Szinte hihetetlen, de volt idő, amikor Magyarországon két ismert és nagyjából egykorú művésznő is a kissé Lázár Ervini hangzású Sziklay Szeréna nevet viselte. Az egyikük népszerű operettprimadonna volt, aki a századfordulótól kezdve még évtizedeken keresztül szórakoztatta – bizonyára igen magas színvonalon – a fővárosi és a vidéki közönséget különféle társulatok tagjaként; igaz az ő nevét időnként Sziklainak is írták. A másik Szeréna (fantasztikus asszonynevén: Papp-Váry Elemérné Sziklay Szeréna) pedig az első világháborút követő korszak talán legtöbbet idézett magyar költőnőjeként vonult be a köztudatba (hogy aztán legkésőbb ’45 után észrevétlenül ki is vonuljon onnan).
Habár a neve a többségnek valószínűleg ma már nem mond semmit, fő művét szinte minden magyar fejből tudja; még az is, aki azt hiszi, hogy soha az életében nem hallotta. Papp-Váry Elemérné Sziklay Szeréna írta ugyanis a Horthy-korszak ún. nemzeti imáját, a Trianon utáni, egyszerre gyászos és bizakodó közhangulatot tökéletesen megragadó, epigrammatikus tömörségű Magyar Hiszekegyet:
„Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában,
Hiszek egy isteni örök igazságban,
Hiszek Magyarország feltámadásában! Ámen.”
Hát, talán nem ez minden idők legfinomabbra csiszolt és legnehezebben felfejthető magyar költeménye, de végtére is nem is az volt a cél, hogy valami szecessziósan burjánzó allegóriákba burkolt remekmű szülessen; a Magyar Hiszekegy minden magyarhoz szólt, és szól többé-kevésbé ma is, hasonlóan a magyar nemzeti szórakoztatóipar olyan klasszikusaihoz, mint például a jó egy emberöltővel korábbi Hazám, hazám (Erkel Ferenc-Egressy Béni-Nádasdy Kálmán) vagy a kortárs Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország (Vincze Zsigmond-Kulinyi Ernő).
Ahogy a Budapesti Hírlap írta 1920. szeptember 12-i számában: „Ehhez nem kell kommentár. Ezt megérti a gyermek, ettől megdobban az aggastyán szíve.” Ráadásul a vers maga egy igazi, tankönyvi one-hit wonder, egy irredenta My Sharona, hisz Sziklay Szeréna egyéb művei már korántsem lettek ennyire ismertek, illetve hát semennyire sem lettek azok, mára (vagy inkább tegnapelőttre) pedig jóformán az egész életműve feledésbe merült.
Papp-Váry Elemérné Sziklay Szeréna (fotó: bedo.hu)
Azonban a Hiszekegy tényleg olyan szédületes karriert futott be, ami minden túlzás példátlan a magyar irodalom történetében (jó, ha nem számítjuk a Himnuszt meg a Szózatot): ezt szavalták a diákok tanítás előtt és után az iskolában, és a színésznők a színpadon; felirat formájában ott virított a iskolai füzetek és tankönyvek borítóján, közintézmények falára, ajtajaira erősített, domborított vagy zománcozott fémtáblákon, napi és hetilapok oldalain, falvédőkön, terítőkön.; és úgy általában, alig volt a korszakban hivatalos rendezvény, ünnepség, ahol nem hangzott el valamilyen formában – sokat elárul, hogy még az idős Blaha Lujza is a Magyar Hiszekeggyel búcsúzott a színpadtól (erről itt írtunk hosszabban).
Ami persze részben (nagy részben) a felülről irányított revizionista propagandának volt köszönhető, ám a nagyközönséget ez nem nagyon zavarta, hisz a szöveggel ízléstől és politikai beállítottságtól függetlenül szinte mindenki tudott azonosulni. A költeményt a szerző 1921-ben, a nagy sikeren felbuzdulva tizenöt szakaszos eposszá dagasztotta, és új címet is adott neki (Hitvallás). Az új verzió megzenésítésére aztán még ugyanabban az évben pályázatot írtak ki, melyet Szabados Béla nyert meg – szóval tényleg a csapból is ez folyt. Nem csoda, hogy még ’45 után is a nemzeti emlékezet része maradt, noha néhány évtizeden át azért nem volt éppen tanácsos nyilvánosan szavalgatni.
