Egy dokumentumfilm esetében a rendező vagy magát is beleszövi a filmjébe, vagy igyekszik kimaradni belőle, hogy csak a többi emberre fókuszáljon. Te miért az előbbi mellett döntöttél?
Ez a történet harminc évvel ezelőtt esett meg. Annak érdekében, hogy az akkori történéseket fel tudjuk eleveníteni, meg kellett szervezni egy pszichodráma csoportot két szakember és egy maroknyi egykori táborlakó segítségével. Ebbe már nekem is be kellett ülnöm, hiszen résztvevője voltam a tábornak. Tény és való, hogy egy múltbéli feldolgozást is lehet objektíven, kívülállóként csinálni, de mi egy ponton azt éreztük a dramaturggal, Zabezsinszkij Évával, a film producerével, László Sárával, és a vágóval, Sass Péterrel, hogy ez akkor működik jól, ha én jobban belefogalmazom magam. Próbáltuk ezt sokáig „megúszni”, aztán azt éreztük, hogy könnyebb az azonosulás, ha én is benne vagyok. Én is szülő vagyok, és a szülői szemszög fontossá vált számunkra.
Lehet úgy filmet csinálni valamiről, ha te magad is résztvevője, szereplője voltál annak, amiről dokumentumfilmet forgatsz? Tudod így kívülről szemlélni a dolgokat?
Ha az ember egy újságíróibb hozzáállással csinál filmet, akkor hasznosabb, ha kívülről érkezik, de én egy érzelmesebb irányból közelítettem meg a témát. A filmben nem akarok állításokat tenni, csak egy saját aspektusból szeretném megmutatni a dolgokat, amit aztán kiszélesítek sok ember irányába, és ebből mindenki azt viszi magával, amit szeretne. Nem próbálok sulykolni semmit.
Oláh Judit (Fotó: HBO)
Ha Sipos tábora nem a rendszerváltás előtt, hanem egy-két évtizeddel később zajlott volna, akkor is minden ugyanígy történt volna?
Ez egy nehéz kérdés. Bizonyos szempontból nyilván számított, hogy ez mikor történt, mert fontos része volt Sipos táborának, hogy valami ellen fogalmazta meg magát. Azonban a mai napig léteznek ilyen zárt közösségek, vagy akár szekták, ahol ez megtörténhet. Ideális terepet jelent, ahol lezárunk mindenféle kijáratot, és egy kézbe adunk minden hatalmat, kontroll nélkül.
A filmedben sokan mesélik el a saját táborozós történetüket. Mennyire volt ezt nehéz képileg izgalmassá tenned? Nem féltél attól, hogy az egész filmed beszélő fejes lesz?
Nekem nemhogy nincsen bajom a beszélő fejes dokumentumfilmekkel, hanem még kicsit fájlalom is, hogy az utóbbi időben a beszélő fejes doksi pejoratív jelzővé vált. Én azt gondolom, hogy irtózatosan erős tud lenni egy emberi megszólalás, ha van súlya és jelentősége. Ma ez azonban nem divat, inkább a megfigyelő dokumentumfilmek idejét éljük. Ez szintén jó és érdekes, de szerintem az interjúk nagyon fontos részei a dokumentumfilmes munkának, én formaként nem zárnám ki őket. Ennél a filmnél azonban valóban fontos volt, hogy ne csak az jelenjen meg, hiszen annyira sokrétű ez a történet, és fontos benne a közösség megjelenítése is. Ezt szerencsére mai, felnőtt fejjel is be tudtuk mutatni a pszichodráma csoportok segítségével. Nehéz volt filmnyelvileg kitalálni, hogy a pszichodrámás csoportfoglalkozások a régi, ma már felnőtt egykori táborlakókkal hogy nézzenek ki. Hogyan tudunk 10-12 embert úgy venni kamerákkal, hogy ne folyton pásztázó, és arcokat kereső kamerákat lássunk? Ehhez kellett egy teret találni, amiben ez valahogy kicsit elemeltebbé tud válni.
Mi az a pszichodráma?
A pszichodráma olyan terápiás, majd személyiségfejlesztő-, önismereti- (csoport)módszer, mely a cselekvésen, a cselekvés átélésén, a cselekvés közben érzett érzelmek tudatosításán, a belátáson alapul. Alapgondolata, hogy az emberi spontaneitás és kreativitás a cselekvésbe ágyazódva érvényesül, s a cselekvésbe ágyazott helyzetet képes az egyén tudatosítani. A pszichodráma módszere kognitív és emocionális szinten tudatosít, testi-fizikai szintű átéléssel, és teszi ezek által lehetővé a verbális és preverbális szintekkel való egyidejű terápiás munkát. (forrás: Wikipédia)
Nem zavarta a csoportterápiák résztvevőit a kamerák jelenléte? Ettől még őszintén ki tudtak tárulkozni?
