Kivisznek a sivatagba, felforgatják a gyomrodat, aztán jön a finom vacsora – dzsiptúra Dubajban

Tengernyi dolog juthat eszedbe, ha meghallod azt a szót, hogy Dubaj. Az Arab-öböl partján fekvő emirátus turizmusával kapcsolatos információk az utóbbi 20 évben keveredtek be a hírfolyamba, majd a számtalan meghökkentő hírrel (például hogy a sivatag közepén is megoldották a síelést, vagy hogy pálmafa formájú szigeteket „vájtak a tengerbe”) és rekorddal (ott áll a világ legmagasabb épülete, a Burdzs Kalifa) állandó szereplőjévé váltak a turisztikai portáloknak. A turisztikai ágazat annyira felfejlődött az emírségben, hogy több pénzt hoz az államnak, mint az olaj, amiből pár tíz év alatt meggazdagodtak. Dubaj városáról mindeközben keveseknek jut eszébe, hogy az egy, a sivatagból kinőtt metropolisz, pedig pont a már említett Burdzs Kalifáról végtelennek tűnő sivatagot látni, ahogy a sivatagból is gyönyörűen látszik a város felhőkarcolóinak sziluettje. Valahogy így: 

Mivel valaha a sivatag volt az Arab-öböl környéki törzsek lakóhelye, a turisztikai attrakciókból nem is maradhat ki, hogy erről megemlékezzenek, de a történelemórán túl csavarnak egyet a szolgáltatáson: a város nagyjából összes szállodája tele van prospektusokkal, melyek közt általában szerepelnek azoknak a cégeknek az ajánlatai, akik az ún. drift in the desert (szabados fordításban sivatagi csapatás) szolgáltatását nyújtják. Kipróbáltuk az egyiket.

A szolgáltatás nagyjából minden cégnél ugyanaz: közvetlen a hotelnél beültetnek egy merevítőkkel teli, morgó motorú dzsipbe, és irány a sivatag. Könnyed tempóban áthaladunk a városon, majd a homokdűnék közt szinte nyílegyenesen vezető országúton a sofőr (aki a bemondás szerint minden esetben Dubaj legjobbja) egy kicsit rálép a gázra, ami persze még mindig semmi ahhoz képest, amit később a homokban művel. Mielőtt ráfordul a dzsip a dűnékre, meg fogtok állni egy útmenti üzletben, amit pont úgy képzelj el, mint egy vidéki kisboltot, amihez nem nyúltak ezer éve. Fémpolcokon sorakoznak a konzervételek, csak itt a tartós élelmiszeren túl hűtőmágnesek és kendők is kaphatók, amit azonnal segítő kezek tekernek szakszerűen a fejedre, hogy te is arabnak fess a sivatagban – az árak meg sem közelítik a városi szintet, a kendőt 500 forintnyi dirhamra lealkudhatod, miközben ugyanezért a belvárosban akár a tízszeresét is elkérik.

Eddig könnyed volt a program, vásárlás után viszont nincs mellébeszélés, a sofőr keresztben átvág a kétsávos autóúton, és irány a homokdűnék közé. A motor felhördül, beindul a driftelés, dűnére fel, dűnéről le, dűnére ferdén fel, dűnéről ferdén le, épeszű emberként azt mormolod magadban, hogy „a francnak ültem ide be”, meg hogy „úristen, mindjárt borulunk”, de közben bömböl valami zene, a sofőr pedig egy ujjal, iszonyat lezseren tekergeti a kormányt, mintha csak egy üres aszfaltúton haladna 50 km/órával. Az első hányinger 8-10 perc után biztosan megérkezik az átlag utazónak, de akkor stop, és mintha bioritmusra számolnák a megállást, meg is áll az autó: lehet fotózkodni. Egyre több autó áll meg egymás mellett, hamar kiderül, hogy nemhogy nem egyedül, hanem több százan vagyunk drifttúrán a sivatagban. 15 perc szünet után a „hullámvasút” pörög tovább, aztán újabb megálló következik, megint fotó, megint drift, a naplemente mögöttünk jár, majd egyszer csak megállunk benne. Négy teve áll előttünk, ki lehet próbálni a tevegelést.

Ezután a sivatag közepén, a naplemente fényeiben epret, pezsgőt és egy mézzel vagy datolyasziruppal vastagon csurgatott fánkszerű édességet szolgálnak fel egy asztalnál, majd lassan lemegy a nap, és indulhat tovább a muri. A sofőr a vezetési stílusán nem változtatva elhagyja a dűnéket, kimegy az országútra, majd vissza a sivatagba, és leparkol egy oázisközpontban.

Tényleg központ, egymást mellett úgy 15-20 elkerített oázis áll, nagyjából 100-120 autó parkol előttük. A műoázisban egy középső, hatalmas tánctér körül asztalok helyezkednek el. Vízipipát tömnek meg, elkezdik felszolgálni az ételt, az oázis sarkaiban ajándékboltok (sátrak) vannak, és egy söntés is, meglepő módon itt már 1500 forintnyi dirhamért is kapni egy doboz sört, miközben a szállodákban egy korsó ennek minimum a duplája. A show-műsor is elkezdődik, hangos zenére tradicionális ruhába öltözött nő lejt hosszas és látványos táncot, őt egy férfi követi, az ételek pedig csak jönnek egymás után. A sivatagi levegő egyre csak hűl körülöttünk, de még mindig nem tartunk a desszertnél: sorban érkeznek a mezék, a tahini, az olívabogyók, a húsok, a kuszkusz, aztán megint a fánk és a tengernyi méz (vagy datolyaszirup). Mire vége a műsornak, már úgy érzed, hogy akár itt is eldőlnél, és a naplemente után megnéznéd a napfelkeltét is, de bezár a bazár, visszavisznek a városba. Mosd ki a homokot a szemedből, és dőlj le. Lehet, hogy másnap a világ legmagasabb épületét kell megmásznod.