Szabadidő

„Minden kupit én örököltem” – 55 éve zenél a pesti éjszakában Fűzy Gábor bárzongorista

A bárzene utolsó mohikánjához indultunk, de egy régi műfaj tökéletesen naprakész képviselőjével találkoztunk. Állandó munkahelyén, a Piros Pezsgő báron túl pedig még egy zsidó imaház nyugdíjasklubjában is megfordultunk vele.

21.13 Valami készül

„Csak egyszer az életben tudnátok rendet tartani ti, zenészek…”

Két kifogástalanul öltözött, 75 éves úr krízishelyzetet próbál elhárítani egy padlótól plafonig vörös tapétával és tükrökkel borított, plüssfotelekkel teli, második kerületi szórakozóhely mélyén. Nagy a baj: a minap egy részeg vendég italt öntött a szintetizátorba. Pedig még egy tízcentis plexilap is oda volt szerelve a billentyűk fölé, pontosan az ilyen esetek megakadályozására – mindhiába, le kell cserélni a szintetizátort, és a megfelelő kábel nincs meg hozzá. Aggodalomról, pláne pánikról persze nincs szó: a fenti mondat is egy nekünk címzett kikacsintás közben hagyja el Pálfi Imre portás, biztonsági ember, ruhatáros, technikus és mindenes száját, aztán csak megkerül az a bizonyos zsinór is. Most már biztos, hogy fel tud lépni a Piros Pezsgő Piano Bárban Fűzy Gábor bárzongorista.

Pálfi Imre és Fűzy Gábor (Fotó: Neményi Márton)

Persze meglepő is lett volna, ha nem így történik: a Magyar Érdemrend lovagkeresztjével kitüntetett Fűzy úr – vagy ma már csak Gabi bácsi – 55 éve zenél a budapesti éjszaka emblematikus helyein, és Imre is 38 éve áll mellette, ennyi idő alatt pedig azért adódik egy-két cudar helyzet. Ahogyan mulatságos, furcsa és nagyjából minden másmilyen is – pláne, ha közben Latinovits Zoltántól Hofi Gézán és Balázs Klárin át egészen Andy Vajnáig nagyjából mindenki betér egy kicsit szórakozni, amint az hősünknél történt. Ennek megfelelően szokták is Fűzy urat a bárzene utolsó mohikánjának nevezni, de a helyzet az, hogy amikor a nagy nevek nyomdokaiba lépve mi is a Bimbó utca felé vettük az irányt, nem a múltba váltottunk jegyet, hanem egy régi műfajt rendkívül autentikusan, de teljesen naprakészen képviselő emberrel találkoztunk, aki még az éjjeli bagoly sztereotípiájának sem feleltethető meg, mert bár gond nélkül – és hetente többször – zenél este tíztől reggel négyig, a nap bármely szakában és szinte bárhol leül a billentyűk mögé. Így eshetett meg, hogy noha egy éjszakai bárba indultunk, Fűzy urat kísérve eljutottunk többek közt egy Hunyadi téri zsidó imaház nyugdíjasklubjába, sőt virtuálisan álltunk vele az egyik osztrák síparadicsom kellős közepén is gálaruhában, egy privát fellépésre készülődve. 

1944. december 9. 15.02 Bárzongorista születik

„Gyógykezelésre várnak itt az emberek”

De ne rohanjunk: először még a pesti Lövölde térre kell tennünk egy kiruccanást, itt töltötte ugyanis a gyerekkorát Fűzy Gábor, és itt tanította zenélni a bátyját egy bárzongorista, miközben ő négy-öt éves fejjel a hangszer alá bújva hallgatta a leckéket. Testvére és tanára olyan dalokat gyakorolt, mint a Lehoznám néked a csillagokat is az égről – Gabi bácsi ezt ma is énekelve, az asztalon zongorázva idézi fel, ahogyan egyébként mindig minden dalról mesél –, és ezzel nagyjából el is dőlt minden: a kisfiú a fejébe vette, hogy ő is bárzongorista lesz. Hozzájött még ehhez, hogy élt a családdal egy magyarnóta-rajongó nagynéni is, aki egy-egy forintot adott minden megtanult dalért, meg az, hogy a megfelelő vizsgák után az első munkahelyen, a budakalászi téglagyár és a lenfonó között félúton működő kocsmában fizetésnapon odalépett a veretes Gershwin-örökzöldekkel próbálkozó kezdő zongoristához egy munkásember, és nekiszegezte a kérdést:

Te, öcsi, mást is tudsz, vagy csak ezeket a szarokat?