Ez nekünk is félelmünk volt. Érdekes módon nagyon hamar el tudott mindenki vonatkoztatni attól, hogy ott vannak a kamerák. Szerintem már az első napon sikerült. Néhány órát követően annyira elmerültünk abban, ami zajlik, hogy az ember kikapcsolja magában, hogy közben kamerák veszik az egészet. Ez elsősorban nem az én sikerem, hanem a két pszichiáteré.
Hamar el tudott mindenki vonatkoztatni attól, hogy ott vannak a kamerák a csoportterápiákon (Fotó: HBO)
Ahhoz képest, hogy hány embert kerestél meg a szendrői táborokkal kapcsolatban, milyen hányaduk szerepel a filmedben? Többen mondtak nemet, mint ahányan igent?
Sokkal többen. Van egy zárt Facebook csoportunk, ahol az összes régi táborozó ott van. Ott 2015-től kezdve folyamatosan kiírtam minden olyan alkalmat, amikor forgatást terveztem. Mondtam, hogy nálam lehet jelentkezni, de onnan soha senki nem jött. Mindenkit külön-külön kerestem fel: nagyjából az emberek tizede vállalta a filmet.
Csak azoknak a történeteit tudtad használni, akik igent mondtak a szereplésre?
Nem, narráció formájában a többiek történeteit vagy a tőlük begyűjtött információkat is használhattam. Természetesen fájó volt, amikor egy erős történetet nem használhattam a szereplő által elmesélve, de senkit nem tudtam és nem is akartam ráerőszakolni a szereplésre. Többen voltak bizonytalanok, akikkel évekig találkozgattam, és amikor mégis egy nemleges válasz lett a vége, az nagyon nehéz volt.
Sipos Pált is sokáig próbáltad meggyőzni, hogy kamerák elé álljon, de ez végül nem járt sikerrel. Mikor volt az a pont, amikor észrevetted, hogy csak húzza az agyad, és itt az ideje ezt elengedned?
Sokáig azzal tartott bizonytalanságban, hogy egyáltalán hajlandó-e találkozni velem. Aztán a találkozót végül sikerült összehozni, és jól is sikerült. Ígéreteket tett nekem arra vonatkozóan, hogy az archív felvételeket mindenképp a rendelkezésemre fogja bocsátani, illetve mondta, hogy gondolkodik még azon, hogy mik lehetnek a további lépések. Azt nem ígérte meg, hogy interjút ad a filmemhez, csak azt, hogy még tovább gondolkodik ezen. Onnantól fogva, hogy már nem kommunikált velem, én elengedtem ezt a dolgot. Az archív anyagokat sem küldte el.
Részlet az archív felvételekből a Visszatérés Epipóba című filmben (Fotó: HBO)
A filmedben mégis szerepelnek. Honnan tudtad megszerezni őket?
Egy szerencsés véletlennek köszönhető, hogy a másolat másolatának a másolata eljutott hozzám. Sajnos a felvételeinek így csak egy töredéke jutott el hozzám. Készültek szuper felvételek bizonyos játékokról, amiket így végül nem kaphattam meg. Belekerült apukám felvétele is, aki akkor filmezett, amikor meglátogatott minket, és egy táborozó kisfiú nagypapájának a felvételeit is megkaptam, de olyankor a tábor egy kicsit más volt, amikor látogatók jöttek.
Számodra volt terápiás jellege annak, hogy találkoztál vele, vagy ez a találkozás csakis a filmedről szólt?
Az a találkozás nem rólam szólt. Nekem vele olyan személyes viszonyom nem volt a táborban, hogy ilyesmire szükségem legyen. Nyilván az általa létrehozott rendszerben voltak dolgok, amik engem is rosszul érintettek, és ezekről tudtunk beszélni, ráadásul nagyon jól tudtunk beszélni. Azt éreztem, hogy ezekkel kapcsolatosan belátó és gondolkodó.
Mit gondolsz, maga Sipos a táboroztatást színtiszta jó szándékkal kezdte, és csak később fordult ebbe a botrányos irányba, vagy már a kezdetektől fogva az járt a fejében, hogy azért akart táboroztatni, hogy ezzel helyzetbe kerülhessen a gyerekeknél?
Én az előbbiben hiszek. Sipost azért ismerem valamelyest, nem tudom róla feltételezni, hogy ő szánt szándékkal gonosz terveket szőtt, és azért akart gyerektábort szervezni, hogy ott majd csinos fiúk vegyék őt körül. Szerintem őt elkapta a gépszíj. Nagyon fiatalon nagy tekintélye lett egy jó nevű gimnáziumban, aztán elindított egy tábort, ami rendkívül népszerű lett, a szülők imádták, a gyerekek rajongtak érte, és egyszerűen elvesztette a fonalat. Amennyire tudom, a zaklatásai nem is a korai táboraira voltak jellemzők, hanem a későbbi években szokott rá. Szexuális visszaélések csak az utolsó években történtek, az egyéb durvulások azonban már a kezdetektől jelen voltak.
