Olyan trágár verset írt az ókori római költő, hogy sokáig le sem merték fordítani

Caius Valerius Catullus volt a késő Római Köztársaság talán legnagyobb költője, a görög formák avatott kezű mestere, egyúttal merész újító, akit elsősorban a rejtélyes Lesbiához szóló szerelmes versei miatt szokás ismerni, de írt ő mindenfélét a himnuszoktól a gúnyiratokig. Már a maga korában is igen népszerű volt, és fénye még a későbbi évtizedekben-évszázadokban sem kopott: Ovidius és Petrarca egyaránt nagyra becsülte, akárcsak John Milton vagy épp Ady Endre.

Akadt azonban egy költeménye, amelyik alaposan zavarba hozta a műfordítókat, legalábbis az angol és a magyar nyelvterületen egészen biztosan, de azért gyanítjuk, hogy mondjuk a németeknél vagy a franciáknál is hasonló volt a helyzet. A 16. carmenről van szó, egy dühös és meglehetősen obszcén invektíváról, amelyet az ifjú költő két kortársának, Furiusnak és Aureliusnak címzett. Előbbi fiatalember, azaz Marcus Furius Bibaculus ugyancsak költői babérokra tört Rómában, utóbbi meg talán azonos a Marcus Aurelius Cotta Maximus Messalinus nevű római szenátorral, a bűnük pedig alighanem az volt, hogy mindketten (vagy legalábbis Furius biztosan) összeszűrték a levet Catullus szép, mézszájú férfiszeretőjével, Juventiusszal, valamint nyilvánosan becsmérelték a költő műveit. Catullus tehát gyakran és élvezettel gyalázta és fenyegette őket több versében is, de a 16. carmenben aztán tényleg a csúcsra járatta a legútszélibb és legszórakoztatóbb primitívséget.

Catullus mellszobra Sirmionéban (fotó: Wikipedia)

Rendszerint a költemény első két sora (valamint az utolsó, ami azonos az elsővel) akadt fenn a hivatalos cenzúra, illetve a fordítói öncenzúra hálóján. Eredetiben így szól:

Pedicabo ego vos et irrumabo/Aureli pathice et cinaede Furi

Az angol fordítók ezt a részt vagy meghagyták latinul, vagy egyszerűen kihúzták, legjobb esetben pedig olyan finomkodó módon ültették át angolra, hogy a végeredmény köszönőviszonyban sem volt Catullus szövegével; és ez még bőven a huszadik század második felében is bevett gyakorlatnak számított. A magyar verziókat sajnos szintén csipkekesztyűs kezek vetették papírra. Csengeri János 1901-ben kiadott fordításában így fest az a bizonyos első két sor (amelyekhez ez az érthetőség kedvéért még hozzábiggyesztettük a következő kettőt is):

Megérzitek még férfi-voltomat
Ti férfi-ringyók, Aurél s Furius, 
Kik verseimből, mert kissé pikánsak,
Azt vélitek, hogy asszonyos vagyok. 

Az antik költészet nagy ismerője és magyarítója, az egyébként cseppet sem prűd Devecseri Gábor sem volt sokkal merészebb (ráadásul az 1938-as első kiadásban állítólag kipontozta a trágárabb kifejezéseket)

Majd szátokba s a seggetekbe fúrom,
rongy Aurelius és te férfiringyó
Furius, kik a verseim miatt, mert
kissé pajkosak, engem elpuhultnak
véltek. 

Nálunk egészen a 21. századig kellet várni, hogy egy kortárs magyar költő és fordító, Csehy Zoltán végre igazságot szolgáltasson a 16. carmen első két sorának. Erre alighanem már maga Catullus is elégedetten csettintene:

és a folytatás

Tán mert sok buja sort találtatok csöpp
könyvemben, buja lettem és puhány? Nem!
Tisztán éljen a múzsa papja, ámde
attól verseiben lehet parázna!
Mert úgy lesz ragyogó, mesés a vers, ha
elpuhult, buja és nem épp erénycsősz!
Hogyha egy konya farkat is fölállít,
mely nem egy kamaszé, de szőrös állú
vének lába között fityeg busongva!
Olvastátok ezernyi csókomat, s még
most sem tartotok épp elég keménynek?
Szétkúrom farotok, ti meg leszoptok.

Csengeri és Devecseri fordításait például a Litera oldalán lehet elolvasni, a szószerinti (tehát nem műfordítói igénnyel készült), ám így nyersen is nagyon ütős angol fordítást meg itt; az I will sodomize you and face-fuck you, cocksucker Aurelius and bottom bitch Furius felütés alapján valószínűleg kevesen gondolnák, hogy az ókori római költészet egyik remekéről van szó.

További ókori költők az nlc-n:

• A szex és a háború istenének papnője volt az első név szerint ismert költő
• Sok nőt szeretett, de egy férfiért halt meg Szapphó, az ókori költőnő