1956 óta szerepel filmekben, 1969 óta pedig rendez, egyike Hollywood legfoglalkoztatottabb veteránjainak. Kétszer jelölték már Oscarra, és számos világsiker fűződik a nevéhez, az Apollo 13-tól kezdve az Egy csodálatos elmén és a Csobbanáson át egészen A Da Vinci-kódig. Lánya, Bryce Dallas Howard világhírű színésznő. A filmipar egyik legkedvesebb emberének tartják, akire soha senkinek nincs egy rossz szava sem. Híresen megbízható: amikor a Disney bajba került a Solo: Egy Star Wars-történet című filmjével, mivel kirúgta a rendezőket, rögtön őt hívták, hogy húzza ki őket a csávából. Ron Howard az utóbbi tíz évben elkezdett érdeklődni a dokumentumfilmek iránt is, a Pavarottiról szóló darab a harmadik ilyen jellegű munkája. Telefonon beszélgettünk.
Gratulálok az unokához! Most láttam a hírt a Facebook-oldalán.
Ó, köszönöm. A kislány nagyon édes, és teljesen egészséges, ami a legfontosabb.
A Pavarotti dokumentumfilm, de el tudna képzelni egy hagyományos nagyjátékfilmet is róla? Ha igen, az élete melyik korszakára fókuszálna?
Azt hiszem, a három tenoros korszakát állítanám a film középpontjába. Nagyon izgalmas volt a kapcsolat a három énekes között, legendás előadások fűződnek ehhez a periódushoz, például a Nessun Dorma. Azt hiszem, jó mulatság volna ezt az életszakaszát körbejárni.
Ron Howard a film Los Angeles-i bemutatóján (Fotó: Rachel Murray / Getty Images for CBS Films)
És ki játszaná Pavarottit?
Ez egy bonyolult kérdés. Részben azért is forgattam pont dokumentumfilmet róla, mert egyetlen színész sem jutott eszembe, aki eljátszhatná. Olyan hihetetlen karizma és erős személyiség szükséges hozzá, amit szinte lehetetlen megtalálni.
A legtöbb filmes dokumentumfilmekkel kezdi a karrierjét, és később kezd el fikciós nagyjátékfilmeket készíteni, ön viszont csak az elmúlt évtizedben kezdett dokumentumfilmeket készíteni, miután a fikciós nagyjátékfilmek terén már szinte mindent elért…
Mindig is élveztem a dokumentumfilmeket, és inspirálónak találtam, hogy az olyan kollégáim, mint Spike Lee, Martin Scorsese vagy Jonathan Demme milyen kiváló doksikkal álltak elő, miközben egyáltalán nem hagytak fel a fikciós filmek készítésével sem. Sokáig vártam, hogy én is előjöjjek valami hasonlóval, akár azt is mondhatnám: a tökéletes alkalmat kerestem. Annyira bizonytalan voltam, hogy még Jonathan Demme-hez (A bárányok hallgatnak két éve elhunyt rendezője – a szerző) is elmentem tanácsért. Azt mondta, vágjak bele, mert imádni fogom, tanulni fogok, és közben még szórakozom is. Igaza volt. Minden dokumentumfilmemnél ezt éreztem, beleértve természetesen a Pavarottit is.
Hogyan került a Pavarotti-film közelébe? Honnan jött a film ötlete?
A filmnek ugyanaz a producere, akivel a Beatles-doksimon is dolgoztam, és sokat beszélgettünk arról, hogy jó lenne találni egy másik projektet, amin közösen dolgozhatunk. Több különféle tervünk is volt, aztán egyszer csak a fülébe jutott, hogy Pavarotti családja nyitott lenne egy róla szóló filmre, és hajlandók lennének együttműködni velünk. Az, hogy ők teljesen a terv mögé álltak, és minden létező módon segítették a filmet, hamar eldöntötte, hogy ezt a filmet fogom megcsinálni. Igazság szerint nem sokat tudtam korábban Pavarottiról, viszont nagyon kíváncsi voltam rá. Csodálatos volt elmerülni az életében és a fellépéseiben. Szinte azonnal megláttam benne a lehetőséget, hogy visszaadjuk a filmben egy karizmatikus és rendkívül szórakoztató ember karakterét és életútját, valamint létrehozzunk egy vérbeli koncertélményt, mert számomra a Pavarotti részben koncertfilm.
Tom Hanks és Ron Howard az Angyalok és démonok forgatásán, Rómában (Fotó: Elisabetta A. Villa / WireImage)
Az eddigi összes dokumentumfilmje zenei témájú. Elárulná, hogy miért?
