2020. Február 18.

A XIX. század pilótanői hőlégballonnal kísértették a sorsot

Több nő is dolgozott hivatásos „ballonistaként”, a történelem azonban kissé elfelejtette őket.

Andersen Dávid

Mi köze a hőlégballonoknak a modern meteorológiához és hogy jönnek a képbe a nők? Ahhoz, hogy a kérdésekre választ tudjunk adni, egy picit vissza kell mennünk az időben. Első körben nem túl messzire, épp csak tavaly december 6-ra, ekkor mutatta be ugyanis az Amazon Prime a többek özött a 2016-os Háború és béke minisorozatot is jegyző Tom Harper által rendezett The Aeronauts című filmet. Az alkotásnak annak ellenére nem lett különösebb sajtóvisszhangja, hogy a két főszerepet A mindenség elmélete című filmben nyújtott teljesítményéért Oscar-díjjal jutalmazott Eddie Redmayne, illetve a filmbéli partnerét alakító, szintén Oscar-díjra jelölt Felicity Jones alakítják. Lássuk, miről is van szó!

Megmondod, hogy holnap esik-e az eső? Ne röhögtess!

Redmayne a XIX. századi Nagy-Britannia egyik igazi polihisztorát, a csillagászként, fotográfusként, nem utolsósorban pedig hőlégballon-pilótaként és meteorológusként ismert James Glaishert kelti életre, akinek elévülhetetlen érdemei vannak a mai, modern meteorológia megalapozásában. Glaisher egy londoni órásmester fiaként született 1809-ben, mindössze 24 évesen pedig már a Cambridge Observatory munkatársaként dolgozott, egészen 1835-ig, amikor a greenwichi Royal Observatory-hoz igazolt, ahol 34 éven keresztül a „meteorológiával és magnetizmussal” foglalkozó részleg vezetőjeként tevékenykedett. Glaisher elmélete az volt, hogy az időjárási jelenségek előfordulását bizonyos adatok birtokában előre lehet jelezni, teóriájához azonban bizonyítékra volt szüksége. Ezért a Royal Society-hez, vagyis a Királyi Természettudományos Társasághoz, Anglia legrégebbi – 1660-ban alapított – tudományos szervezetéhez fordult anyagi támogatásért. Ott pedig annak rendje és módja szerint kinevették, elvégre ha valaki abban a korban azt állította, hogy meg tudja mondani, holnap esni fog-e az eső, azonnal a kuruzslók közé sorolták.

Mi tudósok vagyunk, nem jósok!

– hangzott a visszautasítás. Glaishernek ezért más megoldás után kellett néznie, a film szerint – erre még visszatérünk – pedig a Felicity Jones által alakított, vakmerő Amelia Wren személyében találta meg az útitársát.

Felicity Jones és Eddie Redmayne a The Aeronauts egyik jelenetében (Fotó: Amazon)

Wren a történet szerint hőlégballon-pilótaként nyaktörő mutatványokkal szórakoztatta a nagyérdemű közönséget a különféle vásárokban és rendezvényeken. A furcsa páros ezután a levegőbe emelkedik, hogy megtapasztalják, mi várja őket a felhőkön túl – lássuk be, ez az expedíció a XIX. század közepén komoly bátorságot, sőt talán egy kevés őrültséget is igényelt, hiszen senki sem tudta, hogy hőseink túlélik-e a kalandot. Ne feledjük, az 1800-as években még szinte semmit nem tudtunk a felettünk lévő égboltról, a korabeli teóriák szerint az ég a végtelenségig ért, a magasabb rétegekbe pedig halálos mérgező gázokat képzeltek az akkori emberek. Az első hőlégballonútra egyébként 1783-ban került sor, Joseph-Michel és Jacques Étienne Montgolfier jóvoltából. A közönség persze imádta ezeket a korabeli ballonozásokat, hiszen nem volt ritkaság, hogy valami balul süljön el. Maga Charles Dickens egy ízben a nyilvános akasztásokhoz hasonlította a veszélyes mutatványokat.