Több nem is nagyon kellett: az ifjú Fűzy Gábor fejében összeállt, hogy a bárzongorista feladata figyelni a közönségre, és rájött arra is, hogy formailag ugyan a pultban italt, nála pedig dalt kérnek a bárba betérők, de valójában „gyógykezelésre várnak itt az emberek”. E tudás birtokában a zenész különböző triók tagjaként bejárta az ország, valamint Hollandia és Finnország éjszakai szórakozóhelyeit, hogy aztán kikössön a Búsuló Juhászban, abban a budai bárban, ahol kora hajnalban nap nap után egybegyűlt Pest összes bezárt kocsmájának összes vendége, és nem egyszer késő délelőttig együtt mulatott mindenki a gyári munkástól a fegyverét kérésre a ruhatárban mindig udvariasan leadó Dobos ezredesen át a józanságát bizonyítandó fejen álló Latinovitsig.

Megnézem
Összes kép (8)

„Minden kupit én örököltem” – 55 éve zenél a pesti éjszakában Fűzy Gábor bárzongorista

„Minden kupit én örököltem” – 55 éve zenél a pesti éjszakában Fűzy Gábor bárzongorista

Fotó megosztása:

Az afterpartit ezzel a kifejezés hazai elterjedése előtt három-négy évtizeddel feltaláló Fűzy úr innen a Pipacs bárba igazolt, ahol aztán 1976-tól egészen 1992-ig zenélt – ez az Aranykéz utcai mulató volt az a legendás hely, amely még az 1956-os forradalom napjaiban is nyitva tartott, de a rendszerváltozást már nem élte túl. Ez után Gabi bácsi kipróbálta magát tulajdonosként is, majd egy időre magánéleti okokból felhagyott a zenéléssel, de a kacskaringók után végül megint ott kötött ki, ahova mindig is tartozott: a zongora mögött. Először a második kerületi Hotel Papillon bárjában, majd egy egész utcával odébb költözve a Kis Pipacsban ült be a „súlyponti helyre” (ő így hívja a zongora ideális pozícióját, ahonnan a játékos mindent lát), hogy aztán jogi okokból Piros Pezsgő néven vonultassa be a köztudatba a bárt. Mint megannyi munkahelye, ez is piros lámpás házból lett mulató – „minden kupit én örököltem Pesten”, summáz mosolyogva a zenész –, és tagadhatatlanul őriz is valamit egykori… nos, bájából, de a helyzet igazából az, hogy ahol Fűzy Gábor megjelenik, oda megy vele az autentikus bárhangulat is…

22.00 Indul az élet

„Berendezési tárgynak néznek, mint a poharat, vagy régen a hamutartót”

Hogy mennyi szakmai és élettapasztalat sűrűsödik az imént zanzásított karrierben, azt meg se próbáljuk leírni. Hagyjuk inkább beszélni az előadót: kábel a helyén, Imre már a kabátokat segíti le az érkező vendégekről, zongorista a súlypontban, és megszólal az első dal – Az életem egy kész regény. Hát igen, nehéz lenne vitatkozni.

Fotó: Neményi Márton

A dalválasztás egyébként talán nem is véletlen, az este elején ugyanis Fűzy Gábor néha bevallottan magának zenél egy kicsit. „Ha gondom, bánatom vagy akár örömöm van, két-három szám erejéig úgymond a saját színpadomon játszom, hogy hangulatba vagy lendületbe hozzam magam – mondja a zongorista. – Ilyenkor én pont teszek a vendégre, de utána már nincs semmi a fejemben.” Sietnénk leszögezni, ha valaki most öncélúságot kiáltana: Fűzy Gábornak innentől még két-három dal híján öt-hat óra játékideje van hátra egy ehhez hasonló, átlagos szerda estén. És abban az öt-hat órában már csak a vendég számít, de annyira, hogy kicsit később a Tíz után című dalban már ütemtévesztés nélkül fűzi bele az előadó a szövegbe a pultoslány kedvéért az „Ágika, a kedves vendég rendelni szeretne” sort (később rákérdeztünk: már maga a forduló mozdulat elárulta a szándékot), aztán amikor egy meglehetősen profán és banális szerelmi drámácska bontakozik ki a rögtönzött táncparketten, rögtön megszólal Szécsi Páltól a Csak egy tánc volt is. Dalkéréssel pedig közel lehetetlen zavarba hozni Fűzy Gábort – teszteltük, még a Ki megpróbál szeretni is ment, pedig bevallottan nem volt terítéken évek óta.

Az ember agya úgy működik, mint a komputer, csak itt nincs törlőgömb sem. Pedig néha már jó lenne elfelejteni ezt-azt

– kommentálja a dolgot a zenész.

Persze lehet szabadkozni, de azért nyilvánvaló, hogy akinek ilyen tudás van a birtokában, annak hatalma is van, és ezt nem tagadja Fűzy Gábor sem. Noha bevallottan a vendégek kérései és reakciói alapján rakja össze a műsorát, a zongorista szereti maga irányítani az éjszakát: jól tudja, hogy hiába tartott ő már életműkoncertet is a Kongresszusi Központban, az este elején a vendégek berendezési tárgynak nézik őt, „mint a poharat, vagy régen a hamutartót”, később pedig pontosan látja, hogy épp kinek kell játszani, mit és hogyan. Hogy mennyire így van, azt mindennél jobban bizonyítja, hogy ezt még a volt feleségének is el kellett magyaráznia – történt ugyanis, hogy amikor együtt üzemeltettek egy bárt, az asszony „rajtakapta” Fűzy urat, amint egy másik nőnek zongorázott és énekelt. „Na, mondom, itt baj van, úgyhogy leültünk, és elmagyaráztam neki. Ugyanis az a helyzet, hogy ha én ilyenkor nem annak a nőnek – vagy férfinak – játszanék, akkor nem tudnék hatni rá, és nem is jönne be legközelebb. Annak pedig az lenne a vége, hogy hamarosan a boltot is becsukhatnánk. Szerencsére megértette, ahogyan azt is, hogy én ilyenkor nem udvarolok, és még csak nem is barátkozom. A vendéggel barátságosnak kell lenni, de nem szabad barátkozni, mert akkor holnap már nem lesz vendég belőle.”

23.39 Vér, verejték, könnyek

„Az első másfél óra rendre kínszenvedés nekem”

Néha azért persze még a veterán is lyukra fut. Fűzy úr nemcsak a Piros Pezsgőben zenél, hanem rendezvényekre és zárt körű bulikba, köztük esküvőkre is jár fellépni. Egy ilyen alkalommal esett meg, hogy amikor egy ausztriai vendégszereplésből hazaérkezve fáradtan esett be a billentyűk mögé, és a násznép folyamatosan azt duruzsolta neki, hogy valami pörgőset játsszon, ő robotpilótára váltva véletlenül a Kicsit szomorkásba kezdett bele. A közönség természetesen azonnal lesápadt, de Gabi bácsinak itt is sikerült egyetlen mondattal visszavenni az irányítást:

Na, mi van, hát itt már viccelni sem lehet?

Persze ez az eset fehér hollónak számít, ugyanis Fűzy Gábor hitvallása éppen az, hogy ha az ember hatni akar, akkor értenie és értelmeznie kell a szöveget, mert csak úgy tudja átélni és aztán átadni. Ezt még az első tanárától tanulta, aki úgy fogalmazott, hogy „az olasz módszerrel” kell dolgozni, vagyis nem torokkal, hanem szemmel kell énekelni, visszatükrözve a dalban rejlő érzelmeket – és aki leül a zongorával szembe, pillanatok alatt be is látja, hogy a lecke mélyen bevésődött az előadó agyába. Ahogy az ebből már sejthető, Fűzy úr minden hatalmával együtt sem tartja magát az éjszaka császárának, sem a muzsika tábornokának: ő egyszerűen csak a zene közkatonájaként mutatkozik be. Sőt azt sem hallgatja el, hogy a fellépések fentebb már emlegetett első másfél órája 55 év rutinjával a háta mögött is keserves. „Amikor bejönnek az emberek, egymással vannak elfoglalva: dumálnak, kiabálnak. Ilyenkor nem lehet túl hangosan játszani, mert akkor erőszakosnak tűnök, de túl halkan se, mert akkor nem vesznek észre. Úgyhogy az estének ez a része rendre egy kínszenvedés nekem, mert minden idegszálammal azon vagyok, hogy valahogyan észrevétessem magam. Már persze anélkül, hogy mondjuk letolnám a gatyámat.”

