Mi a dolga ma egy építésvezetőnek?
A nagyobb építéseknél projektvezető van. Ő az úristen, ő köti a szerződéseket, ő lát rá mindenre. Nálunk csak cégvezető van és építésvezető, az vagyok én. Az építésvezetőt kinyesik a helyszínre, ő végzi a kéz- és a lábmunkát, szaladgál ide-oda. Igaz, hogy nagy lakóházakat építünk, de a cég kicsi.
Felügyeled a munkásokat?
Sajnos igen, pedig azt nem nekem kéne, nekem az alvállalkozókra kéne figyelnem, a munkásokra pedig nekik. A szerződésekben benne is van, hogy az építkezésen jelen kell lennie minden alvállalkozó egy-egy emberének, a betonozóktól a burkolókon át a festőkig: építésvezető, műszaki ellenőr, legrosszabb esetben legalább egy brigádvezető, akivel tarthatom a kapcsolatot. Hát, ebből nem lesz soha semmi, a vállalkozó ehelyett mit csinál?
Otthon ül, vidéken, piszkálja az Aston Martinját meg a Ferrariját és néha rátelefonál az embereire, hogy „mi van már, mikor végeztek?!”
Vagy engem hívogat, hogy „holnap kéne mindenféle felmérés, meg tudod csinálni nekem?” Én…?!
Van hierarchia az alvállalkozó munkásai között?
Ha az alvállalkozó nem jelöl ki vezetőt – és nagyon sokszor nem jelöl –, akkor én választok ki egy ránézésre épkézláb, értelmesebb embert, akinek próbálom elmagyarázni, hogy mit mondjon a brigádnak, mire figyeljenek, mit hogyan csináljanak. Aztán vagy mondja, vagy nem. Ha nem mondja el, egyszerűen nem tudok mit csinálni. Akad persze jó alvállalkozó is, megnézi, hova, mire szerződik, figyelemmel kíséri a munkát, mindennap ránéz az embereire, tartja velem a kapcsolatot, megkérdezi, mit segítsen. Na, a tízből egy ilyen. A többi leszarja, csak jön a végén, hogy „na, akkor összeírjuk, hogy mit csináltak a srácok, jó?”, mert fogalma sincs, a srácok közben összevissza beszélnek, hogy ők mennyit dolgoztak. Ilyenkor mégis mit csináljak? Zavarjam el? Oké, és ki jön helyette? Nyilván egy másik ilyen moslék.
Azt hinné az ember, az évek során kialakul egy összeszokott csapat, és együtt is marad.
A válság eltartott 2015-ig, akkor indult el felfele az építőipar, egyre leterheltebbek lettek a vállalkozók, és egy idő után elkezdték megüzenni, hogy bocsánat, más projektet vállaltak. Ajánlottak mást, persze, csak róluk általában semmit sem tudtunk, megkerestük azért őket, oda is jöttek, néztük, ahogy bénáznak, nem tudtuk, hogy kínlódjunk-e velük, vagy elzavarjuk őket, ha elzavartuk, az sem volt jobb, aki utánuk jött. Nagyon sokszor ráfizettünk, és fizetünk most is.
Képünk illusztráció – Fotó: getty images
Megtehetik, hogy szakértelem nélkül vállalják a munkát?
Meg bizony. A vállalkozók tudják, hogy bénák az embereik, sőt, még meg is mondják: „ez van”. És közben iszonyú pénzeket kérnek, ha pedig elzavarjuk őket, jönnek, hogy „rendben, akkor számoljunk el, megyünk a következő építésre, ahol már várnak”.
Milyen szakma hiányzik?
Mindegyik. Ilyen ajánlások jönnek, hogy „figyelj, találtunk valakit, a festő egy haverja, egy szabolcsi vállalkozó, szóljunk már neki, hogy jöjjön”, szólunk, eltelik egy hét, nem jönnek az emberei, végül jön három, mi meg csak kínlódunk, hogy csináljuk-e velük, vagy várjunk még két hetet, hátha… Most talán kicsit javul a helyet, visszaesnek a megrendelések, érezni, hogy nincs akkora igény lakásra. Aki tehette, bevásárolt, a többieknek, akik még csak tervezik, nincs pénzük.
Mennyit csúsztok a határidőkkel?
