Minden lány rágógumi – nők és popzene 2019-ben, azaz a legjobb dalok az évből péntek estére

Műfaji megkötés ezúttal sem volt, tényleg minden belefért az elektropoptól a posztpunkon és a diszkón át egészen az R&B-ig, a dalokat pedig a cikk végén egyben, egy spotify-os lejátszólistán is meg lehet hallgatni. 

Automatic: Too Much Money

Az év egyik legjobb bemutatkozó lemezét jegyző Los Angeles-i Automatic nagyon fülbemászó és dicséretesen minimalista popzenét játszik monoton, motorikus ritmusokra és hűvös analóg szintetizátorokra hangszerelve. Érdekesség, hogy a zenekar egy Go-Go’s-szám után kapta a nevét, illetve hogy a dobos, Lola Dompé a Bauhausból (nem a neves weimari művészeti iskolából, hanem a zenekarból) ismert Kevin Haskins lánya. Micsoda kifogástalan pedigré!

Patience: The Girls Are Chewing Gum

– igazán nem akarjuk túlságosan elragadtatni magunkat (meg hát az év végéig még hátravan két hét), de nagyon valószínű, hogy ennél emlékezetesebb refrén idén már nem lesz. Patience, azaz Roxanne Clifford korábban egyébként a Veronica Falls nevű, közepesen népszerű indie-zenekarban játszott, első szólólemeze, a majdnem végig nagyszerű, szintis-újhullámos Dizzy Spells pedig tavasszal jelent meg.

Lealani: Floating

Lealani egy poétikusan fiatal, mindössze 19 (jó, azóta már lehet, hogy 20) éves kaliforniai tinédzser, aki özönvíz előtti Casio szintetizátorokkal és dobgépekkel készít kissé elidegenítő hatású, ám meglepően könnyen befogadható avantgárd elektropopot a hálószobájában, vagy valamely más olyan helyiségben, ami nem kifejezetten erre a célra lett kitalálva. A Floatingról azt írja az újság, hogy egy mutáns diszkó-antihimnusz a nyugtalanító zavarodottságról, ennél találóbb jellemzést pedig mi sem tudunk kitalálni.

Charlotte Adigéry: High Lights

A belga-karibi Charlotte Adigéry itt arról énekel, hogy egyszerűen IMÁDJA a szintetikus parókákat, amit aztán örömest be is mutat egy láthatóan kevés pénzből készült, ám rendkívül színpompás, és a dalhoz illően kellően furcsa és játékos videóklipben (persze az is lehet, hogy ez az egész parókafétis egy nagyívű allegória, amit nem értünk, de hát nem is kell mindent érteni, ha művészetről van szó).

Caroline Polachek: So Hot You’re Hurting My Feelings

Háromperces összefoglaló arról, hogy mit csinál egy harmincas évei elején-közepén járó nő, ha tönkremegy a házassága, és megszűnik az addigi munkahelye (ami Polachek esetében az egy időben elég sikeres Chairlift zenekar volt): természetesen skót kockás szoknyában szökdécsel a pokolban, ahol valamiért az 1986-os MTV szól. Szinte már irigykedünk!

Pixx: Disgrace

A 23 éves londoni Hannah Rodgers, vagyis Pixx kaleidoszkópszerűen színes, kompromisszummentes és szubverzív poplemezt csinált, amelyen egyaránt jól megfér egymás mellett a nyolcvanas éveket idéző nagyipari popzene (egy kis csavarral), az alternatív rock, a szintipop és a pszichedelikus posztpunk, meg még ki tudja, mi minden. Az énekesnő a Disgrace szövegét állítólag a katolikus leányiskolában átélt traumatikus élményei hatására írta, ami részben talán megmagyarázza, hogy miért fest úgy ebben a videóban, mint egy alvilági démon.

Claude Fontaine: Cry For Another

Claude Fontaine (vagy ahogy egy éleslátó kommentelő írja: Lana Del Reggae) jellegzetesen jamaicai műfajokat (reggae, rocksteady, ska, dub), illetve kisebb részben bossa novát enged át valamiféle nosztalgikus Instagram-szűrőn, és álomszerűen fátyolosra effektezett hangján melankolikus dalokat énekel az elmúlt szerelemről. A szándékosan tompa dobozhangzást azért egy kicsit szokni kell.

Spellling: Under The Sun

A Spellling (így, három l-lel) művésznéven alkotó oaklandi Chrystia Cabralt saját bevallása szerint mélységesen megdöbbentette a felismerés, mely szerint azok a technológiák, amelyek lehetővé tették, hogy az emberiség megvalósítsa a felfedezés utópisztikus álmát, egyúttal a globális pusztulás szakadéka felé taszítják a világot. Vagy valami ilyesmi. A művésznő ennek ellenére töretlenül optimista: talán ezért is hangzik úgy ez a kicsit elvarázsolt, kicsit vészjósló dal, mintha egy komótos űrséta retrofuturista kísérőzenéje lenne.  

