Emberből gyártott gyorskaja, gyilkos robotok és a férfi, aki a számítógépébe szerelmes

Az elején jobb, ha tisztázunk valamit, mert úgy láttuk, van némi vita erről a kommentdobozokban. Szóval,

Értjük az érveket, ami az utóbbi mellett szól, ám őszintén szólva nem foglalkozunk velük. Most van ’20, tehát most kezdődik a húszas évek, ott van benne a nevében, jól néz ki, jól hangzik, és ez nekünk elég. Arról nem is beszélve, hogy elég nagy szükségünk van egy új évtizedre végre, nem? Az előző így visszatekintve elég hervasztó volt. Nem kell ezt misztifikálni, de azért jó belegondolni, hogy ez akár egy új kezdet is lehet. Hátha most minden más lesz.

Spike Jonze: A nő (2013)

Összegyűjtöttük tehát azokat a filmeket, amelyek ebben az évtizedben játszódnak. Mindenki vegyen egy nagy levegőt, mert az alábbi lista kifejezetten szörnyű: ha Hollywoodon múlik, a legkülönbözőbb módokon pusztul ki az emberiség. Vagy azért, mert jönnek az emberevő szörnyek, vagy azért, mert meddők lesznek a nők, vagy azért, mert a férfiak inkább az operációs rendszerükkel randiznak.

Vágjunk is bele! Az évszámok értelemszerűen nem a filmek készítési idejét jelölik, hanem azt, amikor játszódnak. Haladjunk tehát időrendben.

2020: A holnap határa

Erősen kezdődik az évtized, ha a hollywoodi történelemírást vesszük alapul: rögtön egy kiadós földönkívüli invázióval indítunk. A csápos, biomechanikus szörnyek ugyan nem túl eredetiek, de egyvalamiben nagyon jók: olyan stratégiával igázzák le a Földet a második világháborút idéző csatajelenetek közepette, mintha pontosan tudnák, mi az egyre kétségbeesettebb emberi hadsereg következő három lépése. Kiderül: tudják is, szerencsére azonban itt van nekünk Tom Cruise, aki a saját szerepeihez képest üdítő kivételként nem sármos hősként, hanem igazi gyáva rohadékként kezdi a filmet – még jó, hogy egy kiégett és megfáradt tábornok beküldi a frontvonal közepére, hogy ott szörnyű halált haljon. Tom azonban nem hal meg, hanem egyszerűen újrakezdi a napot, mint Bill Murray az Idétlen időkigben, így lehetősége nyílik némi jellemfejlődésre, egy szerelmi szálra a csodálatos Emily Blunttal, és mellesleg arra is, hogy megmentse a világot.

Hiába tűnik égbekiáltó baromságnak: A holnap határa egy meglepően összetett, okos és ironikus film, ajánljuk mindenkinek. Nekünk persze most az a lényeg, hogy a világ megmenekült, nyugodtan rátérhetünk tehát 2021-re…

2021: Hang nélkül

…amikor is minden eddiginél reménytelenebb helyzetben találjuk az emberiséget, vagyis azt a pár főt, aki megmaradt belőle. A Föld elesett, az inváziónak csak az eredményét látjuk, a (meglepetés: ronda, bogárszerű, ragadozó) szörnyek azonban kizárólag a hallásukra hagyatkoznak. Ezt használja ki a jeleléssel kommunikáló család (az itt is csodálatos Emily Blunt, illetve az Office-sztár John Krasinski, utóbbi a film rendezője is, ja, és ők egyébként az életben is férj-feleség, kis családi vállalkozás tehát a film).

Az eredmény az elmúlt évtized egyik legfeszültebb horrorfilmje, spoilerezni nem szeretnénk, elég, ha annyit elárulunk, hogy a várandós főhősnő egy ponton a kádban kénytelen megszülni a gyerekét – hang nélkül.

2022: Zöld szója

Ebben a filmben nem kihalt, hanem éppen hogy túlnépesedett az emberiség. És ez bizony legalább olyan rossz. A zsúfolt, negyvenmillió fős (!) New Yorkban az emberek egymás hegyén-hátán élnek, éhínség van és meleg, ez a kultuszfilm ugyanis már 1973-ban megjósolta a klímaválságot, a végtelen társadalmi igazságtalanságokat (kész kis kasztrendszerben élnek), és azt, hogy az erőforrásaink hamarosan elapadnak. Az egyetlen megbízható tápanyagforrás a sárga, a vörös, újabban pedig a zöld szója néven terjesztett meghatározhatatlan állagú ételszerűség. A zöld szója a legfinomabb, csak éppen kevés van belőle, rendszeresek tehát az éhséglázadások.