Vegyünk két évet, a szerződés szerint mondjuk ennyi idő alatt húzzuk fel a házat – a határidő alku tárgya, pont úgy, mint a pénz, a beruházó kér valamit, mi pedig tudjuk, mennyi idő alatt teljesítjük majd. Megegyezünk. Mi egyébként jól teljesítünk: a két évhez képest egy-két hónapot csúszunk. A kötbért pedig ki lehet védeni vis maiorokkal: hideg volt, fújt a szél, nem működött a daru. Egyébként ezek mind meg is történnek, nem kamuzunk. Nem örülünk, hogy kihasználjuk, de kénytelenek vagyunk, csak ne kelljen kötbért fizetni. A beruházó a vásárlókkal is úgy köti a szerződéseket, hogy kivédhesse a kötbért: beiktat pár kiskaput, például azt, hogy „az ingatlant lakhatásra alkalmas állapotban ekkor és ekkor átadom”. Na, de mi az, hogy lakhatásra alkalmas állapot? Jogilag akkor alkalmas, ha az ÁNTSZ annak nyilvánítja, márpedig ők akkor is annak nyilvánítják, ha nincs kifestve, csempézve, de azért felcsavarozunk egy használható vécécsészét és egy hideg és meleg vizes mosdót, meg mondjuk lóg egy-két égő a mennyezetből. Kell melegburkolat is, úgyhogy általában felrakatnak egy geotextilnek nevezett, földmunkáknál használt, nulla értékű posztószerű anyagot.
Képesek lennének így átadni lakásokat a lakóknak?
Nem, ezt főleg az ÁNTSZ kedvéért csinálják. Ha a lakó kötbért követel, mindenféle ügyvédeket emleget, és fel van háborodva, hogy hogy néz ki a lakás a határidőre, akkor vág vissza a beruházó, hogy márpedig ez lakhatásra alkalmas, „tessék, lakjál akkor itt”. Persze ez senkinek sem célja, érdeke, nekünk is az a fontos, hogy elégedetten beköltözzön a kész lakásába.
Fotó: getty images
Mennyit csúszik az építkezés a béna munkások miatt?
Változó. A legrosszabb az, amikor olyanok bénáznak, akiknek a munkájától függ az összes többi munka. Amíg nincs kész az aljzatbeton, nem jöhet a burkoló, a festő, nem jöhet senki. Az aljzatbetonozó pedig egyszer csak nem jön dolgozni – na, ekkor mi van? Lerobbant a kocsi, megbetegedtek az emberei… és nincs másik. Mit csinálsz?
Hát vársz, eltelik két hét, végül megjelenik három ember, azok valamit bohóckodnak, jó esetben nem okoznak kárt, és tessék, máris ott van két-három hét csúszás, amikor semmi nem történt, hiába ütemeztük be a többi munkást.
Ha kész a beton, csak úgy tudjuk ezt behozni, hogy kétemeletenként más-más csapatra bízzuk a burkolást, a festést. „Itt van hat emelet, te ezt a kettőt csinálod, te ezt, te ezt.” Ez máris három alvállalkozó, hihetetlen bonyolulttá válik az egész, sok munka van velük, mindnek más a módszere, külön figyelni kell őket, rendszeresen rájuk nézni, anyagot biztosítani… Akik jól teljesítenek, és kész vannak, azok átvesznek lakásokat a lemaradóktól, a végén szanaszét dolgozik mindenki, azt sem tudod, melyik lakásban melyik vállalkozó emberei burkolnak… Bonyolult, de ez van. Ez változik talán most.
Milyen a tipikus munkás?
Vidéki. Az ingázás pedig kihat a munkaidőre. A budapesti munkások egyszerűen kihaltak: vagy külföldön dolgoznak, vagy ők is vállalkozók lettek és ők is vidékről szerzik a munkaerőt.
Képzettek?
Olyan már nincs, hogy képzett munkás. Szoktam velük beszélgetni, múltkor is odamentem egy jó kiállású, ügyes kőműves sráchoz, hogy van-e papírja. „Csak úgy kérdezem, senkit nem érdekel”, tettem gyorsan hozzá. Nem volt neki. Körbekérdeztem, senkinek nem volt. Nem tudom, hol a kőművesképzés, biztos van valahol. Legfeljebb tapasztalt munkás van, képzett nincs. A tapasztaltak viszont a régi világból maradtak itt: lassúak, ráérősek.
Nem akarnak dolgozni?
