Öt év telt el az első nagyjátékfilmed, a Szerdai gyerek óta. Ez idő alatt végig ezzel a filmmel foglalkoztál?
Horvát Lili: Ezek az évek erről a filmről szóltak. Én írtam a forgatókönyvét, és Csernátony Dóra producerrel 2016-ban alapítottunk egy produkciós céget is. Megírni a forgatókönyvet, társproducerként dolgozni és megrendezni a filmet azért nagyon nagy munka volt. Na, és van egy hatéves kislányom, és amikor nincs forgatás, én vagyok az a mama, aki ebéd után elhozza a gyereket az óvodából, iskolából. A sok együtt töltött idő luxusából nem szívesen engedek.
Ennyi év leforgása alatt azért könnyen ki lehet szeretni egy filmből, igaz?
Abszolút. De az annak a jele, hogy az ember nem jól választott projektet. A Felkészülés…-ből először egy jelenettöredék volt meg: egy nő megérkezik a szerelméhez, ám a férfi nem ismeri meg, azt mondja, most látja őt életében először. Ettől a legelső kis ötlettől fogva egészen mostanáig, mikor már a film utóéletével foglalkozom, nagyon hittem ebben a projektben. Nem volt jelentős elbizonytalanodás a munka során azt illetően, hogy van-e értelme ezzel a történettel tölteni éveket az életemből. Épp ezért nem siettetem a következő filmterv beindítását: ugyanezt a bizonyosságot keresem.
A filmed sok eshetőséget felvet arra nézvén, hogy a két szerelmes miért nem jön össze rögtön az elején. Ezek közül az egyik, hogy talán az egyikük megijedt a szerelemtől. Szerinted gyakorta megijedünk tőle?
Inkább úgy mondanám, hogy nem mindig van szabad lelki tér arra, hogy a szerelem helyet tudjon magának csinálni egy ember életében. Egy szerelmi – illetve bármilyen – helyzet értelmezése gyökeresen más tud lenni a résztvevő felek számára. Itt is van egy szituáció, amelyet a férfi és a nő teljesen másképp él meg. A valóságot gyakran a nekünk megfelelő módon alakítjuk, színezzük át magunkban.
Ha valaki szerelmes filmnek mondja a Felkészülést, azzal te egyet tudsz érteni?
Sőt, örülök neki. Vannak benne pszichothriller elemek, kis túlzással akár még kísértethistóriának is nevezhetjük, de valójában ez egy igazi, nagy szerelem története.
Nem akarok a magánéletedben vájkálni, de a sztori kitalálása során a saját életedből is merítettél?
Persze, de ez minden filmnél így van, csak ezek a dolgok nagyon el vannak rejtve – semmilyen a filmben konkrétan megjelenő esemény nem az én saját életemből való. Az viszont talán közös tapasztalatunk, hogy az ember belevetít dolgokat a másik emberbe, amikor szerelmes lesz. Olyan dolgokat, amelyek inkább szólnak róla magáról, mint a másikról. Ha létrejön a valódi együttlét, ezt a belevetített képet valahogy szinkronba kell hozni a valósággal, a tényleges emberrel, és ez nagy feladat. Erre természetesen nekem is van élményem, de talán valamennyiünknek.
Bár a film a jelenben játszódik, a képi világa kissé régies. Olyan, mintha egy évtizedekkel ezelőtti filmet néznék. Elmeséled, miért vittétek el ebbe az irányba?
Mikor a film operatőrével, Maly Róberttel azon gondolkodtunk, hogyan jelenítsük meg képileg ezt a történetet, kizárólag régi filmek merültek fel referenciaként: a Szédülés, bizonyos Kieslowski-filmek, az Utolsó tangó Párizsban, vagy Truffaut Adèle H-ja. Rájöttünk, hogy a klasszikus mozifilmeket idéző élményt keressük. Ehhez igazítottuk a kameramozgató eszközök használatát – szinte semmilyen új technikát nem vetettünk be –, és fontos döntés volt az is, hogy 35 mm-es filmnyersanyagra forgattunk. Ez egy titokzatos történet, melynek a konkrét cselekményen túli valódi terepe az intuíció, a belelátás, a ráérzés birodalma. Egyértelmű volt, hogy a celluloidba kódolt titkot választjuk ehhez. Menekültünk a digitális képek tökéletes pontosságától, élességétől.
Ez a kapcsolatod a 35 mm-es film nyersanyaggal csak erre a projektedre korlátozódik, vagy a jövőben is erre szeretnél forgatni?
Nem vagyok dogmatikus ebben – van olyan történet, amihez a digitális kamera való. Magyarországon a 35 mm-es filmhez való visszatérésnek Nemes Jeles László a nagy úttörője, és nekem pont ő adott egy nagyon jó tanácsot még az előző filmem után. Sok film azért nem forog 35 mm-re, mert az nagyon drága. De az ember úgy is nekikezdhet egy film költségvetésének, hogy a 35 mm nem egy az opciók közül, hanem egy cölöp, ami le van verve, amin nem változtatunk. Ennél a filmnél ezt a tanácsot követtem. A gyártás során sok területen köttetett kompromisszum költségvetési megfontolások alapján, de a celluloidból nem engedtünk. Szerencsére a producereim, Csernátony Dóra és Miskolczi Péter nagyon támogatóak voltak ebben – ők is a történetben gondolkoztak, pontosan értették, hogy a ez a nyersanyagválasztás nem urizáló, esztétizáló gesztus a részünkről.
Degradálónak találod, ha a filmedet női filmnek hívják?
