Kosztolányi Dezső titkára rendezte az első magyar kísérleti horrorfilmet

Gyér bajszú, hivatalnokkülsejű úr bámul a kamerába (vagy mellé) kissé eszelős tekintettel, arcán zavarodottsággal vegyes rémület. Gépies, szenvtelen hangon összefüggéstelen szavakat sorol egymás után: tar, tor, szúr, szel, szer, szín, tőr, szül, tár, szór, túr, tér, szír, tőr, tűr – mintha csak egy száz évvel ezelőtti bruitista–dadaista versmondó versenyt látnánk, vagy egy különös okkult szertartást. Még ennél is zavarba ejtőbb, hogy a férfi közben egyszer sem pislog, ráadásul valami meghatározhatatlan funkciójú fülszorítót* (fülprotézist?) is visel, amit már tényleg nem nagyon lehet hová tenni.

De mire ez egyáltalán feltűnne, az avantgárd költészeti estből vérfagyasztó testhorrorba váltunk, és ugyanezt a performanszt megtekinthetjük lassított röntgenvideó formájában is; ez a gyakorlatban körülbelül úgy néz ki, hogy egy koponya elnyújtott, torz halálhörgéseket hallat, és démonian csapkod a nyelvével, ami okkal tölti el földöntúli rettegéssel minden halandó szívét. A bizarr műsort ezután megismétli egy hasonlóan kedélybeteg hölgy is, majd ismét a férfi következik, és így tovább tíz teljes percen keresztül.

A koreográfia (kataton szavalás, felváltva az experimentális röntgenborzalommal) végig ugyanaz marad, és a nyomasztó feszültség, illetve a baljós hangulat sem oldódik fel egy pillanatra sem. A szöveg azonban mindig más, sőt a pazar fináléban – ha egyáltalán képesek vagyunk eljutni odáig – már komplett, értelmes mondatokat is hallhatunk a beszélő fejektől (koponyáktól). Ilyesféléket, hogy

• Pénz beszél, kutya ugat.
• Sok lúd disznót győz.
• Aki nem tud arabusul, ne beszéljen arabusul.
• A Sári írása.
• Indul a pap aludni.

Dióhéjban nagyjából ez lenne az 1960-ban készült Hungarian X-Ray Film, azaz a Magyar röntgenfilm, amely pont olyan nyugtalanító, ijesztő, felkavaró és nehezen kategorizálható alkotás, mint amilyeneket a sátánista kísérleti mozi pápája, Kenneth Anger rendezett fénykorában. Vagy még olyanabb. Mintha még valami sajátos, kényelmetlen humora is lenne, habár ez tényleg csak a sokadik megnézésre bukkan elő.  

Az meg külön furcsa, hogy bár a főcím tanúsága szerint egyértelműen amerikai produkcióról van szó, mégis magyarul szólalnak meg benne. Talán az ’56-os menekültek küszködéseiről, otthontalanságáról, vagy a mindennapokat meghatározó hidegháborús paranoiáról akart valami fontosat mondani az alkotó; hogy a rögeszmésen sorolt, minden jelentésüktől megfosztott magyar szavakból végül csak semmitmondó közhelyekre futja, a szabad világban pedig éppúgy megfigyelnek és átvilágítanak, mint a vasfüggöny mögött (vagy valami hasonló).  

Persze szó sincs semmi ilyesmiről:

a Magyar röntgenfilm igazából nem kísérleti film (pontosabban: eredetileg nem annak volt szánva). A rendezője (rendezője) sem holmi underground bajkeverő volt, hanem egy nemzetközi tekintélyű magyar-amerikai nyelvészprofesszor, John Lotz, vagyis Lotz János, aki karrierjét a harmincas években, Kosztolányi Dezső magántitkáraként kezdte Budapesten, néhány évtizeddel később pedig már a washingtoni székhelyű Center for Applied Linguistics kutatóintézetet vezette.

A rövidfilm az Amerikai Tudós Társaságok Tanácsa uráli és altaji programjának keretében készült New Yorkban, a Columbia Presbiteriánus Orvosi Központban, és a maga idejében kifejezetten úttörőnek számított. A nyomában később orosz, kínai és arab nyelvű röntgenhangosfilmek is érkeztek, legalábbis állítólag.

A két szereplő kilétére sajnos nem derül fény; nyilván amerikai magyarok lehetnek.

És hogy mire is ment ki az egész? Azt inkább mondja el Lotz professzor:

Forrás: Lotz János: Egy magyar röntgen-hangosfilm és néhány fonológiai kérdés (Magyar Nyelv, 1966)

Reméljük, mindenki érti! Aki meg nem (vagy nem teljesen), az ne is törődjön az affrikátákkal és a liquidákkal, hanem egyszerűen csak élvezze a mű monoton, nyomasztó és magával ragadó szépségét. 

* A férfi valójában teljesen normális, mondhatni hagyományos füleket visel a fején, csak furán lóg be a szék háttámlája (vagy a röntgengép valamelyik alkatrésze).