Oláh Judit a táborban, az édesapja VHS-felvételén (Fotó: HBO)
Elküldted Siposnak a kész filmet?
Nem küldtem el neki. Feladtam a vele való egyoldalú párbeszédet. Remélem, hogy meg fogja nézni, gondolom, majd valahogyan eljut hozzá, de én most már erre nem fogok energiát fordítani.
Az elhíresült 444-es cikk megjelenéséig az egykori résztvevők fejében a szendrői tábor ilyen sötét dologként élt?
Nem hiszem. Valahol legbelül azért éreztük. Kétségtelenül voltak ezeknek a táboroknak előnyös oldalai, azt nem lehet elvenni tőlük még úgy sem, hogy most elkezdtük feltárni a pokoli oldalát is.
A cikk megjelenéséig eszedbe jutottak néha a táborozós élményeid?
Bennem alapvetően kudarcélményként maradt meg, és igyekeztem nem gondolni rá. Tízéves voltam, amikor befejeződött a tábor, nem voltam úgy tudatomnál, hogy én ezzel szándékosan foglalkozni akartam volna. A cikk hatására jött elő a történet bennem.
Voltak onnan barátaid?
Nem voltak. Volt egy-két ember onnan, akikkel az életem során ilyen-olyan módon összeakadtam, de soha, semelyikükkel nem beszélgettünk erről.
Az HBO már a kész filmet vette meg, vagy már a munkafolyamat közben bekapcsolódott?
Kezdettől nagy érdeklődést mutattak a projekt iránt. Rendszeresen jártunk be hozzájuk konzultálni, és egy ponton, amikor még messze nem volt kész a film, beszálltak fejlesztési támogatással, és egy évre rá pedig a film gyártását is támogatták, miközben azt még javában gyártottuk.
A tábor rekonstrukciója (Fotó: HBO)
Próbáltál ihletet meríteni a filmedhez más, hasonló témájú dokumentumfilmekből?
Nagyon sok dokumentumfilmet megnéztem, témába vágókat és nem témába vágókat is. Alapvetően a fikciós film irányából érkezem, filmelmélet szakon diplomáztam, aztán fikciós filmekkel kezdtem el foglalkozni. Most belecsöppentem ebbe a dokumentumfilmes világba, de előtte igyekeztem kiismerni magam benne, megismerni a formanyelvét és a hagyományait, ezért is néztem meg nagyon sokat felkészülésként. Megnéztem a Michael Jacksonról szóló Neverland elhagyását is, de az már eléggé a mi filmünk vége felé jött ki.
Ha a fikció irányából jöttél, arra nem gondoltál, hogy a szendrői táborok történetét fikciós formában meséld el? Vagy nem volt erre alkalmas a téma?
Minden téma alkalmas arra, hogy fikciós filmben meséljük el, de ha van egy igazi történet, és azt meg lehet valósítani az igazi szereplőkkel filmként, akkor úgy gondolom, hogy azt kell megcsinálni. Bármennyire szeretem a fikciós filmeket, a dokumentumfilmeknek más ereje van.
A filmed egyik emlékezetes része az interjú, amit a szendrői táborban dolgozó konyhás nénikkel készítettél, akik még annak ellenére sem akarták elhinni azt, hogy mit csinált Sipos a táborban, hogy ő maga is bevallotta azt. Mit gondolsz, a nénik reakciója magyar sajátosság?
Szerintem az nem magyar sajátosság, hanem alapvetően az emberi természet része, hogy ami közvetlenül mellettünk történik, nem akarjuk elhinni, ha az valami szörnyű dolog. Így védekezünk. Az azonban már magyar sajátosság, hogy ha mégis megcáfolhatatlan bizonyítékok vannak rá, és teljesen nyilvánvaló, hogy a dolgok megtörtének, akkor is inkább a szőnyeg alá szeretnénk söpörni a dolgot, és nem szembesülni vele. Mi, magyarok nem szeretünk a saját felelősségünkkel szembenézni. Ebben jó lenne fejlődni. Persze a Michael Jackson filmre is az volt sokak reakciója, hogy ezek a srácok csak hazudnak és pénzt akarnak, de ott nem álltak rendelkezésre olyan egyértelmű bizonyítékok, mint a mi esetünkben.
Visszatérés Epipóba (Fotó: HBO)
Ha a filmed hatására előkerülnek újabb felvételek a táborról, vagy új emberek is megnyílnak, akarsz még ezzel a témával filmesként foglalkozni később?
Mint film, ezt lezártuk. Ha egyébként megnyit az emberekben bármit, és emiatt elindul egy folyamat, annak én nagyon-nagyon örülni fogok.
A Visszatérés Epipóba már megnézhető az HBO GO kínálatában.
Ha bajban vagy, itt megtalálod, honnan számíthatsz segítségre.