Glaisher és Wren tehát útra keltek, céljuk pedig nem kevesebb volt, mint magasabbra emelkedni a levegőbe, mint korábban bárki tette volna. A tudós különféle műszereket, iránytűt, hőmérőt, légnyomásmérőt vitt magával, bizonyos időközönként pedig a saját pulzusát is mérte, hogy megvizsgálja, milyen hatással van a szervezetre a magasság. A földi „irányítóközponttal” korabeli vezeték nélküli kapcsolat, magyarul postagalambok segítségével üzent, hogy a lentiek tudják, még életben vannak. Nem lehet nem röhögni rajta, amikor Redmayne az egyik postagalambot útjára indítaná, a madár azonban nehéz kőként zuhan a mélybe, mivel az út során egyszerűen megfagyott – ez egyébként az igazi James Glaisherrel is megtörtént történelmi repülése során.

James Glaisher rajza az egyik hőlégballonos útjáról (Fotó: Travels In The Air)

A film abból a szempontból tökéletesen elkapja a hangulatot, hogy az ember óhatatlanul is magába néz és rájön, mennyire kézenfekvőnek vesszük napjainkban a repülést a fapadosok és a drónok korában. Ehhez képest kedves jelenet, amikor Redmayne és Jones karakterei a felhők között egyszer csak ordibálni kezdenek, na nem egymással, hanem csak úgy, bele ennek a különös világnak a korábban sosem hallott csendjébe.

„Azt remélem, hogy a közönség a csoda érzésével és azzal az érzéssel áll majd fel a film elől, hogy az emberek a tudományon és a felfedezésen keresztül elképesztő dolgokra képesek, ha tudunk közösen gondolkodni és dolgozni” – mondta Harper a TIME magazinnak adott nyilatkozatában.

A történet poénját nem lehet lelőni, az ugyanis ismert történelmi tény, hogy Glaisher megdöntötte a ballonos repülés magassági rekordját, amikor 1862. szeptember 5-én 10 900 méteres tengerszint feletti magasságig emelkedett, igaz, a valóságban nem Amelia Wren, hanem Henry Tracey Coxwell társaságában. A valóságos esetről azt is tudjuk, hogy Glaisher 8800 méteres magasságban elájult, így az első méréseket nem tudta elvégezni. Ennek ellenére fontos, addig nem ismert információkkal gazdagította a tudomány világát, például felismerte, hogy a szél különböző magasságokban más sebességgel fúj, de arra is rájött, hogyan alakulnak ki az esőcseppek. A rekorddöntés végül, a nehézségek dacára sikerült, Glaisher pedig fontos adatokkal felvértezve dolgozhatott tovább a modern meteorológia megalapozásán, egészen 1903-ban, 93 éves korában bekövetkezett haláláig. Emlékét többek között a róla elnevezett Glaisher-kráter őrzi a Hold felszínén, de kalandjairól és tapasztalatairól könyvet is írt, az 1871-ben kiadott Travels In The Airt.

Ki volt Amelia Wren?

Míg James Glaisher valódi, létező személy volt, Amelia Wren nevét hiába keresnénk a történelemkönyvekben, lexikonokban. Persze ez jogosan veti fel a kérdést, hogy akkor mit keres a film elején az ígéretes „igaz történet alapján” felirat. Ezen a ponton különbséget kell tegyünk a különféle „valóságalapú” filmeket ígérő üzenetek nyelvezetét tekintve, mivel magyarul ezt általában az előző mondatban is említett három szóval letudjuk. Angolul viszont más a helyzet, mivel ha egy film első képkockáin a „based on a true story/based on actual events” vagy hasonló felirat látható, akkor tudhatjuk, hogy nagyjából a valóságnak megfelelő történetet dolgoztak fel a film készítői. Ennél lényegesen szabadabb valóságértelmezést takar az „inspired by true events” jelzés, ami azt jelenti, hogy a film alapötlete ugyan a valóságból származik, de a készítők itt-ott hozzányúltak a tényleges eseményekhez, vagy a szereplőkhöz, hogy izgalmasabb, frappánsabb, vagy más szempontból akármilyenebb alkotást hozzanak létre.

Felicity Jones karaktere, Amelia Wren a hőlégballonozó nőket szimbolizálja (Fotó: Amazon)

Harper filmje is ez utóbbi kategóriába esik, így mindjárt érthetőbbé válik, hogyan alakult át Glaisher valódi másodpilótája, Henry Tracey Coxwell a férjét egy ballonos balesetben elveszítő, vakmerő Ameliává. A filmet egyfelől azért kritizálták, mert Coxwell figuráját úgy, ahogy van, kihagyták a történetből, annak ellenére, hogy őt a XIX. század egyik legtapasztaltabb ballonpilótájaként tartották számon, aki az 1870-es porosz-francia háborúban két hőlégballon-századnak a parancsnoka is volt, 1863-ban pedig ő volt a pilótája az első fotográfiai célú repülésnek is.