Azt találom degradálónak, ha azért hívják női filmnek, mert én nő vagyok. A női film szerintem a női létezéssel kapcsolatban tud valami fontosat megragadni. Ha ilyen értelemben nevezik így a Felkészülés…-t, azt nem bánom, hiszen egy nő belső utazásával töltünk el másfél órát. De nagyszerű női filmeket csinálnak férfi rendezők is.
A főszereplőid agysebészek. Mennyire kellett elmerülnöd ebben a világban? Sok kutatást végeztél?
Szerencsére ma már az interneten is rengeteg anyagot össze lehet szedni – ez a forgatókönyvírás során kiindulópontnak jó volt, de egy idő után már nem volt elég. Sokat segített egy brit agysebész, Dr. Henry Marsh könyve, melyet a saját eseteiről írt. De a legnagyobb segítséget Dr. Vitanovics Dusantól és az Országos Idegtudományi Intézet többi munkatársától kaptam. Dusan, amellett, hogy idegsebész, szokott filmekben játszani – Till Attila mutatott be neki, akinek a Tiszta szívvel című filmjében remekel. Dusan rendkívül nagyvonalúan segített nekünk: Stork Natasával és Bodó Viktorral, a film főszereplőivel együtt jó pár agyműtétet végignézhettem. Ez a forgatókönyv és a színészi alakítások szempontjából egyaránt fontos volt. Sokszor látom azt orvosos filmekben, hogy a szép színésznőre ráadnak egy fehér köpenyt, és akkor kész a doktor néni. Ezt mindenképp el akartuk kerülni. Natasa egy-két hónapon keresztül rendszeresen komplett munkanapokat csinált végig Dusannal.
Milyen egy agyműtétet végignézni?
Elsőre sokkoló, ugyanakkor felemelő élmény. Azért kellett sok időt töltenünk a műtőben, a rendelőben, a különböző megbeszéléseken, hogy felfogjuk: ez is egy napi munka. A negyedik agyműtét után már nem bámészkodó turisták voltunk. Láttuk, hogy ezek a fantasztikus, szuperhős orvosok ugyanúgy beviszik reggel a gyereket az oviba, aztán jönnek, felnyitják emberek koponyáját, és utána elmennek vacsorázni. Ahhoz, hogy a filmben hitelesen tudjuk ábrázolni az idegsebészek világát, fontos volt megszabadulnunk attól, hogy a munkájukat pusztán emberfeletti csodának lássuk.
Magyarországon egyáltalán nem mindennapi, hogy egy rendező így és ennyit tud a színészeivel dolgozni. A legtöbb színész filmforgatás mellett jár próbálni, este fellépésre megy satöbbi…
Ez itt feltétel volt. Azt mondtuk, hogy ezt vagy így, vagy sehogy. Olyan színészekre volt szükségünk, akik rá tudják, és rá akarják szánni a felkészülésre és a forgatásra ezt az időt. Natasának és Viktornak is nagyon bonyolult, komplex ívet kellett megjelenítenie a filmben – úgy alakították az életüket, hogy abban az időszakban csak ezzel a filmmel foglalkozzanak. Egészen másfajta elmélyülést eredményez, ha nem kell egy filmszerep létrehozása közben egyéb színészi feladatoknak megfelelni, ha a szellemi, érzelmi energiák egy irányba tudnak koncentrálódni. Itthon ez valóban ritkán kivitelezhető, de a Felkészülés… olyan jó tapasztalat volt ebből a szempontból, hogy most úgy érzem: a jövőben nincs is kedvem másképp dolgozni.
A film világpremierje Velencében volt. Hogy fogadta a közönség?
A járvány miatt az utolsó pillanatig kétséges volt, hogy ott tudunk-e lenni Velencében. A stábból sokan jöttek volna, de végül csak Csernátony Dóra, Stork Natasa és én jutottunk ki. Elindult a film egy nagy, nemzetközi útra, körbe fogja utazni a világot – ki tudja, nem online integetünk-e neki mostantól. Legalább az út első állomásán szerettünk volna ott lenni. A premiert követően olyan beszélgetések történtek meg, melyek egy online bemutató esetében nem valósulhattak volna meg. Szerencsére nagyon jól fogadták a filmet, erős reakciókat váltott ki, és az első külföldi kritikák is nagyon kedvezőek.
Kihalt volt idén Velence?
Nem, én jóval kevesebb emberre számítottam. Volt egy eufóriája annak, hogy ekkora kihagyás után – idén Cannes is elmaradt, akárcsak a nagy kulturális rendezvények többsége – és ilyen nehéz helyzetben valóban fizikai formában meg tudtak rendezni egy ekkora filmfesztivált. Mindenki maszkban volt, a beengedés is biztonságosan zajlott, és tényleg ki voltak hagyva a székek. Egy köhögést nem hallottunk a teremben, mert nem jöttek be a köhögősök. Ott voltunk egy hatalmas moziteremben, és mégsem éreztük veszélyben magunkat. Nagyon tanulságos volt ez a következő hónapokra nézve: itthon is ez az egyetlen útja annak, ha szeretnénk közösen kultúrát fogyasztani.
Mit gondolsz, van esélyetek arra, hogy a Felkészülés meghatározatlan ideig tartó együttlétre legyen a magyar Oscar-nevezett film?
Nem mondom, hogy nem került ez szóba köztünk. Persze, hogy szeretnénk mi lenni a magyar Oscar-nevezettek idén, talán van is rá esélyünk. De annyira rajtunk kívül álló döntés ez, hogy meddő dolog lenne túl sokat foglalkoznunk ezzel.