A Magyar Hiszekegy egy korabeli irredenta plakáton (forrás: Wikipedia)
A Magyar Hiszekegy egyébként szintén egy pályázatra született, amelyet a báró Urmánczy Nándor vezette Védő Ligák Szövetsége írt ki 1920 júniusában, napokkal a katasztrofális trianoni döntés után. A felhívás így szólt:
(Pályázatot hirdet) a Védő Ligák Szövetsége: 1. legfeljebb húsz szóból álló imára, fohászra és 2. legfeljebb tíz szóból álló jelmondatra annak a gondolatnak kifejezésére, hogy minden törekvésünk elrablott országrészeink visszafoglalására irányuljon és addig nem lesz pihenésünk, míg hazánk újra egységes nem lesz. A pályázatokat név és lakás megjelölésével jeligés borítékban július 20-áig a szövetség címére (VIII., Esterházy utca 4.) kell beküldeni.
Sziklay háromsorosát állítólag több mint 120 darab pályamű közül választotta ki a zsűri (jelmondat kategóriában Bessenyei Szabó Mihály nyugalmazott esztergomi főispán nyert a remekül skandálható „Csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország“ szlogennel. Azóta azért szerencsére kiderült, hogy Csonka Magyarország is egy ország, még ha nem is feltétlenül a Mennyország).
„A pályázatok közül a bírálóbizottság Rákosi Jenő elnöklésével Papp Váry Elemérnének, „a Felvidék egy elszakadt leánya“ jelzéssel ellátott pályamunkáját ajánlotta elfogadásra. A bírálat szerint a Hiszekegy legjobban megfelelt annak a követelménynek, mely szerint az imának nem könyörgésnek, nem vezeklésnek és megadásosnak kell lennie, hanem lelkes, lángba borító hitvallásnak. Ez szinte ihletet nyer a Hiszekegy reminiszcenciája által; nagy páthosz van ismétléseiben és amire hitvallást tesz, az valóban a lényege annak, amire a magyarnak szüksége van.”
Noha az akkoriban a harmincas évei legvégén járó, szinte teljesen ismeretlen költőnő érthető okokból hirtelen az érdeklődés középpontjába került, és viszonylag gyakran szerepelt a sajtóban, életéről ma sem tudunk túl sokat; vagyis pontosabban semmi olyat, ami ne férne bele egy közepes méretű lexikon-szócikkbe.
1881-ben született a ma már Szlovákiához tartozó Jánokon, nemesi családban. A Rozsnyói Leánynevelő Intézetben tanult, majd valamikor a századforduló táján ismerkedett meg későbbi férjével, a kassai laktanyában szolgáló daliás katonatiszttel, Papp-Váry Elemérrel, akivel hamar egymásba is szerettek, de tényleg amolyan igazi, nagy, lángoló szerelemmel – legalábbis erről tanúskodik az a mintegy 56 darab szerelmeslevél, amelyet a Szabad Föld két évvel ezelőtti cikke szerint a költőnő unokája ma is féltve őriz. Illetve ugyancsak erről tanúskodik Urmánczy Nándor (a Védő Ligák Szövetségének elnöke, ha valaki elfelejtette volna) 1928-ban megjelent visszaemlékezése, melyben azt írta a Papp-Váry házaspárról, hogy:
„Milyen szép pár volt. És csuda- módon ragaszkodtak egymáshoz és szerették egymást. Soha nem látott gyöngédséggel és figyelemmel viseltettek egymás iránt. Mintha kezdő párok lettek volna. Pedig akkor már húszéves házasok voltak.”
Sziklayék néhány vidéki kitérő után aztán 1912 körül telepedtek le Budapesten, mivel a férj – immáron ezredesi rangban – vezető beosztásba került a Ludovika Akadémián. Összesen négy gyermekük született.