„Szégyen, hogy Henry-t nem ábrázolja a film, ugyanis rendkívüli életműve volt és egy vezető tudós életét is megmentette” – mondta a film kapcsán Keith Moore, a Royal Society könyvtárának vezetője.

James Glaishert és valódi másodpilótáját, Herny Coxwellt ábrázoló rajz 1864-ből (Forrás: Getty Images)

A másik oldal azzal érvel, hogy ha már egy nőt is beleírtak a történetbe, igazán lehetett volna Margaret Graham, az első nő, aki egyedül szállt fel hőlégballonnal – 1826-ban, tehát bőven Glausher és Coxwell történelmi rekordja előtt. Graham élete már önmagában megérne egy filmet, ugyanis több mint harminc éven keresztül repült, 1850. augusztus 7-én pedig le is zuhant, de kisebb sérülésekkel túlélte az esetet, hogy még ugyanabban az évben első nőként végrehajtson egy éjszakai repülést is. Három lánya is született, akik 1850-től gyakran csatlakoztak édesanyjukhoz a repülései során.

Egy másik valós alak, Sophie Blanchard viszont már elismerten alapul szolgálhatott Amelia Wren figurájához: ő volt az első nő, aki hivatásos ballonpilótaként dolgozott, még azután is, hogy férje, Jean-Pierre-Francois Blanchard az egyik repülés során szívrohamot kapott és kizuhant a kosárból. Sophie Blanchard azonban ezután is több mint 60 alkalommal emelkedett a levegőbe, Bonaparte Napóleon ezért a nemzeti ünnepek hivatalos aeronautája címmel tüntette ki. Karrierje során többször elvesztette az eszméletét repülés közben, nem egyszer fagyási sérüléseket is szenvedett, egyszer pedig majdnem vízbe fulladt, amikor egy mocsárban kellett kényszerleszállást végrehajtania. 1819-ben bekövetkezett halálával egy szomorú elsőséget is a magáénak tudhat: ő az első nő, aki a repülés miatt vesztette életét, amikor egy párizsi kiállítás során a ballonjáról akart tűzijáték rakétákat kilőni, az egyik azonban begyújtotta a ballonjában lévő gázt (a korabeli ballonokban nemcsak meleg levegőt, de gyúlékony gázokat is alkalmaztak), Blanchard pedig egy ház tetejét áttörve életét vesztette. A tűzijáték egyébként visszaköszön a filmben is, ahogy a kutyás jelenetet – amiről többet nem árulok el, hogy ne lőjem le a poént – is az ő életéből kölcsönözték a készítők.

A filmet rendező Harper egyébként azt mondta, hogy azért döntött a fiktív szereplő mellett, mivel így egyszerre tud emléket állítani a hőlégballonos – és úgy általában a – repülés terén úttörő nőknek: Wren keresztneve például tisztelgés Amelia Earhart előtt. Ez emlékeztet a tavaly az HBO-n nagy sikerrel vetített Csernobil sorozat női főszereplőjére, az Emily Watson által megformált Uljana Komjukra, aki szintén nem létezett, személyében az 1986-os atomkatasztrófa hatásainak enyhítésében kulcsszerepet játszó nőket szimbolizálja.

„Több erős, okos és érdekes nőre lenne szükség a filmekben – tette hozzá a rendező. – A tudományban azonban, akárcsak a film világában, túl régóta a férfiak javára billen a mérleg, ezért aktívan kell dolgoznunk az egyensúly helyreállításán.”

A The Aeronauts nem a világ legjobb filmje, egyszer azonban bőven érdemes megnézni, a látvány, na meg a valóságból származó – még ha itt-ott átdolgozott – történet érdekessége, na meg annak valódi háttere – miatt is. A filmben Amelia Wren ballonján a következő felirat olvasható: „az ég biztosan nyitva áll, menjünk arrafelé”.

„Azt remélem, hogy ez az, amire az emberek emlékezni fognak a filmből” – mondta Harper.

Ne felejtsünk el néha felfelé is nézni. Annyira hozzá vagyunk nőve a telefonjainkhoz és a 24 órás hírciklushoz, pedig néha fontos lenne megállni és körülnézni magunk körül.