, egyszersmind legsziporkázóbb Python, Terry Jones egyenesen a történelem legnagyobb buligyilkosságának nevezte a sajnálatos esetet. John Cleese, Terry Gilliam, Eric Idle, Terry Jones és Michael Palin végül nem mentek el Chapman temetésére, csak egy koszorút küldtek, rajta néhány kedves, biztató szóval; na nem mintha rosszban lettek volna, csak el akarták kerülni a túlzott médiafelhajtást. A december 3-án, a londoni Szent Bertalan kórház nagytermében tartott szűk körű búcsúztatáson viszont már ott volt az egész csapat, a ceremónia pedig pontosan olyan méltósággal és ünnepélyességgel zajlott, ahogy az elvárható. Előbb a Monty Python-műsorok rendszeres zenei közreműködője, a Fred Tomlinson Singers adta elő idióta álkínai akcentussal a Viktoriánus korszak egyik szép kórusművét, a Jerusalemet (erről sajnos nem találtunk videót), majd John Cleese lépett a pódiumra, hogy egy drámai gyászbeszéddel emlékezzen meg az elhunytról:

Graham Chapman, a Papagáj-jelenet társszerzője nincs többé.

Megszűnt létezni, békében nyugszik, feldobta a talpát, beadta a kulcsot, fűbe harapott, kilehelte a lelkét, és bebocsátást nyert a Mennyei Szórakoztató Műsorok Osztályára. Most bizonyára mindenki azt gondolja, milyen szomorú, hogy egy ennyire tehetséges, intelligens és kedves ember, aki ilyen állhatatossággal kerekedett felül az alkoholizmusán, mindössze 48 évesen itt hagyta ezt a világot, mielőtt még alaposan kiszórakozta volna magát.

Nos, erre azt kell mondanom, hogy: baromság! Örülök, hogy megszabadultunk ettől az ingyenélő rohadéktól. Remélem, hogy a pokol tüzén ég!

Kénytelen vagyok ezt mondani, mert attól tartok, soha nem bocsátaná meg nekem, ha elszalasztanám a csodálatos lehetőséget, hogy megbotránkoztassam önöket az ő nevében. Mindegy mivel, csak minél ízléstelenebb legyen. Tegnap éjjel az ő hangját hallottam a fülembe suttogni:

„Rendben, Cleese, nagyon büszke vagy arra, hogy te mondtad ki először a »szar« szót a tévében. Ha ez tényleg az én búcsúztatóm, azt akarom, hogy te legyél az első a történelemben, aki egy brit búcsúztatáson kimondja, hogy »bassza meg«.”

Tudják, a gond az, hogy nem tehetem. Ha itt lenne velem, akkor valószínűleg meg merném tenni, mert ő mindig bátorított engem. De az igazság az, hogy belőlem hiányzik az ő tökössége, fantasztikus önfejűsége. Így tehát megelégszem helyette azzal, hogy azt mondom: Betty Mardsen…

És így tovább, hasonló modorban. Cleese unortodox búcsúztatója után a többiek is szóltak pár mondatot Chapmanről, majd közösen elénekelték a Brian élete nagy fináléját, az angol temetések legkedveltebb slágerét, az Always Look on the Bright Side of Life-ot.

Ezt a történetet csak azért meséltük el ilyen részletesen, mert jól jellemzi a Monty Python szellemiségét (illetve elsősorban John Cleese szellemiségét, de hát a nyilvánosságban mindig ő szerepelt a legtöbbet): mely szerint a tagok ahelyett, hogy a saját márvány lovasszobrukat farigcsálnák, ahogy azt általában a korosodó művészek teszik, inkább bazmegelnek és szaroznak néhai jó barátjuk és alkotótársuk búcsúztatóján, hogy aztán egy évtizeddel később egy tévéműsorban véletlenül felrúgják az urnáját, majd a kiszóródott hamvait (jó, nem az igazi hamvait) felporszívózzák a szőnyegről. Rajtuk kívül valószínűleg kevés köztiszteletben álló, oxbridge-en végzett fontmilliomos úriember van a világon, akinek ennyire jól állnának az ilyen abszurd és anarchista gesztusok. Persze, a csapat ettől függetlenül nagyon is gondosan ápolja saját legendáját: amikor a Monty Python bármilyen aktivitást mutat (ritkán, de előfordul az ilyesmi), akkor az rendszerint bibliai léptékű Második Eljövetelként van kommunikálva – mondjuk teljesen jogosan.

Na, és ehhez képest Cleese (aki egyébként is előszeretettel nyilvánítja ki a nagybetűs Véleményét különféle közéleti kérdésekben) tavaly nyáron már azzal került be a hírekbe, hogy a BBC műsorpolitikáján és a mai humor állapotán méltatlankodott, mint valami sértett, idős díva, aki nem kapott elég nagy virágcsokrot az öltözőjébe; szerinte ugyanis a patinás műsorszolgáltató mostanában azért nem játssza a Monty Python Repülő Cirkuszát, mert az a modern komédiákhoz képest „túl vicces”.