Charlton Heston a szokásos keménykötésű zsaru szerepében próbálja feltárni az igazságot egy rejtélyes gyilkosság körül, az azonban, amit végül talál, annyira szörnyű és nyomasztó, hogy A majmok bolygója befejezése ehhez képest Disney-mese. Még úgy is, hogy a film már annak idején is megosztotta a kritikusokat, és bizony nem öregedett szépen – de a végső csavar nem véletlenül a filmtörténet egyik leghíresebbje.

2023: Tűzgyűrű

Hatalmas, gyíkszerű szörnyek. Kipusztuló emberiség. Ismerős? Igen. Unalmas? Majdnem, de szerencsére az egészet megmenti az, hogy a rendező, Guillermo del Toro pontosan akként kezelte a történetet, amiként érdemes volt: egy nagy, buta, szórakoztató meseként. A látvány még a számítógépes effektekben elfáradt szemnek is lenyűgöző, a szereplők egyszerűek, de hihetőek, a szomorú részek pedig még pont érzelmesek, és nem érzelgősek.

A lényeg azonban úgyis az, hogy az egyre nagyobb és ijesztőbb szörnyek ellen hatalmas robotokat küldenek harcba. Robotok a szörnyek ellen. Kell ennél több? Jó, nyilván kell, de én mint (állítólag egyébként jó ízlésű) férfi arra kérek mindenkit, akinek pasija van, méghozzá olyan pasija, aki valamiért újra és újra meg akarja nézni a Tűzgyűrűt: hagyjátok, hogy megnézze. És ne szóljatok be neki ezért. Olyan ritka, hogy újraélhetjük a kamaszkori fantáziáinkat, amelyek egyébként nem múlnak el a kamaszkorral együtt, csak megtanultuk eltitkolni őket. A Tűzgyűrű éppen ezért az elmúlt évtized legjobb rossz filmje.

2024: 13. emelet

Négy évet kellett várni, hogy eljussunk egy igazi ínyencségig, amelyre nem sokan emlékeznek. Nem csoda, hiszen arra sem sokan emlékeznek, hogy a kilencvenes években, amikor ez a film is készült, a virtuális valóság tartotta lázban a sci-fi-írókat, -rendezőket és -fogyasztókat. Úgy tűnt, tényleg ez a jövő: akkor még ugyan csak kezdetleges 3D-s sisakok léteztek, amelyek előbb okoztak hányingert, mint hogy beindítsák az ember fantáziáját, valamiért mégis könnyű volt elképzelni, hogy hamarosan jön a közvetlenül a központi idegrendszerre csatlakoztatható gépezet, amely elfeledteti az emberrel, hogy amit lát, hall és érez, az nem a valóság. (Mint ahogy az is valószínű, hogy most is egy szimulációban élünk, de ez most mindegy.)

Az erről szóló leghíresebb műalkotás nyilván a Mátrix, de azzal majdnem egy időben (illetve arra válaszul) két másik film is megjelent: David Cronenberg leírhatatlanul bizarr és gyomorforgató eXistenZ című filmje, illetve egy kisebb, elfeledett produkció, az egyszerre film noir és sci-fi 13. emelet. Az egyszerre a kilencvenes években és 1937-ben, majd 2024-ben játszódó film témáit ugyan mára alaposan lerágták, de az összefonódó valóságok, illetve az a felvetés, hogy a virtuális világ pont annyira igazi, mint a miénk, akkoriban – filmes szakszóval élve – igazi mindfuck volt.

2025: A nő

Ha hihetünk a filmeknek, 2025 lesz a legjobb évünk ebben az évtizedben, legalábbis Spike Jonze a mesterséges intelligencia hatását boncolgató 2013-as filmje melankolikus, kissé elidegenedett, de élhető és a maga módján cuki világot tár elénk. Egyrészt semmi mást nem tesz, csak továbbgondolja az akkori (és egyébként ma is érvényes) trendeket, másrészt sokkal inkább párkapcsolati dráma ez, mint sci-fi vagy társadalomfilozófia. Annyi történik, hogy a főhős (Joaquin Phoenix Joker helyett még gátlásos, érzékeny geekként) frissíti az operációs rendszerét, amely aztán Samantha néven, Scarlett Johansson hangjával beköltözik az összes kütyüjébe, hogy a nap huszonnégy órájában vele legyen. Ebből az egymásra utaltságból (a férfi próbál eligazodni a világban, a nő pedig mindenre kíváncsi) egy pillanat alatt kapcsolat, majd szerelem lesz, méghozzá igazi, nem kamu, az sem akadály, hogy Samanthának nincs teste.

