1864-ben az akkor körülbelül 16 éves Mollie Fancher még az átlagos középosztálybeli New York-i lányok üdítően eseménytelen életét élte: jól tanult, illemtudóan viselkedett, könnyen szerzett barátokat, magas, sudár termetével és szép szőke hajával pedig mindenkit elbűvölt. Legfeljebb csak annyiban különbözött kortársaitól, hogy időnként – ki tudja, mi okból – nem volt hajlandó ételt venni magához. Aztán egy (más forrás szerint két) éven belül több súlyos balesetet is szenvedett: először leesett a lóról és csúnyán beütötte a fejét, valamint eltört néhány bordája, majd alighogy felépült valamelyest, és lelkileg is kiheverte a sokkot, elgázolta egy lovaskocsi (pontosabban a sálánál vagy a szoknyájánál fogva húzta végig az utca kövén hosszú-hosszú perceken keresztül). Mollie ezután ágynak esett, és úgy tűnt, nem sok van már neki hátra: nem evett, nem ivott, és fájdalmas görcsök kínozták. Bár kezelőorvosa, dr. Robert Speier lelkiismeretesen látogatta, sokat nem tudott tenni érte. Pár héttel a balesetet követően, a szokásos rutinvizsgálat végén a derék doktor mintegy mellékesen megjegyezte (és most nagyon figyeljünk, mert itt vesznek igazán szürreális fordulatot az események), hogy:
„Itt mindig tovább időzöm, mint gondoltam. Már egy órakor otthon kellett volna lennem. Sült tyúk van ebédre, és az sosem jó hidegen.”
Mire Mollie elájult, vagy akár azt is mondhatjuk, hogy kómába esett, és csak egy jó hónappal később nyerte vissza az eszméletét, habár az eszmélet szó használata itt némiképp talán túlzás: inkább valamiféle furcsa transzállapotba került, és még a legközelebbi hozzátartozóit se ismerte fel. Félig lebénult, a görcsök még erősebben szaggatták a testét, a jobb kezét pedig csak a tarkója alá szorítva tudta tartani –
és így is maradt még kilenc teljes éven keresztül.
Mollie Fancher különös betegségének első kilenc évéből egy jellemző pillanat (Fotó: wikivisually.com)
Ám ha valaki azt hiszi, hogy ezt a kilenc évet a fájdalomtól félig önkívületben, magatehetetlenül vergődve töltötte, az nagyot téved: Mollie kisasszony ugyanis eközben kiterjedt levelezéseket folytatott, naplót írt, élénk társasági életet élt, és mellesleg bájos kis dísztárgyakat horgolt az egyetlen használható kezével – persze ételt és italt továbbra sem fogyasztott (vagy csak nagyon keveset).
Kilenc év elteltével aztán ismét kómába esett. Aggódó családtagjai sürgősen orvosért küldtek, aki egészen véletlenül dr. Speier fivére volt. Amikor Mollie végre magához tért, felnézett a doktorra, és megkérdezte, hogy hazaért-e időben a bátyja az ebédre, vagy kihűlt az a szerencsétlen tyúk. Mint kiderült, az elmúlt kilenc év – úgy, ahogy van – törlődött az emlékezetéből. Mikor megmutatták neki a korábbi leveleit és naplóbejegyzéseit, csak ennyit mondott:
„Az az ember, aki ezeket írta, már halott.”
Állapota ezt követően gyors romlásnak indult: gyakorlatilag teljesen elveszítette a látását, és ezzel párhuzamosan egyre furcsábban kezdett viselkedni. Meg volt győződve arról, hogy bármikor képes kilépni a testéből (azaz ún. asztrális projekciót képes végezni), illetve hogy a homlokán található misztikus harmadik szem segítségével olyan dolgokat lát, amelyek még meg sem történtek, sőt: még az is lehet, hogy nem is teljesen a levegőbe beszélt. Esetét ugyanis Henry Parkhurst, a Harvard Egyetem – állítólag – nagy tekintélyű és meglehetősen szkeptikus professzora tanulmányozta, aki több jól (vagy többé-kevésbé jól) dokumentált kísérletet végzett Mollie-n, és számos feljegyzést készített. Eszerint a majdnem tökéletesen vak és magatehetetlen lány
- teljes sötétségben is meg tudta különböztetni egymástól a színeket,
- órákkal korábban megérezte a vihar közeledtét,
- bármilyen könyvet vagy levelet képes volt elolvasni, ha végigfuttatta ujjait a betűkön, sőt:
- amikor megszólalt a bejárati csengő, rögtön tudta, ki áll a kapu előtt,
- ráadásként pedig eltűnt tárgyakat talált meg
Amikor pedig egyik éjszaka fivére egy vasúti szerencsétlenségben életét vesztette, felriadt az álmából, és kiabált: „Meghal! Meghal! Óh, mennyi vér!”