Róisín Murphy: Narcissus

Az isteni Róisín Murphy (aki, szinte hihetetlen, de már 46 éves!) egyenesen 1979-be repül vissza, amikor a diszkó már nem csak könnyed népszórakoztatás volt, hanem nagybetűs Művészet is. A csodás klipet – amely annak idején a ZDF méltán legendás Disco című műsorába is gond nélkül befért volna – minden bizonnyal ez a klasszikus inspirálta (ami, igen, 1978-as).

Cherushii & Maria Minerva: Out By Myself

Maria Minerva, a – mondjuk így – szub-szubkulturálisan kisebbfajta sztárnak számító tallinni születésű énekes-dalszerző-performer és az inkább csak bennfentes körökben ismert amerikai technoproducer, Cherushii már valamikor 2015-ben elkezdtek közös dalokon dolgozni, azonban közbeszólt egy váratlan tragédia: majdnem pontosan három éve Cherushii odaveszett a Ghost Ship nevű oaklandi művésztelepen kitört pokoli tűzvészben (amiről annak idején mi is hírt adtunk). A lemez azért – némi baráti segítséggel – végül mégis elkészült, és egy igazi sláger is került rá: a naiv sármú lo-fi szobazenét klubhangzással ötvöző (és kicsit a Saint Etienne-re is emlékeztető), szuper videóval megtámogatott Out By Myself.

Girli: Deal With It

Ez a fajta imádni valóan közönséges, harsány, kiabálós, plebejus elektropop (amilyet mondjuk a szépemlékű Icona Pop is csinált) sajnos manapság éppen nem divat, szóval minden próbálkozást meg kell becsülni. Pláne, ha olyan elsőosztályú rímek vannak benne, mint a

Milly „Girli” Toomey vakító rózsaszín parókában hág fel a Parnasszoszra. 

Alex Lahey: Don’t Be So Hard on Yourself

Bizonyára mindenkit nagyon érdekel, hogy melyik volt az év legváratlanabb és legkatartikusabb szaxofonszólója: hát ez itt, 2:18 és 2:43 között. Azért a dal többi részét is érdemes meghallgatni, és különösen érdemes megfogadni a tanácsot, miszerint ne legyünk túl szigorúak önmagunkhoz – pláne, ha egy ilyen szimpatikus szomszédlány-típusú rockzenész mondja (énekli), mint a melbourne-i Alex Lahey.

Cate Le Bon: Home To You

A külön utas popzene walesi királynője új lemezének egyik legjobb dalához egész Európa talán legkilátástalanabb és legnyomorultabb helyén, a kassai roma gettóban, a hírhedt Luník IX-ben forgatott videóklipet, helyi zenészek bevonásával; ám a végeredmény korántsem valami sokkoló szociohorror, hanem egy bájos és szeretni való kisfilm.

Yeule: Poison Arrow

Elmaszatolt, éteri szintivarázslat egy porcelánbabának sminkelt szingapúri lánytól, aki a klipben még az ún. Naruto-futást is bemutatja, a 15 éves YouTube-nézők legnagyobb örömére.

Hexdebt: Loops (élő)

Fenyegető, de a maga módján meglepően dallamos gótikus posztpunk Ausztráliából, ráadásul a zenekar tagjai mind úgy néznek ki (legalábbis ezen a fotón), mintha most ástak volna el valakit élve a sivatagban. Egy férfit, nyilván.

Rakta: Flor da Pele

Még fenyegetőbb és még gótikusabb posztpunk Brazíliából, dallamok helyett rémisztő visszhangokba fullasztva. Ezzel a talányos és csoda szép Tarkovszkij-filmrészlettel meg talán még hatásosabb.

Sofia Portanet: Das Kind

Lehet, hogy 1981-ben lehallgatott a Stasi, de legalább a popzene elsőrangú volt – üzeni dalával a poszt-Neue Deutsche Welle új reménysége, a berlini Sofia Portanet.

Josefin Öhrn + The Liberation: Feel The Sun

Sodró, kozmikus utazás a semmiből a végtelenbe; habár Josefin Öhrn kísérőzenekara, a Liberation majdnem csupa férfiből áll, ennek akkor is itt van a helye.

Kedr Livanskiy: на танцполе

Másvilági hangulatú, szinte jégkorszaki asszociációkat keltő outsider pop-house Moszkvából, természetesen orosz nyelven, a művésznő (akit egyébként Jana Kedrinának hívnak, míg a Kedr Livanskiy magyarul azt jelenti, hogy libanoni cédrus) pedig Oféliaként, Csipkerózsikaként és erdei Instagram-nimfaként tűnik fel ebben az eseménytelen, ugyanakkor végig lebilincselő videóklipben.

Teen: Only Water

A Teen zenekart alkotó Lieberson nővérek édesapjuk, a limfómában elhunyt kortárs komponista, Peter Lieberson emlékére írták az Only Watert, amely ennek ellenére nem valami kellemetlen nyomasztás, hanem egy szép, felemelő, euforikus popdal; egy párhuzamos világban talán világsláger is lehetne.

