Gyér bajszú, hivatalnokkülsejű úr bámul a kamerába (vagy mellé) kissé eszelős tekintettel, arcán zavarodottsággal vegyes rémület. Gépies, szenvtelen hangon összefüggéstelen szavakat sorol egymás után: tar, tor, szúr, szel, szer, szín, tőr, szül, tár, szór, túr, tér, szír, tőr, tűr – mintha csak egy száz évvel ezelőtti bruitista–dadaista versmondó versenyt látnánk, vagy egy különös okkult szertartást. Még ennél is zavarba ejtőbb, hogy a férfi közben egyszer sem pislog, ráadásul valami meghatározhatatlan funkciójú fülszorítót* (fülprotézist?) is visel, amit már tényleg nem nagyon lehet hová tenni.
De mire ez egyáltalán feltűnne, az avantgárd költészeti estből vérfagyasztó testhorrorba váltunk, és ugyanezt a performanszt megtekinthetjük lassított röntgenvideó formájában is; ez a gyakorlatban körülbelül úgy néz ki, hogy egy koponya elnyújtott, torz halálhörgéseket hallat, és démonian csapkod a nyelvével, ami okkal tölti el földöntúli rettegéssel minden halandó szívét. A bizarr műsort ezután megismétli egy hasonlóan kedélybeteg hölgy is, majd ismét a férfi következik, és így tovább tíz teljes percen keresztül.
A koreográfia (kataton szavalás, felváltva az experimentális röntgenborzalommal) végig ugyanaz marad, és a nyomasztó feszültség, illetve a baljós hangulat sem oldódik fel egy pillanatra sem. A szöveg azonban mindig más, sőt a pazar fináléban – ha egyáltalán képesek vagyunk eljutni odáig – már komplett, értelmes mondatokat is hallhatunk a beszélő fejektől (koponyáktól). Ilyesféléket, hogy
- Pénz beszél, kutya ugat.
- Sok lúd disznót győz.
- Aki nem tud arabusul, ne beszéljen arabusul.
- A Sári írása.
- Indul a pap aludni.
Dióhéjban nagyjából ez lenne az 1960-ban készült Hungarian X-Ray Film, azaz a Magyar röntgenfilm, amely pont olyan nyugtalanító, ijesztő, felkavaró és nehezen kategorizálható alkotás, mint amilyeneket a sátánista kísérleti mozi pápája, Kenneth Anger rendezett fénykorában. Vagy még olyanabb. Mintha még valami sajátos, kényelmetlen humora is lenne, habár ez tényleg csak a sokadik megnézésre bukkan elő.
Az meg külön furcsa, hogy bár a főcím tanúsága szerint egyértelműen amerikai produkcióról van szó, mégis magyarul szólalnak meg benne. Talán az ’56-os menekültek küszködéseiről, otthontalanságáról, vagy a mindennapokat meghatározó hidegháborús paranoiáról akart valami fontosat mondani az alkotó; hogy a rögeszmésen sorolt, minden jelentésüktől megfosztott magyar szavakból végül csak semmitmondó közhelyekre futja, a szabad világban pedig éppúgy megfigyelnek és átvilágítanak, mint a vasfüggöny mögött (vagy valami hasonló).
Persze szó sincs semmi ilyesmiről:
a Magyar röntgenfilm igazából nem kísérleti film (pontosabban: eredetileg nem annak volt szánva). A rendezője (rendezője) sem holmi underground bajkeverő volt, hanem egy nemzetközi tekintélyű magyar-amerikai nyelvészprofesszor, John Lotz, vagyis Lotz János, aki karrierjét a harmincas években, Kosztolányi Dezső magántitkáraként kezdte Budapesten, néhány évtizeddel később pedig már a washingtoni székhelyű Center for Applied Linguistics kutatóintézetet vezette.
A rövidfilm az Amerikai Tudós Társaságok Tanácsa uráli és altaji programjának keretében készült New Yorkban, a Columbia Presbiteriánus Orvosi Központban, és a maga idejében kifejezetten úttörőnek számított. A nyomában később orosz, kínai és arab nyelvű röntgenhangosfilmek is érkeztek, legalábbis állítólag.
A két szereplő kilétére sajnos nem derül fény; nyilván amerikai magyarok lehetnek.
És hogy mire is ment ki az egész? Azt inkább mondja el Lotz professzor:
A film célja elsősorban tudományos volt: alkalmazni modern röntgentechnikai eljárásokat a beszédaktus dinamikus aspektusainak felvételére a beszéd egyidejű hangfelvételével együtt. Csak így lehetünk biztosak abban, hogy ugyanannak a beszédaktusnak kapjuk meg különböző komponenseit. Természetesen főként olyan hangképző szerveket vettünk figyelembe, amelyek leginkább alkalmasak röntgenfelvételre. Ilyen elsősorban a median-sagittalis (a test hossztengelyén és középvonalán átmenő és a homlok síkjára merőleges) keresztmetszet, mely magába foglalja a száj-, a garat- és az orrüreget, és látni engedni a nyelv dinamikus mozgását a palatalis, veláris, uvularis és pharyngalis régiókkal való összefüggésükben. Hogy világos körvonalakat kapjunk a nyelvről és az orrüregről, bevontuk őket bariummal. A filmek tisztára elméleti céljain kívül abban is reménykedtünk, hogy segítséget nyújthatnak gyakorlati kérdésekhez is, például a beszédfelismerés és a nyelvtanítás vizsgálatához. […] A forgatókönyvet a következőképpen állítottuk össze. Két fő rész van benne: I. Szavak és II. Mondatok. Az első rész egyedi (külön álló) hangokat és hangcsoportokat mutat be. Az egyes hangokkal foglalkozó rész öt sorozatban mutat be magánhangzókat, nyelvháttal képzett zárhangokat és orrhangokat, affrikátákat, a (h) hang orális változatait és a liquidákat; az r-et és az l-et. A második rész hangcsoportokat mutat be: homotopicalis (azonhelyen képzett) orrhang-zárhang kapcsolatokat, hármas mássalhangzó-csoportokat és példákat a hangrendre. A második rész három közmondást és két palindromot (mindkét irányban azonos fonémasorokat, pl. a Sári írása) mutat be.
Forrás: Lotz János: Egy magyar röntgen-hangosfilm és néhány fonológiai kérdés (Magyar Nyelv, 1966)
Reméljük, mindenki érti! Aki meg nem (vagy nem teljesen), az ne is törődjön az affrikátákkal és a liquidákkal, hanem egyszerűen csak élvezze a mű monoton, nyomasztó és magával ragadó szépségét.
* A férfi valójában teljesen normális, mondhatni hagyományos füleket visel a fején, csak furán lóg be a szék háttámlája (vagy a röntgengép valamelyik alkatrésze).