Mollie Fancher 1887-ben, transzállapotban (Fotó: Wikipedia)
Henry Parkhurst aztán idővel aztán megállapította, hogy Mollie személyisége több részre hasadt: ott volt Idol, a nagyszájú, erőszakos némber, Rosebud, az édes kis hatéves, Pearl, az éterien elegáns úrihölgy, aki kedvtelésből költeményeket írogatott, Ruby, a vad és zabolázhatatlan természetéről és csípős megjegyzéseiről azonnal felismerhető jukkerlány, valamint Sunbeam, aki tulajdonképpen azonos volt a baleset előtti Mollie-val (ezeket a költői neveket természetesen a professzor adta, mivel a beteg nem volt tisztában azzal, hogy több személyiség lakozik benne).
Ezekkel a produkciókkal akár a cirkuszban is felléphetett volna, de Mollie Fanchernek nem volt szüksége ilyesmire. A nő úgy vált hamar országos szenzációvá – vagy ahogy a média a nevezte: a Brooklyni Enigmává – hogy soha nem hagyta el a hálószobáját, és az ágyat, ahol végül csaknem ötven évig feküdt. Rendszeres látogatói közt akadtak újságírók, művészek, orvosok, tudósok, akadémikusok, egyházi személyek; csupa komoly és befolyásos férfiú, akik minden erőfeszítésük dacára sem tudták megfejteni Amerika legismertebb fekvőbetegének rejtélyét.
Mollie Fancher nagynénje társaságában (Fotó: lindaseccaspina.wordpress.com)
Mollie Fancher 1916-ban, 68 évesen hunyt el, pont fél évszázaddal a második, sorsfordító balesete után. Halála előtt egy évvel még adott egy utolsó interjút a New York World nevű újságnak: ebből kiderült, hogy nagyon érdekli az aktuális női divat (habár a lányok szerinte manapság túl kevés ruhát viselnek), és hogy utálja az autókat, viszont támogatja a női egyenjogúsági mozgalmakat. Különös állapotát maga sem tudta megmagyarázni: „Bizonyára van valami rejtett oka annak, hogy még életben vagyok – mondta. – Talán az, hogy így bizonyítsam a szenvedőknek: az emberi lélek erősebb, mint a test, és még a legszörnyűbb betegség vagy fájdalom felett is képes diadalmaskodni.”
Mollie Fancher nem sokkal a halála előtt (Fotó: strangeco.blogspot.com)
Ugyan az ő esete a legismertebb, nem Mollie Fancher volt az egyetlen – többé-kevésbé saját jószántából – éhező lány a 19. században. A walesi Sarah Jacob (1857–1869) például tízéves kora után többé már egy falatot sem evett: noha a helyi plébános a gyermeket isteni csodának tartotta, a orvosok nem osztoztak a lelkesedésében, és inkább megfigyelés alá helyezték. Sarah azonban a kórházban is megtagadta az ételt, amire szülei csak egy vállrándítással reagáltak, mondván: „Korábban is csinált már hasonlót”. A teljes képhez még hozzátartozik, hogy a lány – akit többen afféle élő szentként kezdtek tisztelni – mindeközben számos drága ajándékot kapott. De sajnos ezek kevéssé segítettek az állapotán: alig 12 évesen éhenhalt, szüleit meg gyilkosság miatt kényszermunkára ítélték. Jó évtizeddel később, 1881-ben pedig Lenora Eaton, egy jó házból való New Jersey-i úrilány szenderült jobblétre 45 napnyi koplalás után.
A kérdésre, hogy mi is köti ezeket a látszólag elszigetelt, ám elég hasonló eseteket (amelyeket ma már alighanem anorexiaként vagy valamilyen másfajta súlyos evészavarként azonosítanának az orvosok), legutóbb Joan Jacobs Brumberg társadalomtörténész keresett választ az Éhező lányok (vagy koplaló lányok) című, 1987-ben megjelent könyvében: szerinte egyrészt a korszak „sápadt-tüdőbajos porcelánbaba”-típusú szépségideálja lehetett a bűnös, valamint az, hogy az étel, illetve az étkezés – legalábbis a felsőbb társadalmi osztályokban, és különösen a nők körében – valamiképpen összekapcsolódott a szexualitással, illetve az önuralom hiányával, egyszóval csupa illetlen és nem helyénvaló dologgal. A szemérmesebb nők még azt is letagadták, hogy egyáltalán szoktak székelni: ha ez szóba került (talán nem egy fényes estélyen, hanem mondjuk az orvosnál), azzal ütötték el, hogy „hetente egyszer-kétszer talán előfordul”. Nem elhanyagolható szempont az sem, hogy a „koplaló szent asszony” figurájának hosszú évszázadokra visszanyúló kultusza van a nyugati világban: gondoljunk csak Folignói Szent Angélára vagy Sziénai Szent Katalinra, akik egy idő után más táplálékot nem is vettek magokhoz az Oltáriszentségen kívül.
Mindez persze nem magyarázza, hogy Mollie Fancher félig bénán és félig transzban mégis hogyan tudott olyan szép szőnyegeket horgolni, de remélhetőleg egy másik könyvből egyszer majd ez is kiderül.