Sharon Van Etten: Comeback Kid

Az időközben többé-kevésbé komolyan vehető sorozatszínésznői karrierbe (The OA, Twin Peaks) kezdő Sharon Van Etten ötévnyi kreatív szünet (amiben azért benne volt egy jól megérdemelt szülési szabadság is) után tért vissza diadalmasan, és mindjárt meg is írta élete talán legjobb dalát.

Cristina Quesada: Love At Third Sight

Pet Shop Boysból, Bananaramából és egy zacskó gumicukorból gyúrta össze az év legcukibb poplemezét Cristina Quesada, akiről ezen kívül csak annyit tudunk, hogy 26 éves, Madridban él, és úgy énekel, mintha valami rajzfilmet szinkronizálna; de hát kell ennél több?!

Chai: Great Job

Dilis és felpörgetett japán szintipunk a honfitárs Polysics modorában, a szigetországra jellemző vizuális szőnyegbombázással kísérve.

Stealing Sheep: Why Haven’t I?

A celofáncsillogású nyolcvanas éveknek talán soha nem lesz már vége, de ez tulajdonképpen nem is olyan nagy baj; ilyen remek Human League-szám például ’84 óta nem készült.

Anni B Sweet: Buen Viaje

Anni B Sweet, vagyis Ana López egy fiatal granadai lány, aki korábban kedves és felejthető indie-popot énekelt angolul, idén azonban spanyolra váltott, áramvonalasította a hangzását, és szuperszonikus sebességgel lőtt ki a világűrbe, amiért nem lehetünk eléggé hálásak.  

Kelsey Lu: Foreign Car

Szokatlan hangszerelési megoldásokkal színesített, nyugtalanító és feszültséggel teli R&B-s popdal, amely már majdnem feloldódik a bombasztikusra vett refrénben, de aztán mégsem egészen az történik, amit várnánk. Nemkülönben izgalmas a hozzá tartozó videóklip, amelyben a fantasztikus ruhakölteményekbe öltözött énekesnő félmeztelen férfiakat taperol, láthatóan minden különösebb cél nélkül.

Hante.: Wild Animal

Komor, klausztrofób és elképesztően slágeres szintis dark wave, amit különös módon a jeles tortadobáló sztár-dj, Steve Aoki inspirált (pontosabban egy róla szóló dokumentumfilm).

Sasami: Morning Comes

Sasami nagymamája (aki egy igen rokonszenves koreai matróna) pompás külsejű kimcshit készít a saját receptje alapján, és közben valami olyasmi zene szól, amit a kilencvenes évek elején játszottak a krautrock (hatvanas-hetvenes évekbeli kísérleti német popzene) bűvkörébe került független amerikai rockzenekarok; alighanem az év egyik legszórakoztatóbb audiovizuális tartalma. 

Keel Her: Complain Train

Akinek hiányzik a Broadcast űrkorszaki könyvtárzenéje (és ezzel bizonyára sokan vagyunk így!), az jól teszi, ha idén a Keel Herrel vigasztalódik.

Ioanna Gika: Out of Focus

Nyilván fabatkát sem érne ez a lista (bármilyen lista), ha nem lenne rajta legalább egy ezoterikusan éneklő pogány görög papnő, aki bármikor képes levezényelni egy misztikus okkult rituálét.  

Rozi Plain: Swing Shut

Intim hangulatú, jazzes-folkos finomkodás egyfelől, zajos, repetitív rockszám másfelől, ami szinte észrevétlenül nő nagy slágerré. Az meg külön öröm, hogy az előadót úgy hívják: Rozi. 

Weyes Blood: Everyday

Három éve azt írtam, hogy „a meseszép, nosztalgikus, földtől elemelt dalait jóléti szoftrockos hangszereléssel előadó Natalie Mering (akinek nem csak hangjába könnyű ám azonnal beleszeretni!) lehetne akár egy új Karen Carpenter vagy a bukolikus rokokó idillek romlatlan pásztorleánya, annyira nem mai jelenség. De hát mikor máskor lenne ideje egy ilyen arisztokratikus fête champêtre-nek, mint most (vagy tulajdonképpen bármikor), amikor lángokban áll a világ? És még az is lehet, hogy Weyes Blood valósága az igazi valóság, és jobban tennénk, ha mindannyian igazodnánk hozzá.” És ez tulajdonképpen azóta sem változott.

Gena Rose Bruce: Rearview

Ugye, hogy kicsit (nagyon) emlékezetet a Bette Davis Eyesra? Hát annál jobb! Bárcsak minden emlékeztetne a Bette Davis Eyesra.

* * *

A fenti felsorolás persze inkább csak a klipes/kislemezes megjelenésekre koncentrál, de ezeken kívül is volt még idén egy sor nagyszerű, emlékezetes dal, amiket szintén felraktunk a spotify-os lejátszási listára. Annak pedig, aki rendes magyar zenét szeretne hallgatni rendes magyar nőktől, jó szívvel ajánljuk a Holnaplányok nevű budapesti zenekar bemutatkozó EP-jét, ami a sokat ígérő Exeim a csicskáim címet viseli, és azzal kezdődik, hogy