Cleese a Monty Python szkeccsekben gyakran alakított rögeszmésen fontoskodó-panaszkodó nyárspolgárt, valamint az idegroham határán üvöltöző, öklöt rázó vadbarmot, és úgy fest, hogy ezeket a nem túl rokonszenves figurákat – még ha kicsit finomítva is – nyolcvan körül már a való életben is kiválóan tudja prezentálni, ami azért sajnálatos. Ám ami még sajnálatosabb, hogy részben igaza van. Most már bevallhatjuk, eredetileg az volt a szándékunk, hogy újranézünk néhány klasszikus Monty Python-epizódot, feltesszük a nagy kérdést, miszerint

Tényleg még 2019-ben is azon kellene nevetni, hogy ötven éve a világ legpatinásabb egyetemeiről szalajtott, középosztálybeli angol (és amerikai) férfiak rikácsoló öregasszonynak, spanyol inkvizítornak vagy Karl Marxnak öltöztek, és direkt olyan jeleneteket írtak, amelyeknek nincs se eleje, se normális vége?

majd arra jutunk, hogy egyik-másik rész azért elég rosszul öregedett (amúgy egyik-másik rész tényleg elég rosszul öregedett, de ugyan, mi nem öregszik rosszul?! legfeljebb Gwen Stefani, ahogy azt már két napja is megállapítottuk), és inkább ajánlunk valami menő új komédiasorozatot, amit nem szakítanak meg random helyeken értelmezhetetlen kollázs-animációs betétek.

A néhány előadás erejéig ismét összeállt Monty Python 2013-ban (fotó: Ian Gavan/Getty Images)

De az a helyzet, hogy a Monty Python még most is olyan utánozhatatlanul frissnek, radikálisnak, eredetinek és megmagyarázhatatlannak tűnik, mint bármikor; és éppoly őrületesen viccesnek is. Ha manapság bármi humorosat látunk a tévében (a streamingen, bárhol), annak jó eséllyel a Monty Python munkássága az eredője, az ősforrása és a legfontosabb viszonyítási alapja. Szóval bálványdöntögetés helyett inkább próbáljuk meg megfejteni, hogy mitől működnek ilyen jól még ma is ezek a fél évszázados szkeccsek, amelyeket alig öt év leforgása alatt, 1969 és ’74 között hoztak össze az alkotók.

 A Pythonok egyik legfontosabb felismerés az volt, hogy Hitlertől a döglött papagájig, az idióta arisztokratáktól a bunkó prolikig, a magyar szótártól a Bibliáig bármiből lehet viccet csinálni; a másik pedig az, hogy egy humoros jelenethez nem is feltétlenül szükségesek a hagyományos értelemben vett poénok, hisz sokkal szórakoztatóbb, amikor egy egészen hétköznapi szituációt a szereplők irracionális reakciói, illetve az események abszurd fordulatai juttatnak el a tébolyult végkifejletig, vagy épp ellenkezőleg, amikor egy képtelen, szürreális helyzetben viselkedik olyan természetesen mindenki, mintha ez a világ legszokványosabb dolga lenne (mindezt természetesen nem ők találták ki, de a televízióban ők alkalmazták először, és mindjárt felülmúlhatatlanul magas színvonalon). Az ún. csattanókat is teljesen száműzték a műsorból: a Monty Python-jeleneteknek rendszerint nincs rendes lezárása, hanem egyszerűen csak végük szakad egy adott ponton, ahonnan a szürrealisták szabad asszociációs trambulinjáról már ugrunk is a következőre, vagy esetleg elindul egy Terry Gilliam-féle animáció, aminek aztán végképp nincsen semmihez semmi köze. De pont ezért nagyszerű!    

John Cleese és Graham Chapman a Gyalog galopp forgatásán. (fotó: John Downing/Express/Getty Images)

Az is komoly fegyvertény, hogy a hat Pythonból öten (leszámítva ugye a többnyire csak néma mellékszerepeket vállaló Gilliamet) nem csak elsőrangú szerzők – ami evidens –, hanem briliáns előadók is voltak, noha egyébként nem színészként, hanem orvosként, jogászként, történészként vagy irodalmárként diplomáztak. A legviccesebb talán Cleese, akinek a jellegzetes típuskaraktereit fentebb már említettük, és aki lehetetlenül hosszú lábaival, és még lehetetlenebb mozgáskultúrájával egyenesen a némafilmes physical comedy (erre nincs igazán magyar kifejezés, legyen mondjuk testhumor) legnagyobbjait, a Buster Keatonöket és Charlie Chaplineket idézte fel; de ugyanígy lehet rajongani a gyakran joviális, kedélyeskedő vagy sima modorú marhákat alakító Michael Palinért, a felsőosztálybeli angol különcöt szinte önazonosan hozó Graham Chapmanért, a mindig  utánozhatatlanul bárgyú arcokat vágó Eric Idle-ért vagy a fejhangon sipítozó öregasszonyként egyenesen remeklő Terry Jonesért. Persze ez csak néhány a tagok jellegzetesebb szerepkörei közül, hisz mindegyikük játszott gyakorlatilag mindent.

Fontos még, hogy a Monty Python világába szinte minden belefért a huszadik század eleji-közepi izmusok alapos ismeretéről tanúskodó, néhol már követhetetlenül intellektuális humortól a legindokolatlanabb értelmetlenségeken át egészen a népszórakoztató vásári komédiáig, akár egy jeleneten belül is. A társulat legemlékezetesebb munkái talán azok, amelyekben mindegyik összetevőből van valamennyi, és pont a megfelelő arányokban; ezek egyszerre Buñuel-filmek, Artaud-színművek, angol kitchen sink drámák, Benny Hilly Show-k, ellenkulturális happeningek, és még isten tudja, micsodák. Ami pedig a legkülönösebb, hogy a Monty Python követhetetlenül cikázó, nem kifejezetten történetmesélésre kifejlesztett humorát milyen pompásan sikerült filmvászonra adaptálni: bár az életmű záródarabja, az Élet értelme talán nevezhető elbaltázott kísérletnek (egy nagyon ambiciózusan és szórakoztatóan elbaltázott kísérletnek), mind a Brian élete, mind pedig a Gyalog galopp pont akkora örökzöld, akárhányszor újranézhető, családi moziklasszikusok, mint bármelyik normális játékfilm a Casablancától a Csillagok háborújáig.

És most következzen valami egészen más.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top