Leginkább a véletlennek köszönhető. Ezeket a történeteket fújta az utamba a szél. Mindig is bíztam abban, hogy az erős, karakteres zene kiválóan alá tudja húzni a történetet és a mondanivalót, és ezáltal a film könnyebben megérinti a nézőjét. Ráadásul az is vicces, hogy ha egy fikciós nagyjátékfilmet forgatnék, amit meg szeretnék tölteni Jay-Z, a Beatles vagy Pavarotti (eddigi doksijait róluk forgatta – a szerző) dalaival, előadásaival, ezt soha nem engedhetném meg magamnak, olyan drágák lennének a jogdíjak. Hihetetlenül izgalmas, hogy ilyen mennyiségben használhatom a zenéiket egy filmben, ráadásul ingyen, és a segítségükkel alá tudom húzni az amúgy is izgalmas történeteiket. Pavarotti sztorija például végtelenül emberi, könnyen kapcsolódni lehet hozzá. Egészen lehengerlő életút van mögötte. Ellenállhatatlan volt a lehetőség, hogy használhatom a legismertebb fellépéseiről készült felvételeket, és általuk egy sajátos operát építhetek fel Pavarotti életéről. Igyekeztem úgy összeválogatni a fellépések részleteit, hogy azt is tükrözzék, az énekesük akkoriban mit élt éppen át, milyen érzelmek tomboltak benne.
Volt alkalma találkozni Luciano Pavarottival még életében?
Csak nagyon-nagyon röviden Los Angelesben. Egy hatalmas teremben voltunk teli celebritásokkal, és mindenki izgatott volt, hogy Pavarotti is köztünk van. Igazából egy pillanat volt az egész, addig tartott, míg bemutattak minket egymásnak, de még ez a rövidke idő is elég volt, hogy érzékeljem a hihetetlen karizmáját, és azt, hogy milyen könnyedén tudott a társaság középpontjává válni.
Látta valamelyik fellépését élőben?
Sajnos nem, és ezt máig bánom, különösen azóta, hogy elkezdtem dolgozni a róla szóló filmen. A dolog azért dühít nagyon, mert több alkalmam is lett volna rá. Például a Három tenor koncertsorozat híre annak idején hozzám is eljutott, de valamiért mégsem mentem el a koncertre. Bárcsak másképp döntöttem volna.
Jól gondolom, hogy nem volt hatalmas operarajongó, mielőtt elkezdett dolgozni a Pavarottin?
Mindig is kedveltem az operát, de abban igazat adok, hogy nem követtem túlságosan a színtér történéseit, és nem voltam igazán képzett benne. Az egyik korai emlékem még hároméves koromból származik, amikor elvittek forgatni a Bécsi Állami Operaházba. Nem emlékszem sok mindenre, de arra igen, hogy ott ülök, és hallgatom ezeket az elképesztő énekeseket, nézem a hihetetlen kosztümöket, és a végén a közönség magánkívül ünnepli az előadókat.
A Pavarotti az első dokumentumfilm, ami Luciano Pavarotti életéről készült?
Biztos, hogy nem az első, készült már ilyesmi korábban is, de ha jól tudom, ez az első, amit mozivásznakra szántak. Jómagam is rengeteg interjút láttam, ami a korábbi róla szóló doksikhoz készült, de a teljes dokumentumfilmeket nem néztem meg, igyekeztem a sajátomat függetleníteni tőlük.
Ron Howard és lánya, Bryce Dallas Howard (Fotó: Joe Maher / FilmMagic)
Volt bárki, akivel szeretett volna interjút készíteni a filmhez, de az illető nem állt kötélnek?
Csak olyan esetről tudok, amikor valakit sokáig üldöztünk, mégsem sikerült időpontot egyeztetnünk, mert az illető annyira elfoglalt volt. Ilyen volt például a U2 énekese, Bono. Az emberek szerették Pavarottit, és örömmel jöttek, hogy beszéljenek róla a filmben. Rengeteg támogatást kaptunk.
A filmben használt interjúkat ön készítette?
Szerettem volna, de mivel az időm nagy részében épp más filmeket forgattam, nem volt lehetőségem interjúzni. A Géniusz és a Solo nagyon gyorsan következett egymás után, így az interjúk nagy részét a producerek készítették. Amikor mégis előfordult, hogy én készítettem az interjút, az egyik producer mindig ott volt velem, és segített, ugyanis nem vagyok profi újságíró, nincs ebben túl nagy tapasztalatom. Ő ellenőrizte, hogy biztosan végigmenjek az összes fontosabb témán az alannyal. Amúgy szeretek interjúzni, csak ennél a filmnél nem nagyon volt alkalmam rá.