De, akarnak. A vidéki tempóval van a baj: itt, a fővárosban pörögni kell, nem tudom ez jó-e, de ez az igény. A beruházók már egy-két év múlva látni szeretnék, hogy fial a pénzük, gyorsan el akarnak adni mindent és továbbállni. A munkásokat sokszor nekünk kell megtanítani az alapokra is. Mutatjuk a melósnak, hogy kell vakolni, festeni, közben nézek rá, látom a sötétséget, látom, hogy nem szabad így elengedni, mert el lesz cseszve az egész, „Tibi, rendben van?”, kérdezem, „…igen”. Visszakérdezek, hezitál, de mondja, hogy jó, érti, eltelik így tíz perc, tudom, hogy nem érti, végül eloldalog, és persze nekem kell utánamenni a hatodikra, nem egyszer, hanem kétszer, megnézni, jól csinálja-e, lift persze még sehol. Sokszor kiderül, hogy érti ő, csak hát ilyen a falusi tempó: lassú.
Nyugi van. Nem sietünk. Felkel ő fél ötkor, beszáll a furgonba, megérkezik időben, ezzel nincs baj, csak itt aztán elvan szép nyugodtan egész nap, tölti a cigijét, előbb utóbb le is betonozza, amit le kell, méghozzá ügyesen, csak ez a tökölés, te…
És tudod, mit? Az ilyen arc még mindig jobb, mint az, amelyik imponálni akar, aki int, hogy „tudom, persze, meg lesz oldva”, pedig még végig sem mondtam, mi a feladat, de ő úgy tesz, mintha félszavakból is értenénk egymást. Jó benyomást akar tenni. Aztán elindul a brigádjával, én meg látom, hogy fél perc múlva már néznek is egymásra, hogy „most akkor mi van, mit mondott, mit kell csinálni?”. Valamit végül csinálnak, de nem jól.
Pia?
Nagyon ritka. Ez viszont pozitívum. Egy-két kivétellel senki sem iszik.
Elfogadják a roma munkásokat?
Igen. Ránézésre a munkások fele roma, pont úgy dolgoznak ők is, mint a többiek, a nem cigányok meg annyira megszokták a jelenlétüket, hogy teljesen természetes lett, elfogadják őket, nincs rasszizmus, balhé. Jó, olyat azért láttam már, hogy inkább nem teszik a hátuk mögé a szerszámaikat, ha romák közelében dolgoznak.
Betartják a munkavédelmi szabályokat?
Be, szerencsére, annyira félnek az ellenőrzéstől. Pár évente történik egy-egy baleset.
A lakókkal meg lehet értetni, hogy miért ilyen a rendszer, és hogy mire számíthatnak?
Velük elvileg a beruházó tartja a kapcsolatot, elvégre ő adta el nekik a lakást, ami egyszer majd kész lesz. Elvileg be sem jöhetnek az építkezésre. Ha valaki nagyon nyavalyog, a beruházó előre szól nekem, hogy péntek háromra ott lesz az egyik, megadhatja-e a számomat. Pedig elvileg a beruházónak kellene erre külön embert biztosítani. Nem jó, ha jönnek, nem örülünk, ne kukkoljon, ne fényképezgessen. Balesetveszélyes a környezet, korlát sincs még, feltartja a munkát…
Azért érthető, ha rá akarnak nézni az épülő lakásukra, nem?
Persze, hiszen ott zajlik majd az élete, fontos neki. A mostani beköltözők többsége legalább felső-középosztálybeli, ha fiatalok, akkor papa, mama finanszírozza a lakást. Sokszor ők, a szülők akarják ellenőrizni, mi a helyzet: hiába nem ők laknak majd ott, ők fizették. A vevők nagyjából ötven százaléka szeretné látni az épülő lakást. Akkor jönnének, amikor már kész a beton, a vakolás, látszanak a szobák, hogy hol lesznek az ablakok, ajtók, hogy hogyan tudják majd berendezni a fürdőszobát. Mindenféle indokokkal jönnek, például azzal, hogy a konyhabútort fél éves határidővel vállalta az asztalos, el kellene kezdenie, jöhetnek-e mérni. Ez egyébként pont jogos kérés, hozzák is a bútorost, mérnek is, de akkor már ők is nézegetik, keresik a hibákat és találnak is, akkor is, ha egyébként minden szabályos. Közben feltartják a munkát, nyilván velem akarnak beszélni, nem a vakolóval, nyolcszáz kérdésük van, elmegy egy óra, száz ember dolgozik körülöttünk, hatfelé kellene lennem, mégsem mondhatom, hogy bocs, de húzzál el. Az én fizetésem is az ő pénzükből jön.
Tényleg mindenki a hibákat keresi? Nem alélnak el, hogy „úristen, itt fogunk lakni”?
