A teljesen felesleges, ám annál csodálatosabb találmányok panteonjában bizonyosan az egyik legelőkelőbb helyet foglalja el a Jankó-féle zongora, ez a futurisztikus külsejű, leginkább talán egy űrhajó irányítópultjára vagy egy írógépre emlékeztető hangszer, amely ráadásul – mint az a nevéből is sejthető – igazi magyar lelemény: egy tatai születésű, Bécsben és Berlinben tanult zenész-matematikus, Jankó Pál (németesen: Paul von Jankó) alkotta meg 1882-ben. Egyébként így néz ki:
Egy Jankó-zongora (fotó: Wikipedia)
Hát nem gyönyörű? Bár ezt elsőre talán nehéz elhinni, a Jankó-zongora tulajdonképpen egy egészen közönséges zongora (vagyis: bármilyen zongorából lehet Jankó-zongorát készíteni); a forradalmi újdonságot a sajátos elrendezésű klaviatúrája jelenti, amely – és most majdnem szó szerint idézünk a Magyar életrajzi lexikonból – hat teraszszerűen egymás fölé helyezett és nem ugyanazon a hangon kezdődő billentyűsorból áll, így nem csak az oktáv fogását rövidíti egyötödére, hanem új hanghatásokra is módot ad (pl. kromatikus glissandók). Hogy pontosan mi is a kromatikus glissando, az sajnos nem ebből a cikkből fog kiderülni, úgyhogy fogalmazzuk meg inkább egyszerűbben: A Jankó-zongora legfőbb előnye az, hogy a lépcsőzetesen egymás alá-fölé zsúfolt, egyszerre mozgó sok kis billentyűnek köszönhetően nagyobb hangközöket tudunk átfogni és olyan akkordokat is képesek leszünk egy időben megütni, amelyeket egy hagyományos billentyűzeten csak egymás után lehetne lejátszani – és még csak hosszú, finom és virtuóz zongoristaujjak sem kellenek hozzá. De nézzük meg inkább a gyakorlatban:
Jankó Pál elegáns megjelenésű, lobogó hajú fiatalember volt, amikor találmányát bemutatta a bécsi közönségnek. A klaviatúra azonnal hatalmas feltűnést keltett, és pár évig (nagyvonalúan mondjuk pár évtizedig) akár úgy is tűnhetett, hogy alapjaiban fogja felforgatni a zenei világot: európai hírű zongoraművészek (itthonról elsősorban Gulyás Gizella, de állítólag az idős Liszt is nagy rajongója volt) népszerűsítették fellépéseiken az újfajta hangszert, a gyártással a legpatinásabb zongorakészítő műhelyek (köztük a bécsi Ehrbar) foglalkoztak, és buzgón teljesítették az Afrikából, Ausztráliából, Amerikából és a világ számos egyéb pontjáról érkező megrendeléseket, Bécsben Jankó-egyesület alakult, a berlini Scharwenka konzervatóriumban pedig bevezették a Jankó-zongorán való játék oktatását.
Egy hagyományos és egy Jankó-féle billentyűzet ugyanazon a zongorán (fotó: Wikipedia)
Aztán… aztán nem történt semmi; a nagy áttörés valahogy mégsem jött össze. A Jankó-zongora megmaradt érdekes kuriózumnak, majd egy idő után gyakorlatilag el is felejtették – akárcsak a pár éve bemutatott Bogányi-féle ún. csodazongorát. Talán a túl konzervatív közízlés, talán a rettegett nemzetközi zongoralobbi volt a ludas, ki tudja (vagy talán az, hogy a művészek, miután a fél életüket zongoratanulással és gyakorlással töltötték, érdekes módon nem akartak belemélyedni egy egészen más technikát, ujjrendet stb. igénylő hangszer rejtelmeibe újabb hosszú évekre).
Maga Jankó Pál mindenesetre már 1892-ben hátat fordított a zenének, és Konstantinápolyba költözött, ahol az állami dohányjövedék tisztviselőjeként dolgozott egészen 1919-ben bekövetkezett haláláig. Mondhatnánk, hogy tipikus közép-európai művészsors (vagy feltalálósors), de hát ez minden, csak nem tipikus.
Persze nem Jankó Pál volt az egyetlen, aki szokatlan formájú klaviatúrával kísérletezett. Hasonlóan izgalmas zsákutcának bizonyult például a homorú Clutsam-billentyűzet
A Clutsam-billetyűzet (fotó: hiveminer.com)
vagy a Mangeot-féle dupla is.
Mangeot-zongora (fotó: flickr/Photo Phiend)
