Amikor megjelent az Eurovíziós Dalfesztivál: A Fire Saga történetének első előzetese, mindenki arra gondolt, hogy egy vérbő paródiáról lesz szó, ahol egy eleve túltolt giccsmaratont fognak az egekig tolni és úgy megtrollkodják, hogy öröm lesz nézni. Az első klip, a Volcano Man tényleg ezt nyújtotta tömény másfél percben, és ezek után talán joggal támadt fel sok nézőben a vágy, hogy ezt szívesen nézte volna akár másfél órán át. Aztán jött az első ijesztő hír: a Netflix filmjének játékideje átlépte a két órát (123 perc), márpedig egy tömény hülyeséggel operáló vígjátékból ez nagyon sok: félő volt, hogy a film szétfolyik, ha ilyen hosszan mesélik el, a félelmem pedig nem volt alaptalan.
Kétórányi hülyülés
A Netflix híres arról, hogy onnantól fogva, hogy egy produkciónak megszavazták a pénzt, tényleg teljesen szabad kezet adnak az alkotóknak. Lehet persze kritizálni a hollywoodi stúdiókat, és valóban akadnak esetek, amikor szétbarmolják a filmeket, de részben a stúdiók nyomásának köszönhető, hogy a legtöbb rendező kénytelen fogyasztható hosszúságúvá vágni a filmjét, és a nézőknek nem kell nonstop irgalmatlanul hosszú filmeket néznie. Ha az Eurovíziós Dalfesztivál: A Fire Saga története nem a Netflix filmje lenne, biztos vagyok abban, hogy legalább 15-20 percet kivágattak volna belőle egyszerűen a tempósabbá tételéért és az üresjáratok kihagyásáért. Hiába akadnak ugyanis szenzációs poénok a filmben, ha a poénokig túl hosszú út vezet, és egy-egy röhögés előtt hosszú perceken át hagyják érdemi nevetnivaló nélkül a nézőt.
Csak a szövegeket tolták túl
Már-már zavarba ejtő, hogy az alkotók mintha nem tudták volna eldönteni, hogy parodizálják vagy egy az egyben utánozzák-e a tipikus Eurovíziós dalokat. Afféle felemás megoldásként végül arra jutottak, hogy zeneileg egy az egyben a dalfesztivál stílusának megfelelő számokkal állnak elő (állítom, hogy legalább két olyan is akad köztük, amivel nyerni lehetett volna bármelyik évben), és csak a szövegek szintjén mennek át totális marhulásba. Ennek a megoldásnak köszönhetően időnként olyan érzésünk lehet, mintha valóban a dalfesztivál aktuális közvetítését néznénk, amihez nyilván az is hozzájárul, hogy az elmúlt évek néhány „emlékezetesebb” fellépője is feltűnik a filmben az osztrák Conchita Wurst-tól kezdve a norvég énekes/hegedűs Alexander Rybakig. A film olykor már-már elhiteti velünk (például egy össznépi klipben, ahol hőseink egy csomó Eurovíziós sztár társaságában énekelnek), hogy igazából egy főhajtás az idén elmaradt Eurovíziós Dalfesztivál előtt, nem pedig egy vérbő komédia, ami kiparodizálni próbálná azt.
Rachel McAdams vs Will Ferrell
A sztori egy izlandi popduó, a Fire Saga története, melynek tagjai, Lars (Will Ferrell) és Sigrit (Rachel McAdams) ugyan szerelmesek egymásba, de nem jönnek össze, mivel egy románc rossz hatással lehetne a bandájukra, amivel be szeretnének kerülni az Eurovíziós Dalfesztiválra. Egészen röhejes véletlenek sokaságával („A manók most túl messzire mentek”) ez végül sikerül nekik, de ahogy az lenni szokott, pont a döntő előtt tör elő az egymás iránt érzett szerelem, és okoz némi zavart az erőben.
A film humora nagyrészt Amerika örök nagyra nőtt gyerekére, Will Ferrellre lett írva, ami egyrészt jó, mert ő tényleg csodálatos az ilyen szerepekben, másrészt rossz, mert már kezd kiöregedni ebből, és ez ebben a filmben többször is érezhető. Ez már önmagában azon is meglátszik, hogy partnere, Rachel McAdams sokszor sokkal viccesebb nála, és még a játékuk sincs igazán szinkronban egymással. Míg McAdams báját és frissességét az adja, hogy a legabszurdabb szituációkat is egy drámai színésznő beleélésével játssza végig, addig Ferrell csak a szokásos improvizációkkal teli hakniját nyomja, amit sokszor csinált már jól, de ezúttal McAdams okozza a kellemesebb pillanatokat. A manókban hívő, végtelenül romantikus gondolkodású karaktere a film fénypontja, miatta lesz az Eurovíziós Dalfesztivál: A Fire Saga története a sok hiba ellenére élvezhető néznivaló.
Kihagyott ziccer
A film egyik humorforrása, hogy Ferrell és McAdams izlandiakat játszanak (a Ja Ja Ding Dong című izlandi sramlit sok szeretettel ajánlom mindenkinek), de ott van még a Ferrell szigorú apját alakító Pierce Brosnan csúcsmacsósága, de visszatérő poént jelentenek az Európába látogató, mindenhol Starbucksot kereső amerikai turisták és persze maguk az Eurovíziós dalok is. Az előadók közül az orosz Alexander Lemtov (Dan Stevens zseniális megformálásában) lett a legviccesebb a Lion of Love című számával és az eltitkolt melegségével, de aki figyel, az arról sem marad le, hogy még a magyar versenyzőt (az esélytelennek kikiáltott Liza Liza) is megemlítik.
David Dobkin (Ünneprontók ünnepe) munkája furcsa film lett. Egyrészt van benne egy csomó jó ötlet, emlékezetes poén és még aranyosnak is mondható, másrészt mégis kihagyott ziccernek érezzük, mert valahol ott rejlik benne egy igazán jó film lehetősége is, amit a hosszú játékidő és a dalfesztivállal kesztyűs kézzel simogatása (jó lett volna, ha a nemzetek közti szimpátiaszavazás abszurditását is megmutatják valahogy…) miatt nem sikerült kihozni belőle. Tökéletes, sokszor újranézhető komédia-klasszikus helyett így kaptunk egy közepes, egyszer nézhető, viszonylag kellemes vígjátékot. Ennek is lehet örülni.