Fotó: Neményi Márton

Ez a szenvedés és stressz azonban rendre kifizetődik, hiszen nyilvánvalóan éppen emiatt hívták annak idején éppen Fűzy Gábort a Pipacsba a hol a zongora tetején ugráló, hol meg a hangszer alá zuhanó alkoholista elődje helyére, és ez tartotta meg őt azóta is a pesti éjszakában. A dolgot alighanem a régi kolléga, Imre fogalmazza meg a legjobban: „A repülősök csak maguknak játszanak. Nézik a billentyűket, mintha attól félnének, hogy valaki ellopja őket a zongoráról. A Gabi viszont a közönséget figyeli.”

00.31 Ante portas

„Drága barátom, ma egy kicsit többet ittál a kelletenél”

Imre persze amúgy is sokat lát – Gabi bácsi után a legtöbbet, vagy talán ugyanannyit, csak egy másik perspektívából. Akárhogy is, miután eltöltünk vele egy bő órát odakint, a Piros Pezsgő nagyjából kétszer két méteres előterében, az egyértelműen kiderül, hogy eggyel kijjebb sem kisebb a buli, mint bent. Elvégre nem éppen ingerszegény környezet ez: a vendégek érkezését jelző csengő percenként szólal meg, és közben az ellenkező irányból is nagy a forgalom – persze nem azért, mert bárki is távozni akarna, csak hát ugye a dohányosoknak ma már az ajtó előtt van a helyük. Nagy lelkek találkoznak itt, és nagy érzelmek is szabadulnak fel, közben pedig a kabátok fel-le járnak a fogasról. Cédulák és biléták hiányában (merthogy azok nincsenek) ez még egy rutinos ruhatárosnak is feladná a leckét – de nem Imrének, akinek megvan a maga módszere. „Hánykor jöttél?” – szegezi a kérdést a portás egy igen vidám férfinak, aztán ahogy elhangzik a válasz („Háromnegyed tizenegy”), gondolkodás nélkül kiemeli a vonatkozó kabátot a másik harminc közül.

– Előfordult már, hogy összekeverte a kabátokat? – kérdezzük, miközben mélytányér nagyságúra tágult szemekkel bámulunk egymásra a vendéggel a mutatvány láttán.
– Persze – feleli Imre, majd tökéletesre húzott hatásszünet után hozzáteszi: – Mármint nem én. A vendég.

Nem mellékesen megjegyeznénk: Imre eközben naprakészen követi kistévéjén a Barátok közt eseményeit, elcseveg mindenkivel, akinek van erre igénye (márpedig a rajongótábora teljes átfedésben van Fűzy Gáboréval), ha kell, öltözködési tanácsokat is ad („A kesztyű maradjon?” – kérdi egy érkező hölgyvendég. „Persze, úgy csinosabb” – feleli emberünk, majd amikor becsukta az ajtót, hamiskás mosollyal hozzáteszi: „Hát a kesztyű öltöztet!”), ha pedig úgy adódik, táncolni is beugrik. Na persze nem akárkivel.

Ha jó a csaj, bemegyek vele. Ha nem? »Jaj, hát nem megy az már így 75 évesen, ezzel a rossz térddel«

– vág olyan fájdalmas arcot a portás, hogy csak a grimaszért is beengednék bármelyik baleseti sebészetre.