Eleve úgy jönnek ide, hogy „na, akkor most belekötünk az úristenbe is”. Legalább hatvan-hetven százalék érkezik így, és ez egyre inkább jellemző. Mindenkit kikupáltak. „Menj a fogyasztóvédelemhez, hozz szakértőt, figyeld meg, hogy összehúzzák majd magukat! Mindenről jegyzőkönyvet!” Tisztára, mint egy autószalonban,
idejön, simogat mindent, százforintossal súrolja a csempe sarkát, hogy megakad-e, surlófényben háromméteres alumíniumléccel nyalja a falat és nézi, átmegy-e alatta a fény, ha átmegy, felháborodik,
ekkor én előkeresem a burkolóanyagokra szabványokat és az előírásokat, hogy bizony ennyi felületi egyenetlenség még bőven belefér és igenis minden rendben van, erre azzal jön, hogy ő ezért a 38 négyzetméterért 43 millió forintot fizetett, ne mondjam már neki, hogy ez így jó. Pedig jó. Hát nem, ő ezt így nem veszi át. A beruházó pedig csak azt tudja neki mondani, amit mi mondunk neki: hogy rendben épül a lakása. Ezt aztán megerősíti az ő biztonsági ellenőre is. Meg azt tudja mondani, hogy „oké, akkor nem kap kulcsot”. Ha a vevő beperli, nem lesz lakás, hiszen addig nyilván ki sem fizeti az utolsó részletet.
Hogy lehet ezt kezelni?
Kompromisszum. Én általában ekkor odébb is megyek, teszek egy kört, lenyugszom, közben meg remélem, hogy ő is lenyugszik. Az a baj, hogy tényleg abból indulnak ki, hogy a beruházó és a vállalkozó őket be akarja csapni: biztos nem azt az anyagot és nem úgy építik be, ami a szerződésben szerepel.
Pedig beépítitek?
Be, nem érdekünk kispórolni semmit. A tervezőnek persze semmi sem drága, ő a legjobb anyagokkal számol, például ezért is olyan drágák a lakások, mi pedig ezeket az anyagokat is használjuk, már csak azért is, mert ha később garanciális probléma van, sokkal könnyebb javítani, mint mindent kicserélni. Összegányolt megoldás nincs, ennél jobb hírünk van. Egyébként is nagyon ritka a trükközés, a cégek nem tehetik meg. A ház nem süllyed majd, és nem reped, minden rendben lesz.
Azért akadnak horrorsztorik is.
Én a műszaki részére értem, hogy tisztességes, ott tényleg nincs átverés. Ahogy bizonyos cégek trükköznek jogilag, az tényleg botrány.
Egy fiatal párnak mire érdemes figyelnie, ha megtetszik nekik egy még épülő ház?
Nyomozni kell, nincs mese. Meg kell nézni, ki a beruházó, kivitelező és leinformálni őket a neten: miket építettek, azok elkészültek-e, működnek-e, volt-e botrány. A szerződésmintát pedig érdemes elvinni egy ismerős ügyvédhez. Ő ugyan nem intézheti az átadás-átvételt, hiszen az ügyvédet nem a vevő hozza, hanem a beruházó, de az apró betűs részek miatt jó, ha megmutatják. Az első lapon persze ott van, hogy Németországból importált, csúcsminőségű csaptelepekkel és belső ajtókkal épül a lakás, meg ilyen hülyeségek, és csak később esik szó az elővásárlási jogról és ezekről.
Mire figyeljünk, mielőtt átvesszük a lakást?
Fölösleges méricskélni, bízhatunk a szemünkben. Nem átverés, hogy ami nem látszik, az nincs is. A hajszálrepedésektől ne ijedjünk meg, azok vannak és lesznek is, egy új épület három évig mozog, garanciálisan javítjuk, ez jogszabály. Meg kell nézni, nyitódik, csukódik-e minden, jön-e a meleg víz, nem spriccel-e a csap, nem szakad-e le a kapcsoló, ilyesmik. Mindenről kapnak használati utasítást, garancialeveleket. Fontos, hogy együtt vegyük fel a hibalistát, és ott rögtön meg is beszéljük a javítási határidőket. Főleg foltok, festékes bútorok, szoruló vagy éppen megrepedt ablakok akadnak… Mindenkinek az az érdeke, hogy a lakó átvegye a lakást, méghozzá hibalistával. Hibák ugyanis mindig lesznek. De semmi gond. Kijavítjuk mindet.
