Túl jól táncolt, ezért ráuszították az alvilág összes démonát

Az i.sz. 6. században élt Manna (aki – némileg megtévesztő neve ellenére – egy férfi) bizonyára nagyszerű táncművész lehetett, akitől okkal tartottak riválisai – legalábbis ezt sugallja az az 1500 éves, sűrűn teleírt ólomtábla, amelyet a mai Izrael területén található Caesarea Maritima, vagy valamivel rövidebben Cézárea nevű történelmi város színházának környékén ástak elő a régészek valamikor a múlt század negyvenes éveiben, és amelynek görög nyelvű szövegét csak a közelmúltban tudta megfejteni Attilio Mastrocinque, a Veronai Egyetem történelemprofesszora. Az RTI-technika (kb.: visszaverődés átalakításán alapuló képalkotás) bevetésével végre-valahára kisilabizált ólomtábla ugyanis egy átkot, azaz egy defixiót tartalmaz, amely Manna, a táncos ellen irányult. Az ilyesfajta átoktáblák egyáltalán nem voltak ritkák a Római Birodalomban (sőt, korábban a görögöknél sem): a készítők (pontosabban a megrendelők) rendszerint akkor fordultak ehhez a megoldáshoz, amikor le akartak számolni valamely haragosukkal, adósukkal, volt szeretőjükkel vagy ellenfelükkel, és a hagyományos módszerek már csődöt mondtak.

Tehát a derék római polgárok ilyenkor az isteneket vagy mindenféle obskúrus, alvilági démonokat hívtak segítségül, és valamiféle misztikus pogány rituálé keretében felvésették a mágikus igéket egy ólomtáblára, majd várták a hatást. Az új lelet viszont két okból is figyelemre méltó. Egyrészt ugye ez jóval későbbről, a Bizánci Birodalom idejéből származik, ráadásul egy olyan városból, amely abban az időben jelentős keresztény központnak számított, másrészt pedig a szövege sokkal hosszabb és részletesebb, mint az eddig ismert defixióké; körülbelül 110 sor.

Bizánci tánc egy középkori kódexben (Forrás: Wikipedia)

Az értelmi szerző alighanem egy másik, kevésbé tehetséges táncos lehetett, aki nehezen viselte Manna színpadi sikereit, esetleg egy közelgő táncversenyen próbált némi jogosulatlan előnyhöz jutni a fekete mágia segítségével. De a konfliktusban egyébként akár a kétpólusú bizánci politikai rendszer is szerepet játszhatott: talán Manna a Zöld párthoz húzott, riválisa pedig az azzal szemben álló Kékekhez. Akárhogy is, a féltékeny táncművész nem bízott semmit a véletlenre, és gyanútlan kollégájára uszította a letűnt korok összes elfeledett istenét és túlvilági iszonyatát, Phnoukentabοpist, Krethethibét, Bolchosethet, Aroriphrast, Thothot és a többi kibetűzhetetlen nevű pogány démont, amelyeknek csupán annyi volt a feladata, hogy  azon a bizonyos táncversenyen változatos módokon törjenek borsot Manna orra alá: intézzék el, hogy rosszul álljon rajta a ruha előadás közben, billentsék ki az egyensúlyából, lassítsák le a mozgását, zavarják meg a látását és a végén lehetőleg még lökjék is fel – akár egy okkult bizánci Benny Hill Show-ban. Azért mi bízunk abban, hogy nem fogott az átok, és Manna fölényesen megnyerte a táncversenyt.