Fotó: Neményi Márton

Tegyük hozzá: a barátságos külső mögött igazi ajtónálló rejlik – Imréről még semmit nem hallottunk, amikor már ismertünk olyan embert, akit elhajtott a rövidnadrágja miatt a Piros Pezsgőből. És ő még mindig jobban járt, mint az a férfi, aki annak idején szíven szúrta az ajtónállót, mert ahhoz még ez sem volt elég, hogy az illető ne találja magát pillantok alatt az utcán. (Imre a rendbontó eltávolítása után nyugtázta, hogy dobbanásonként spriccel a szívéből a vér, ezért mentőt hívott magára. A kocsiba saját lábán szállt be, három héttel később pedig már újra szolgálatban volt.)

Persze ekkora drámákra ma már ritkán kerül sor: ha Imre balhét szimatol, általában elég annyit tennie, hogy megfogja finoman a dülöngélő rendbontó könyökét, és miközben kivezeti, szelíden a tudtára adja:

– Drága barátom, ma egy kicsit többet ittál a kelleténél.

A felelet ilyenkor menetrendszerűen mindig ugyanaz:

– Ééén? És azzal mi a baj?

Ahogy a viszontválasz is:

– Hát csak az, hogy nem én.

A legtöbbször ennek megfelelően nincs is harag – sőt Imre ma már azzal is megbékélt, hogy felsőbb utasításra nem saját ízlése szerint, szmokingban és csokornyakkendőben, hanem „csupán” díszzsebkendős zakóban, pantallóban, ingben-nyakkendőben, na meg az elmaradhatatlan pecsétgyűrűvel az ujján fogadja az érkezőket. Mi több, bár dohogva, de azt is elfogadta az előtérben egykor bérelhető nadrágokat és harmincféle nyakkendőt is tároló portás, hogy immár nem veheti olyan szigorúan a dresscode-ot és a facecontrolt. De annyit azért még hozzátesz, és ezúttal láthatóan nem viccel: „A saját lányomat is hazaküldeném, ha nem lenne rendesen felöltözve.”

14.00 Nem csak a húszéveseké

„Most már nem vagyok fiatal, nem vagyok szerelmes. Most a Gabi bácsit hallgatom.”

Valószínűleg nem árulunk el nagy titkot azzal, hogy Imrének és Gabi bácsinak mára teljesen megfordult a bioritmusa, de ahogy már utaltunk rá, elég nagyot téved, aki azt hiszi, hogy a bárzongorista naphosszat csak heverészik, hogy kipihenje az éjszakát. Fűzy úr az átzenélt este után reggel simán elmegy rádióinterjút adni, hétvégén nemegyszer Ausztriába utazik fellépésre, a délutánját pedig havonta egyszer egy Hunyadi téri zsidó imaház klubdélutánján tölti „társadalmi munkában”. A rádióinterjúról – amire némi tévelygés után egy gyrosozó konyhájának hátsó kijáratán jutott be – mondjuk ő is azt mondja, hogy két óra alvás után azért kimerítő volt, de az állandó eposzi jelzőjének számító derűsséget még ilyenkor sem vetkőzi le magáról, az imaházról pedig csak a legnagyobb szeretet hangján tud beszélni. Amikor meg felvetjük neki, hogy a többség társadalmi munkában valami egészen mást szokott művelni, mint a munkahelyén, ő viszont itt is a hivatásának él, csak annyit mond:

Most őszintén, hát mi a fenét csinálnék? Ehhez legalább valamennyire értek.

Fotó: Neményi Márton

És tényleg: ezúttal nem egy csupa piros, csupa plüss, csupa homály lokálban ülünk, hanem egy erős villanyfényben álló hosszú asztal mellett, ahol nyugdíjasok süteményeznek és teáznak, de ahogy Gabi bácsi odasétál a hangszeréhez, és minden beéneklés nélkül azonnal zongorázni és dalolni kezd – ismételjük: hétfő van, és délután –, már kész is a hangulat. Hamar ki is alakul a spontán, többszólamú vokál, és érkeznek a kérések – hiába, a vendég, az vendég, még társadalmi munkában is. Rutinmunkáról viszont szó sincs, a repertoárnak kis túlzással semmi köze a Piros Pezsgőben hallottakhoz: ha úgy kívánja publikum, akkor vallási ének kerül terítékre, ha úgy, akkor a Hétre ma várom a Nemzetinél szól, ha pedig úgy, akkor A nézését meg a járását (bár ahogy az előadó külön hangsúlyozza, ez tényleg csak a vendégek kedvéért hangzik el). Persze utóbbiakban most az éjszaka fülledtségét és kacérságát felváltja valami egészen más: ebben a közegben egyszerűen szépek, és megindítóan szólnak ezek a dalok, de – elnézést a zongora miatti képzavarért – végeredményben mégiscsak ugyanazokat a húrokat pendítik meg a közönségben. Ahogy az egyik vendég, Szabó Zsuzsanna fogalmaz: „Azt szeretem, hogy csak dobálja és dobálja egymás után a számokat, amik akkor mentek, amikor fiatal voltam. Akkor még én is énekeltem, meg táncoltam, meg szerelmes voltam. Most már nem táncolok, meg nem vagyok szerelmes. Most a Gabi bácsit hallgatom.”