Sziklay Szeréna (fotó: bocskairadio.org)
Papp-Váryné első verseskötete 1915-ben, az első világháború második évében jelent meg Háborús visszhangok címmel, de gyakorlatilag senkit nem érdekelt, és a két évvel későbbi Mikor a vihar dühöng is hasonló sorsra jutott. Aztán jött Trianon, a nevezetes pályázat, és a Hiszekegy, amely hirtelen a csúcsra repítette az addig bőven a radar alatt alkotó költőnőt (ez egyébként anakronizmus, mivel az első radarokat csak jó tíz évvel később kezdték rendszerbe állítani).
A húszas évek elején készült interjúiból tudjuk, hogy elsősorban nem az országos költői sikert hajszolta, mikor beküldte művét a pályázatra, hanem tényleg mélységesen megrázta Trianon igazságtalansága:
„Én nem tehetek róla, de mióta ez a borzalmas országcsonkítás megtörtént, én nem tudok megnyugodni, nem tudok beletörődni, nem tudom elviselni azt a gondolatot, hogy Magyarországot feldarabolták.[…] De ez nem maradhat így! Az Isten, aki teremthet s ronthat száz világot’, a nemzetek életét is kimérte. És az ő végtelen bölcsessége előtt nincs okozat ok nélkül. Amikor ő bennünket ide vezetett, nem kaptunk tőle mást, mint a kardunkat és a Kárpátokat. És ezzel az örökséggel védelmeztük a Nyugatot a Kelet minden áramlata ellen már ezer esztendeje. Ez a mi világtörténelmi hivatásunk. És ha ehhez hívek maradunk, ha a Hiszekegy gondolata a lelkünkben eleven valósággá válik, akkor Magyarországnak újra naggyá kell lennie! Én nemcsak hiszem, hogy feltámadunk, én érzem és tudom!”
A Hiszekegy szövegével dekorált budapesti ház napjainkban, és 1926-ban (fotó: Vincze Miklós/24.hu)
A családi élet, a költészet és a magyar feltámadás mellett azért egyebekkel is foglalkozott. Néha egészen meglepő dolgokkal is. Ki gondolná például, hogy Papp-Váry Elemérné Sziklay Szeréna, a húszas évek koszorús irredenta költőnője:
- szenvedélyesen dohányzott, és olyan profizmussal tekerte vagy tömte a cigiket, mint valami kültelki vagány: „Cigarettatárcát hordott a ridiküljében. Magagyártotta szopókás cigarettát szítt. Sokat.[…] Rendesen vattagolyócskákat gyömöszölt a szopókába vagy a cigarettaszipkába, hogy a nikotint felfogja. Úgy nem ártott annyira” – írja Urmánczy a már említett cikkében
- egy misztikus-okkult vallásfilozófiai rendszer, a teozófia nagy híve volt; hogy ez pontosan micsoda, és mi köze van hozzá Papp-Várynénak, arról itt olvasható egy hosszú és alapos esszé.
- 1922-ben aktívan politizálni kezdett a jó barátja, báró Urmánczy által alapított Hazafias Párt színeiben, és az országjáró korteskörutak alkalmával valósággal megbabonázta hallgatóit, akik rajongtak a Hiszekegy költőnőjéért. Emellett pedig a Tormay Cécile vezette, keresztény-konzervatív Magyar Asszonyok Szövetségének is tagja volt, mondjuk ez utóbbi azért nem annyira meglepő információ.
Sziklay Szeréna története ezen a ponton sajnos véget is ér, a költőnő ugyanis 1923-ban, kicsit több mint három évvel a Hiszekegy megjelenése után elhunyt; hogy vajon lehetett volna-e belőle igazi költő, vagy örökre megmarad lángoló szívű, szeretetreméltó dilettánsnak, már sosem derült ki. Két évre rá a férje is követte, de előzőleg még virággal feldíszítette az emlékművet, amit szerető hitvesének hantjai fölé helyezett a kegyelet.
források: Urmánczy Nándor: Papp-Váry Elemérné/Vonyó József: A Magyar Hiszekegy születése (História)/Borzák Tibor: Hiszek egy hazában (Szabad Föld)/A Pesti Hírlap Lexikona
