Valamikor 1947-ben egy egzotikus, előkelő idegen tartott az elbűvölően romantikus és mélységesen rasszista amerikai Dél szívébe, egy Mobile nevű alabamai városba. A sötét bőrű, méltóságteljes megjelenésű férfi meglehetősen nagy feltűnést keltett a vonaton, hisz olyan elegánsan öltözött, akár egy mesebeli maharadzsa: hosszú bársonyköpenyt és egy jókora turbánt viselt, ráadásul különös, soha nem hallott akcentussal – máskülönben viszont kiválóan – beszélte az angolt. Épp ebédidő volt, amikor a szerelvény elérte Észak-Karolinát. A titokzatos keleti utazó belépett az étkezőkocsiba, ahol rajta kívül még két fehér amerikai házaspár tartózkodott. Az egyik pár férfitagja erre a felkapta a fejét, és félhangosan megkérdezte: „Lám-lám, hát ez meg kicsoda?” Mire a turbános idegen így felelt: „A jó szándék és a szeretet apostola!” – és erre aztán mindenki csendben is maradt.
A férfinek több konfliktusa nem is volt az egész úton. A rendőrök, a kereskedők és a vendéglátósok olyan tisztelettel kezelték, mintha csak fehér ember lenne – pedig hát feltűnően nem volt az. Amikor egy puccos alabamai étteremben ebédelt, csak úgy kíváncsiságból megkérdezte a pincért, hogy mi történne, ha véletlenül egy negro úriember lépne be ide. Erre azt a választ kapta, hogy „egy negrónak sem jutna eszébe ilyesmi”. A turbános férfi ezt csendben hümmögve tudomásul vette, majd desszertet rendelt.
Fekete férfi Észak-Karolinában, a színeseknek fenntartott buszmegállóban, 1940-ben (fotó: Wikipedia)
Valószínűleg nem árulunk el nagy titkot azzal, ha elmondjuk, hogy az amerikai Délen oly gondtalanul utazgató elegáns úr nem valamiféle távoli ázsiai országból érkezett milliomos, arisztokrata, diplomata vagy guru volt, hanem egy egyszerű amerikai néger, aki az alabamai rokonságát ment meglátogatni: Jesse Routté-nak hívták, lutheránus lelkipásztorként tevékenykedett és mellesleg pompásan tudott svéd akcentussal angolul beszélni, ugyanis az illinois-i Svéd Lutheránus Egyetemen végzett, ahol ő volt az egyetlen fekete hallgató. A tiszteletes már korábban is megtette ezt az utat New Yorkból Mobile-ba, ám akkor nem viselt inkognitót, és ennek megfelelően nagyjából úgy is bántak vele, mint egy zsák szeméttel. Ne feledjük, hogy ekkoriban még bőven érvényben voltak a több millió afroamerikai életét (szabad munkavállalását, közlekedését stb.) megkeserítő vagy éppen ellehetetlenítő szegregációs törvények, illetve a hétköznapi rasszizmus sem volt olyan diszkrét, mint manapság; és a helyzet csak annál rosszabbnak bizonyult, minél délebbre ment az ember.
Jesse Routté és a csodálatos turbán (fotó: npr.org)
Azonban Routté ezzel az egyszerű, de zseniális kulturális mimikrivel megütötte a főnyereményt. Hiába volt jóval sötétebb bőre a kívánatosnál, mivel külföldi vendégnek hitték, a hagyományos déli fajgyűlöleten felülkerekedett az ugyancsak hagyományos déli vendégszeretet, ami annyi hasznos és megfontolandó tanulsággal szolgál, hogy az már bőven szétfeszíti ennek a cikknek a kereteit. Maga az érintett úgy emlékezett vissza, hogy „egy ellenséges vonalak mögé dobott ejtőernyős katonának” érezte magát, ennél pedig mi sem tudunk találóbb hasonlatot kitalálni.