15.23 Angyal szállt le a sípályára

„Elég már a szomorkodásból”

Hogy Fűzy úr pontosan mióta is jár ide zongorázni, azt egyébként sem a bárzongorista, sem Gál Juli programigazgató nem tudja felidézni, mindenesetre az ismeretség elég régre nyúlik vissza, ők ketten ugyanis egymás szomszédságában laktak gyerekkorukban. Érezhető is az összhang: amikor Juli félbeszakítja az egyre líraibbá váló klubdélutánt azzal, hogy „Elég már a szomorkodásból”, Gabi bácsi hamarabb kezdi el kopogni a Lidi néni kezdődallamát a billentyűkön, mint ahogy egy zenegépbe leér a fém százas, majd a szervező kérésére egy rövid élménybeszámolóval is gazdagodik a műsor az énekes privát ausztriai fellépéséről.

Kuriózum ez a maga nemében, hiszen ilyen eseményekre nem sokaknak van esélyük eljutni, pedig ennek is külön atmoszférája van. Ezúttal ráadásul még az is megadatott Gabi bácsinak, hogy egy alpesi hegytetőn álló szállóban a születésnapi buli végeztével „magától játszhatott” a gyertyafényes különteremben.

Szeretek magamnak játszani, főleg olyankor, amikor jóban vagyok magammal

 – mondja. – Ilyenkor rendre olyan dalokat játszom, amiket keveset kérnek.” A hatás pedig így sem marad el: a hajnali, mindenkit megállító előadás nyomán többen is azt mondták, hogy olyan volt, mintha angyal szállt volna el a szálloda hallja felett.

Fotó: Neményi Márton

A sztorikban egyébként még úgy is megvan a stand up érték, hogy Fűzy úr a zongora mögött ülve adja elő őket: hallhatunk például arról is, hogy egy másik ausztriai látogatás alkalmával hogyan állt hősünk szmokingban, csokornyakkendőben, piros sállal a nyakában egy lanovka és egy hókotró között az árokba csúszott autója mellett, miután „égi jel”, azaz mobilhálózat híján először kicsit eltévedt a hegyen – hiába, egy úr a síparadicsomban is úr. Mellesleg pedig nem is véletlen, hogy Fűzy Gábor ilyenkor is a helyén marad, mert a történetek is rendre dalbetétekkel színesednek, még ha csak egy-egy strófa erejéig is.

A délután vége így előadónak és közönségnek egyaránt hamar jön el, ami, mondhatni, bevett dolog: Gabi bácsi saját bevallása szerint sokszor észre sem venné, hogy letelt a játékideje, ha Juli nem szólna rá. Ez mindent el is mond arról, hogy mennyi szív van ebben a társadalmi munkában – amikor viszont elhangzik a végszó, a fellépő gyorsan távozóra fogja, mert a vendégekkel szemben őt hamarosan megint várja az éjszaka.