Szomorú, néhol vicces, keserédes, de mégis reményteli film A nő, amely úgy csomagol nagyon-nagyon súlyos kérdéseket ebbe az egyébként pofonegyszerű történetbe, hogy észre sem vesszük. Aki megnézi, annak keményebb kérdéseket kell feltennie magának saját magáról, a másikról (ha van), az exekről és a barátokról, mint amilyeneket akkor tenne fel, ha a film mindkét főszereplője emberi lény lenne.

2026: Metropolis

Megint robot és megint szerelem, csak éppen szavak nélkül, a német expresszionizmus csúcsáról. A Metropolis amellett, hogy kész művészi és technikai csoda, szájbarágós mese az elnyomó tőkésekről és a szerencsétlen, bármire rávehető munkásokról – a kommunista üzenet nem is vette jól ki magát a húszas évek Németországában. Az viszont biztos, hogy ma is öröm nézni, annyira szépek a díszletek, a jelmezek, a trükkök, a világítás, szóval minden, amiről híres Fritz Lang az alkotótársaival együtt.

Az eredeti film nem köti az orrunkra, hogy mikor játszódik (úgy tippelik, 3000 környékén), a 2026-os évet az italodiszkó-félisten Giorgio Moroder találta ki. Ő ugyanis 1984-ben teljesen újravágta, és ezzel a felére rövidítette az eredeti filmet, majd ellátta akkor aktuális zenékkel, többek között Freddy Mercuryval és Bonnie Tylerrel. A vállalkozás kész istenkáromlásnak számított a cinefilek körében (mentségére legyen mondva, a film akkor még csak részleteiben létezett, a hiányzó részeket csak évtizedekkel később fedezték fel), de azért ott a helye a popkultúra furcsa történetei közt.

2027: Az ember gyermeke

Hagyjuk a cukiskodást, beszéljünk inkább arról, milyen lenne, ha hirtelen a világ összes nője meddővé válna. Alfonso Cuarón 2006-os filmje azzal kezd, hogy a világ legfiatalabb emberét 18 éves korában megölik – ennyi ideje nem született ugyanis gyermek a Földön. Nem tudni, miért, nem is érdekes, valószínűleg egyszerűen így áll bosszút a természet. A rettenetesen sivár és depresszív filmből úgy tűnik, meg is érdemeljük: a civilizáció összeomlófélben, a menekülteket koncentrációs táborokba zárják, az egyik oldalon rendőrállam, a másikon zöld terroristák. Az emberiség így készül a kihalásra. Míg egyszer csak értelmet nyer a kiégett és reményvesztett Theo élete, terrorista szerelme ugyanis megbízza, hogy kísérjen át az országon egy fiatal lányt, és ültesse fel egy hajóra. A helyzetet nehezíti, hogy a lány mindenórás terhes.

Az ember gyermekéből azonban nem lesz sem akció-, sem kalandfilm, hiába nagyon feszült és izgalmas, marad ugyanaz a sivár, nyomasztó és véres dráma. Mellesleg technológiai mérföldkő a filmtechnikában: Cuarón a lehető legkevesebb vágást használta, ott tartja a kamerát a szereplők arcán akkor is, amikor szívünk szerint már könyörögnénk neki, hogy legyen vége.

2028: Robocop

Vérzik a szívünk, de ez nem a méltán klasszikus eredeti a nyolcvanas évekből, hanem a teljesen indokolatlanul elkészített reboot (remake?) pár évvel ezelőttről, amely már csak attól is közepes, hogy halálosan komolyan veszi magát. Akárhogy is, a rendőrséget privatizáló és high-tech, gyilkos robotokkal felszerelő kapzsi óriáscég ötlete bizony nem is tűnik annyira elrugaszkodottnak így 2020-ban, a harmadik világháború küszöbén (na jó, azért reméljük, megússzuk). Simán el tudjuk képzelni, hogy az évtized végére így néz majd ki az úgynevezett rendfenntartás.

Újranézni a filmet csak ezért persze nem fogjuk. Akkor már ezerszer inkább az eredeti.

2029: Terminátor

Függetlenül attól, hogy az utóbbi tíz évben teljesen összekuszált Terminátor-univerzum melyik szála az érvényes, hogy mikor jön el a világvége, hogy Skynetnek hívják-e az előidézőjét, vagy valami másnak, és hogy Arnie gonosz vagy jó robot lesz-e, a most elkezdődött évtized vége egészen biztosan így néz majd ki: