A Heterodoxia klub története

A 20. század elején a New York-i Greenwich Village volt Észak-Amerika (és úgy általában: az egész nyugati világ) legnyüzsgőbb bohém negyede, ahol szinte minden sarkon bele lehetett botlani egy feltörekvő képzőművészbe, éhenkórász költőbe, lánglelkű politikai aktivistába vagy valamilyen más csodabogárba. Ahogy a Smithsonian Magazine vonatkozó cikke írja: ez volt az a közösség, ahol a lakbérek még megfizethetőek voltak, ahol a kreatív egyéniség virágzott, ahol a nagyvárosi sokszínűség és a radikális kísérletezés volt a norma, és ahol a különcök tényleg azt csinálhattak, amit csak akartak.

Egy ilyen környék ideális táptalajt biztosított a Heterodoxia (Heterodoxy) nevű titkos női társaságnak, amely tevékenységével a modern – és abban az időben vélhetően radikálisnak nevezett – feminizmus előtt kövezte ki az utat.

A feminizmus első hulláma a 19. század második felében alakult ki, középpontjában pedig elsősorban a női választójog állt, azonban a Heterodoxia összejövetelein megvitatott témák – a fogamzásgátlástól a bevándorló anyáknak nyújtott jogi segítségig – jóval túlmutattak a nők szavazati jogán; a klub az egész, nemzedékek óta bebetonozott patriarchális struktúrát próbálta lebontani vagy legalábbis némileg felforgatni.

Ülések egy anarchista pincéjében

A Heterodoxiát egy Marie Jenney Howe nevű unitárius lelkésznő alapította, 1912-ben, két évvel azután, hogy férjével, a progresszív reformer Frederic C. Howe-val a Village-be költöztek. Howe ekkor már a negyvenes éveiben járt, és a férje kiterjedt kapcsolatrendszerének köszönhetően hamar bekerült a negyed szellemi életét sűrűn átszövő radikális-progresszív-balos hálózatokba.

A Heterodoxia tagjai is hasonló körökben mozogtak, és hasonló eszméket vallottak, azaz többnyire a politikai spektrum balszélső oldalán helyezkedtek el a szociáldemokratától az anarchistáig (ami persze nem azt jelenti, hogy alkalmanként ne keveredtek volna heves vitákba egy-egy ülésen).

A Heterodoxia három tagja: Doris Stevens, Alison Turnbull Hopkins és Eunice Dana Brannan (fotó: Wikipedia)

Nagy részük közszereplőnek számított; befolyásos ügyvédek és újságírók éppúgy akadtak köztük, mint drámaírók vagy orvosok, noha ezeken a területeken akkoriban korántsem voltak túlreprezentálva a nők. A klub minden második szombaton ülésezett, hogy megvitassák a fontos kérdéseket – reproduktív jogok, LMBTQ-ügyek (amit persze akkor még bőven nem így hívtak), tisztességes foglalkoztatás, háborúellenes mozgalom és a többi.

A találkozókat legtöbbször az ismert anarchista, Polly Holladay által alapított Polly’s klub pincéjében tartották. Mabel Dodge Luhan memoáríró később úgy emlékezett vissza ezekre az összejövetelekre, hogy

A Heterodoxia alkalmanként vendégelőadókat is fogadott, mint például a modern születésszabályozás úttörőjét, Margaret Sangert, aki később a Nemzetközi Tervezett Szülési Szövetség elnöke lett, vagy az anarchista Emma Goldmant, aki a szabad szerelemtől kezdve a munkások szervezkedéshez való jogának védelmezéséig mindenről ismert.

Azonos női nevek az egymást átfedő ügyekben

Bár az egyes találkozókon elhangzottak bizalmasak maradtak (azaz szinte semmilyen írásos nyoma nem maradt ezeknek), a Heterodoxia számos tagja elég nyíltan beszélt a klubban való részvételéről. Joanna Scutts történész, a téma egyik legismertebb kutatója a fentebb már említett Smithsonian-cikkben így nyilatkozott erről: „Mielőtt még hallottam volna a Heterodoxiáról, a New-York-i Történeti Társaságban dolgoztam, egy kiállításhoz kutattam, amely arról szólt, hogy a radikális politika hogyan befolyásolta a választójogi mozgalom alakulását. Ekkor kezdtem észrevenni sok azonos női nevet az egymást átfedő ügyekben. Aztán rájöttem, hogy mindannyian ehhez a bizonyos klubhoz kapcsolódtak”.

Ezek közé a nők közé tartozott Crystal Eastman, az elkötelezett szocialista munkajogász, szüfrazsett és újságíró, aki 1920-ban társalapítója volt az Amerikai Polgári Szabadságjogok Uniójának, valamint Susan Glaspell drámaíró, a modern amerikai színház történetének egyik kulcsfigurája. Vagy Charlotte Perkins Gilman írónő, akinek 1892-es novellája, A sárga tapéta a szülés utáni depresszióval járó mentális és fizikai küzdelmeket mutatja be; továbbá a feminista pszichoanalitikus Beatrice M. Hinkle, az első női orvos az Egyesült Államokban, aki közegészségügyi állást töltött be. A Heterodoxia tagja volt még egyebek mellett Lou Rogers, a legendás karikaturista, akárcsak Rose Pastor Stokes zsidó szocialista aktivista, vagy – egyetlen afroamerikaiként – Grace Nail Johnson polgárjogi harcos és az ún. harlemi reneszánsz befolyásos alakja.

Grace Nail Johnson (fotó: Wikipedia)

A lendület megszűnt, az örökség tovább él

Bár előfordulhattak kivételek, a Heterodoxia tagjainak többsége középosztálybeli vagy kifejezetten jómódú volt, nagyjából egyharmaduk ráadásul elvált (mely folyamat abban az időben még hihetetlenül nehéz, költséges, sőt botrányos volt), és nagy részük egyetemi diplomát szerzett – ami a 20. század elején még mindig nagy ritkaságnak számított a nők körében.

A Heterodoxia klub ülései a nyári hónapokban általában szüneteltek, mert a tagok ilyenkor olyan helyekre tették át székhelyüket, mint például a massachusettsi Provincetown, amely Greenwich Village lakosainak egyik kedvelt nyári rezidenciája volt. Az évek előrehaladtával a találkozókat végül keddre helyezték át, a klub karaktere pedig lassan kezdett megváltozni, és kevésbé radikális mederben csordogált tovább.

A nők 1920-ban, a 19. módosítás ratifikálásával megkapták a szavazati jogot, és ezzel a választójogi mozgalom lendülete is megszűnt; ugyanebben az időben elharapódzó ún. red scare (vörös pánik), vagyis a szélsőbaloldali szervezetekkel szembeni, nem teljesen alaptalan, de mindenképpen túlzó hisztéria idején letartóztatták a szakszervezeti tagokat és deportálták a bevándorlókat. A környéken a bérleti díjak is drámaian megemelkedtek (azaz a Village a dzsentrifikálódás útjára lépett), ami jelentősen erodálta a negyed bohém szellemiségét. Ahogy a klub törzstagjai tovább öregedtek, a Heterodoxia inkább egyfajta laza baráti társasággá szelídült; öröksége mégis tovább él, még a modern feminizmus keretein túl is.