Fotó: Neményi Márton

01.47 Mindennapi közjáték

„Gabi bácsinál mindig egyig maradunk: négy óra egyig, öt óra egyig, hat óra egyig”

Nagy nap van ma a Piros Pezsgőben: ez a fellépés esik a legközelebb Fűzy Gábor 75. születésnapjához. Ennek valószínűleg az ünnepelt is tudatában van, de hogy nem törődik vele, az egészen biztos: ő éppen valaki mást köszönt a Happy birthdayjel. Kerül torta is, a közönség nagyban vigad, a háttérben viszont Imre és a pult személyzete már szervezkedik, és hamarosan sikerül is elhitetni a bárzongoristával, hogy van a teremben még egy születésnapos, úgyhogy ismét megszólal a dal. Amikor aztán az újabb tortával közelítő Imre láttán leesik a tantusz, a reakció autentikusabb nem is lehetne: Fűzy Gábor tiszta szívből nevet, sőt a szemét is meg kell törölnie. Ezenfelül viszont csak annyi történik, hogy a szokott maximális négy másodperc helyett hét telik el a következő dalig (számoltuk), aztán minden megy tovább a rendes kerékvágásban.

A Piros Pezsgőben amúgy bármelyik nap könnyen naggyá válik – vegyük csak mondjuk a következő szerdát, amikor Fűzy Gábor a legnagyobb készséggel adja át a mikrofont, sőt a zongorát is a Voice-ból ismert törzsvendégének, Weisz Viktornak, aki Szécsi Pál slágere, a Violák két versszaka között azt is elmondja, hogyan szokott ő a társaságával itt időcsapdába kerülni: „Gabi bácsinál mindig egyig maradunk. Négy óra egyig, öt óra egyig, vagy hat óra egyig.” Ami Fűzy urat illeti, ő nem bánja ezeket a szüneteket, sőt – de azért amikor elkapjuk ebben a szűk negyed órában, véletlenül épp arról beszél nekünk, hogy nem akar sorozatnéző nyugdíjassá válni, aztán pedig vissza is veszi az irányítást az este felett. És ezúttal is ő bírja tovább az éjszakázást, nem mi.

11.02 A konyhaasztal mellett

„Édes istenem, hát nem tudnál valamit a szegény zongoristának is pottyantani?”

Néhány nappal később, budai lakásának amerikai konyhájában aztán el is mondja nekünk, miért van és marad is ez így. „A zongora mögül minden könnyebb, mert az borzasztó nagy erőt ad. Ha én oda beülök, olyan erőt érzek magamban, amit soha nem éreztem a civil életben. Mindig vézna kis gyerek voltam, aki nem nagyon tudott sportolni, később pedig nem éreztem magam se jóképűnek, se csábítónak, inkább gátlásos voltam. De ha a zongoránál vagyok, akkor ez mind nincs. Ezért is menekülök mögé, mert ott élek én igazán. Nekem ez az igazi élet.”

Fotó: Neményi Márton

Nem meglepő módon Gabi bácsi nem is tudja elképzelni, hogy a zongora nélkül éljen, bár ebben a szövevényes életútban erre is volt példa valamikor: második házassága alatt néhány évig egy ruhaipari vállalkozás mindeneseként élte mindennapjait, és csak a maga szórakoztatására játszott odahaza. Erről a periódusról nem is olyan jók az emlékei, az általa szállított ruhákat rejtő fekete zsákoktól pedig a mai napig kirázza a hideg.

A visszatéréshez egy új feleség kellett, aki felbiztatta Fűzy urat, hogy üljön vissza a zongora mögé – ő amúgy ezt is a rá olyannyira jellemző derűvel és nyugalommal kommentálja:

Az élet mindig megold mindent, nekem nincs dolgom.

Más kérdés, hogy később ennek a házasságnak is vége lett, ami persze Fűzy urat is megviselte – de ma már tulajdonképpen megbékélt ezzel is. „Nem tudom, hogy mi volt, amit először nem értettem meg ebből az egészből, és miért kellett három házasságig elmenni. De hát ez van: más kaszinózik, szerencsejátékozik vagy lóversenyezik, én meg válok. Nem jövedelmező az sem, eljönni egy nejlonszatyorral az aktuális feleségtől, és mindent kezdeni elölről…” – mondja, és ha derűsnek nem is lehet nevezni, azért most is a letörhetetlen bohém beszél belőle.