Az utolsó filmje, a Solo – Egy Star Wars-sztori hatalmas volt, gigászi stábbal kellett együtt dolgoznia. Ahhoz képest kellemes felüdülés volt egy ilyen kisebb, intimebb mozi, mint a Pavarotti?
A Pavarottin akkor kezdtem el dolgozni, amikor Prágában forgattam a National Geographic számára a Géniusz sorozat Einsteinről szóló évadát. Ezen a dokumentumfilmen több éven át dolgoztam. Nagyon pihentető volt például, hogy egy olyan rendezett káosz közepén, mint amilyen a Solo volt, időnként elvonulhattam egy csendes vágószobába, hogy ezen a filmen dolgozhassak, megtaláljam az érzelmi csúcspontjait, és a rengeteg összegyűjtött anyagból kiválasszam azokat a mondatokat, amiknek mindenképp szerepelniük kell a filmben. Nehéz összehasonlítani két olyan filmet, mint a Solo és a Pavarotti, hiszen több dologban különböznek, mint ami egyezik bennük, de én mindkét fajta munkát élvezem. A dokumentumfilmezésben még szoknom kell, hogy ez egy nagyon lassú folyamat, ahol az ember nem egy kész forgatókönyvből kezd el dolgozni, hanem ahogy tanulok a filmem tárgyáról, ahogy sorra jönnek az új információk, úgy változik a filmem is. Emiatt egyre jobban csodálom a dokumentumfilmeseket: ehhez a munkához okosnak, türelmesnek és nagyon kíváncsinak kell lenni.
Luciano Pavarotti feleségével Nicoletta Mantovanival
Milyen előkészületeket és mennyi kutatómunkát igényel egy olyan dokumentumfilm, mint a Pavarotti?
Számot nehezen mondok, de az biztos, hogy rengeteget kell olvasni – nagyrészt az alanyról szóló újságcikkeket és könyveket, amiket a producerek válogatnak össze számomra. Általában kisebb csoportokban gyűlünk össze beszélgetni, és beszámolunk egymásnak mindarról, amit megtudtunk, és amit érdekesnek találtunk. Itt szoktunk ötletelni is, és azt talán túlzás állítani, hogy ilyen alkalmakkor áll össze a film, de az biztos, hogy bizonyos részei ilyenkor szoktak megszületni. Például a Pavarotti gyerekkoráról vagy a szüleivel való kapcsolatáról szóló rész ilyen beszélgetésekből állt össze. Ha találtunk valami izgalmas és ritkán látott felvételt, például egy sztárrá válása előtti időből származó fellépésről, annak igyekeztünk helyet szorítani a filmben. Rengeteg témánk volt, amiket rendszerbe kellett állítanunk, és el kellett döntenünk, mire fókuszáljunk. Ezen felül listát kellett készítenünk mindazokról, akikkel interjúzni akarunk a filmhez, majd a megbeszélt interjúkat fel kellett osztani a stábtagok között. Eléggé másképp fest ez a fajta munka, mint amihez a fikciós nagyjátékfilmeknél szoktam, ugyanis szakaszosan haladok. Nem egyfolytában a projekten dolgozom, hanem időnként csak pár órát foglalkozom vele, máskor egy teljes napot, valamikor több napot is… Egyetlen ember van, aki a dokumentumfilmen mindennap dolgozik: a vágó.
Találkozott bármilyen információval, ami meglepte Pavarottival kapcsolatban?
Azon elcsodálkoztam, hogy a találkozása Diana hercegnővel milyen mélyen megváltoztatta az életét. Az ő hatására vált Pavarotti igazi, nemes szándékú filantróppá, aki szerette volna valami jóra, valami hasznosra használni a hírnevét. Továbbá valamiért azt hittem róla, hogy rögtön csodagyerek volt, akiről kisgyerekkorától kezdve mindenki tudta, hogy nagy művésszé válik, de egyáltalán nem ez volt a helyzet. Az apja tenor volt, méghozzá egy nagyon tehetséges tenor, és sokáig eltűnt az árnyékában. Hét-nyolc évnyi kemény munkára és tanulásra volt szüksége ahhoz, hogy az emberek felfigyeljenek rá és a tehetségére.