Routté története egyszerre volt izgalmas társadalmi kísérlet és szórakoztató szerepcserés komédia; Korla Pandité szintén, és emellett még egy nagyszerű zenés dráma is – csoda, hogy még nem készült belőle hollywoodi film vagy sorozat.
Korla Pandit egy lemezborítón (fotó: discogs.com)
Korla Pandit a 40-es, 50-es évek amerikai szórakoztatóiparának egy legjellegzetesebb és legnépszerűbb figurája volt, egyúttal az egyik legelső igazi tévés sztár. A kizárólag magasra tornyozott, ragyogó gyöngyökkel díszített turbánokban mutatkozó, vakító mosolyú, filmsztáros megjelenésű zenész és showman rendszerint hastáncosnők gyűrűjében, misztikus füstfelhőbe burkolva játszott Hammond orgonáján mindenféle egzotikus-keleties dallamokat, és közben hipnotikusan bámult a kamerába – a nézők pedig imádták.
A hivatalos életrajza szerint egy francia operaénekesnő és egy magas rangú brahmin kormánytisztviselő fiaként született Új-Delhiben, gyerekként Angliában tanult zenét, majd az Egyesült Államokba ment, és a Chicagói Egyetemen szerzett diplomát. Mindebből természetesen egy szó sem volt igaz: Pandit valójában egy szegény afroamerikai család sarjaként született Missouriban, John Roland Redd néven, és az iskolában alighanem pontosan olyan pocsék oktatást kapott, mint minden fekete kortársa a harmincas években. Zenei tehetségével azonban már korán kitűnt, ráadásul szerencséjére a bőre is csak annyira volt sötét árnyalatú, hogy azzal még pont nem rémisztette halálra a tévé előtt unatkozó hófehér, úri közönséget.
Feleségével, az egyébként fehér Beryl June DeBeesonnal valamikor a negyvenes évek elején költöztek Los Angelesbe, és itt találták ki közösen a Korla Pandit alteregót (arra alapozva, hogy a legtöbb amerikai úgysem látott még valódi indiait), amely – mint említettük – tényleg hatalmas siker lett. A transzindiai zenebohóc 1948-ban saját tévéműsort kapott (Korla Pandit’s Adventures In Music – valószínűleg ez volt az első zenés show a televíziózás történetében), olyan hírességek rajongtak érte, mint Bob Hope vagy Errol Flynn, munkásságával pedig új műfajt teremtett, hisz nélküle valószínűleg soha nem született volna meg az ötvenes évek jellegzetes, eszképista háttérzenéje, a varázslatos, nem létező tájakra repítő exotica. Na és persze abban is biztosak lehetünk, hogy a műsorait az ötvenes évek elején feltűnt nagy entertainer, a rokokó paradicsommadárnak öltözött zongoravirtuóz giccskirály, Liberace is alaposan kijegyzetelte (az ő külsőségeit meg ugyebár Elton John koppintotta).
Érdekesség, hogy a Korla Pandit-korszak előtt Redd még latin jazzt játszott – az ugyancsak nem túl feketésen hangzó Juan Rolando néven. Álmexikóiként ugyanis szabadon csatlakozhatott az amerikai zenész szakszervezethez, amely akkoriban még nem fogadott afroamerikai tagokat.
Korla Pandit hipnotikusan néz (fotó: Youtube)
John Roland Redd egész életében a Korla Pandit karakterben maradt; akkor is, amikor már rég nem kellett volna rejtegetnie azt, hogy fekete. A népszerűsége a hetvenes években aztán halványulni kezdett, és innentől kisebb-nagyobb haknikból tartotta fent magát. Aztán a kilencvenes években, élete alkonyán, mikor ismét divatba jött az exotica, újra felfedezték: cameózott egyet Tim Burton Ed Woodjában, fiatal zenészek lemezein játszott, és teltházas koncerteket adott menő Los Angeles-i klubokban. Különös titkára csak három évvel a halála után, 2001-ben derült fény.