Ezt a bohémságot pedig ő maga sem tagadja, sőt egyenesen azt mondja, hogy még az üzleti érzékét is elvesztette, amikor a zongora az élete része lett. A Ha én gazdag lennék két versszakának előadása közben ezt pár napja úgy fogalmazta meg, hogy „édes istenem, hát nem tudnál valamit a szegény zongoristának is pottyantani?”, de most egy kicsit jobban kifejti: „A rendszerváltás idején számtalan lehetőségem lett volna üzletekbe vágni, ha nem lettem volna olyan hülye, amilyen voltam. Nekem viszont eszembe nem jutott, hogy felejtsd el ezt a hülye zongorázást, legyél importőr, legyél vállalkozó, vagy bármi. Nem, nekem ez a hülye zongorázás kellett. De különben is mindegy: a válások után úgyis ott lennék, ahol most vagyok.”

12.52 Búcsúzni csak nagyon szépen szabad

„Ezért sem tartok szünetet”

Persze ahogyan ebből is látszik, minimum tudatos, de még inkább profi bohémről beszélünk, már ha szabad ilyet mondani. De hát miért is ne szabadna arról az emberről, akinek a naprakészségét nem az igazolja, hogy 75 éves korában a lakásában iMac tornyosul a szintetizátor mögött, és okosóra villog a csuklóján, miközben azt játssza, hogy „Rohan az idő / Aztán a búcsú újra oly nehéz”, hanem az, hogy hogyan gondolkodik a műfajáról és a saját szerepéről. „A retró divatja miatt a bárzenének sosem volt olyan jó korszaka, mint most. Egy hátránya van csak ennek a mostani időszaknak. Ha ma megnéznek egy filmet mondjuk az ötvenes évekből, azt fogják mondani közben, hogy könyörgök, történjen már valami, és ez a klasszikus bárzenénél is így van. Régen ha kértek egy dalt, akkor eljátszottam az egészet, sőt még improvizáltam is benne, és ez volt vagy nyolc perc. Ezt ma már nem lehet megcsinálni, nem is értem azokat a kollégákat, akik még mindig ugyanazt csinálják. Minden felgyorsult, hát miért pont ez maradt volna ki? Látom a vendégen, hogy még el sem játszottam a dalát, de már a következőt akarja. Zenei szempontból ez persze nem a legelőnyösebb, de ha így van, ehhez kell alkalmazkodni, mert ez a világ követelménye. Ezért sem tartok szünetet.”

Ahogyan utolsó mohikánt kiáltani sem érdemes, Fűzy Gábor „titkát” is kár fürkészni, de ha van oka annak, hogy a veterán zenész lassan már négy generációnak játszik, az alighanem ez – és minden bizonnyal ezért tűnik szinte természetesnek az is, hogy az ismeretségi körében egy ötéves kisgyerek egyszer azt válaszolta a „Mi leszel, ha nagy leszel?” kérdésre, hogy „Gabi bácsi”. Mindenesetre életműkoncert ide, lovagkereszt oda, amikor már búcsúzkodás közben megkérdezzük, mit tart élete legnagyobb örömének, akkor saját gyermekei és unokái után pontosan ezt a mondatot emeli ki a zenész – hogy aztán a kézfogás után néhány másodpercnyi szünetet követően még utánunk szóljon a küszöbről:

Azért jöjjenek még az éjszakába.

Mit is mondhatnánk? Megint sikerült hatni: megyünk.

Vegyél részt a kutatásunkban!

A kérdőív kitöltése anonim, és az internetezési szokásokat mérjük fel benne. A részletekért kattints!

KITÖLTÖM

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

A hét legizgalmasabb cikkei!
Friss sztárhírek itthonról és külföldről
Tudd meg, mit mond a horoszkópod!
Regisztráció

Elfelejtett jelszavad helyett könnyen tudsz új jelszót megadni, ehhez az alábbi lépéseket kell csak követned:

  1. Add meg az alábbi beviteli mezőben az e-mail címed vagy felhasználóneved
  2. A hozzád tartozó címre kiküldünk egy levelet a jelszócseréhez. Ellenőrizd a SPAM mappádat is, ha nem látod pár percen belül a levelet a beérkezettek között.
  3. A levélben kapott linket 24 órán belül lekattintva eljutsz egy felületre, ahol megadhatod az új jelszavad
  4. Jelentkezz be a friss jelszóval

Fiókod törléséhez add meg a jelszavadat:

Itt tudod a jelszavadat megváltoztatni:

Új jelszó mentése