Két tinédzser fiad van, és az Eldorádó kora tőled is messze van. Szerinted, a fiatal generáció mit ért meg a történetből és benned milyen érzéseket kelt a dráma?
P.G.: Szerintem nem hiszik el, hogy ilyen volt. Akkorát változott a világ, hogy az ő generációjuknak ez már nagyon messze van. Nyilván mi, a nagyszüleinktől hallhattunk erről a korról. Nekem is sokat meséltek, és érdekes módon, nem a tények ragadtak meg, csak az érzések. Emlékszem: nagyon sok rémálmom volt gyerekkoromban. Mindig azt álmodtam, hogy katonák jönnek fegyverrel, és minden ok és magyarázat nélkül elvisznek minket. Valószínűleg azért, mert túl sokat hallottam az ötvenes évek borzalmairól. Aztán egyszer – talán, mert megtanultam a történelmét az iskolában – kinőttem a rémálmokat. Nyilván, mi megkíméljük a gyerekeinket attól, hogy erről meséljünk nekik.
Az jó, ha kíméletből nem adod tovább ezeket a történeteket?
P.G.: Nem, nem. Csak azt akarjuk, hogy legalább azt ne hordozzák, amit mi hordozunk. Ne legyenek legalább rémálmaik. Most megnézték, és nagyon kíváncsi voltam a véleményükre. A premier előtt nem tudtam, mit fognak mondani. Talán azt, hogy ez biztosan nem most volt, hanem több száz évvel ezelőtt. Nem kisfiam, ez nem annyira régen volt. A bemutató után kérdeztem a fiúkat, hogy tetszett, értették-e: tetszett… jó volt… intézték el a kérdést. Talán az idő mégis begyógyítja a sebeket ügyelve arra, hogy a történetet a fiaink is megismerjék, de a múlt tragédiája ne ismétlődjön meg újra.
Fontos erről a témáról beszélni?
P.G.: Igen.
Rózsi néni istenfélő asszony…
P.G.: Ez az ő sorsa, elfogadta és ebben próbál létezni. Az Isten a kiút, az Isten az egyetlen, akivel ő beszél egyáltalán. A nőnek máshol volt a helye akkor. Ezt ő abszolút tudja. Van egy csatornája fölfelé: ott ő kibeszéli magát. Egy zárt világban él. Elfogad mindent, amit a feljebb való ad.
Magányos?
P.G.: Nem, mert ott van az Isten. Isten az ő társa. Ő szinte nekiadja magát, főleg miután a gyerek meggyógyul, azt mondja: innentől a Tiéd vagyok. Mint egy apáca él, onnantól hogy megmenekül a gyerek. A gyerek, aki olyan fontos Monorinak. Ugye, azt mondja, amikor Marikáék megérkeznek: fiam született. Mindegyikükre igaz, hogy a sajátjuknak érzik. Még Berci is. Ebben persze nincs is semmi meglepő, hisz ez idő tájt a nő, mindig csak a második volt.
Az egész színház Rózsi néniként szólít…
P.G.: (felkacag) Meg kellett szoknom, hogy Rózsi néninek hív mindenki. Eleinte nem is értettem, rám néznek, és nem hozzám szólnak. Komolyra fordítva a szót: innentől csak ilyenek jönnek. Csitriket már nem fogok játszani. Most majd ilyenekben kell gondolkodnom. Azt gondolom, hogy amennyire tudtam, átváltoztam. Nehéz utam volt benne: nagyon sokat agyaltam és dolgoztam belülről. Nagyon kimerítő próbaidőszak volt, ahhoz képest, hogy milyen rövid. Próbáltam mindenféle utakat járni, meg a többiekhez képest játszani. Megfigyelni, hogy ki, milyen. Meg kellett szoknunk egymás „szagát”, hogy belesimuljak a többiek teremtette közegbe, és merjek letisztulva játszani.
Rózsi néni lelke vagy ő maga öreg?
P.G.: Belül mind fiatalok vagyunk. Az, hogy hány ráncod van, az most nem érdekes. Szerintem az Istennel való kapcsolata táplálja őt, nem egy „kiszáradt” nő. Tele van mindenféle érzéssel, csak elfojtja magában. Kibeszéli Istennel, és nem terhel vele senkit, mert a férje az alkalmatlan erre – ő egy Keresztapa –, másnak meg illetlenség. Azt kell csinálni, amit Monori mond. Ő az ura minden értelemben. „Megszokta a szagát”, vagy ahogy akkoriban mondták: egymásnak lettek teremtve. Rózsi néni pedig ott van becsülettel mellette, csinálja a dolgát, és ami nagyon fontos: lát. Egyszerre az átka és fájdalma, hogy ezzel a képességgel áldotta meg az ég. Belelát az emberekbe, belenéz a szemükbe, és látja a sorsukat. Mindent előre érez: például, hogy a férje meg fog halni, a gyereket is megálmodja, hisz tudja, hogy jönni fog egy harmadik, aki nem biztos, hogy él. Nem tudja mindig megfogalmazni pontosan, mit érez, ahogy ebben az esetben sem, de aztán utóbb rájön, hogy az álom megvalósult. Sokat adnak a véleményére, főleg Sanyi bácsi, ő azonban nem biztos, hogy el akarja mondani. Inkább bemenekül a főzésbe, a saját asszonyi dolgaiba. Magába fojtja a képességét, de észreveszik rajta. „Már megint álmodtál” szegezi neki Monori, már a hátáról látja. A dráma végén ezért nem kell semmit mondani: amikor eladja a standot, akkor már tudja Rózsi, hogy baj van. „Eladod Sanyi? Az életed? Kuss…” Innen egészen biztosan tudja, hogy gáz van.
És Rózsika mint anya?
P.G.: Gondoskodó típus. A fiúval is sokat foglalkozik. Szereti a gyermekét. Belőle van, megérez mindent: most bedőlt minden az ő kis lelkében. Borzasztó egy anyának, hogy nem látta másfél évig a lányát. Belülről eszi a kétely: lehet, hogy meghalt. Bombáznak, hol marad. Ez egy borzasztó érzés lehet, amit mi nem tudunk, Hála az Istennek. Érdekes: talán a nagyszüleim történetei miatt, gyerekkoromtól kezdve attól féltem: ha fiaim lesznek, mi lesz, ha elviszik őket a háborúba? Na, tessék: van két fiam. Én biztos nem élném túl.
Szponzorált tartalom
