Pár hete bemutatták (már amennyire 2020-ban van értelme a „bemutatni” szónak) a Beckman című filmet, amit a John Wick keresztény változataként emlegetnek azok, akik látták. A hírt hallva és a bemutatót látva biztos voltam benne, hogy vicc az egész: Beckman, a vallásos bérgyilkos, haha, mégis kinek jutna eszébe az ilyesmi teljes komolysággal? De tényleg, kinek?
Megmondom. David A.R. White-nak. Ő rendezte a filmet ugyanis, méghozzá minden poénfaktor nélkül. Ő is írta a filmet. Ja, és akkor már a főszerepet is eljátszotta.
Természetesen azonnal utána kellett néznem, ki ez az ember, mit akart mindezzel, és főleg: van-e még hasonló (vagy bármilyen) filmje. Kiderült, hogy van:
konkrétan több mint nyolcvan.
David A.R. White ugyanis a Pure Flix nevű keresztényfilm-birodalom feje: tulajdonosa, állandó producere, rendezője, írója és színésze. Ahogy a neve is sugallja, a platform a Netflix mintájára működik, csak éppen minden egyes film és sorozat Isten nagyobb dicsőségére készült. Ahogy kutattam, nagyon hamar az internet egyik bizarr sarkában találtam magam, és bármerre néztem, White baltával faragott, sármos arca és szúrós tekintete nézett vissza rám; hamar kiderült, hogy lenyűgöző figura (még ha nem is azon okokból, amik miatt ő lenyűgözőnek gondolja magát), akit érdemes mindenkinek megismernie.
Egy rövid, személyes szolgálati közlemény ide kívánkozik: katolikus nevelést kaptam, ám a három, egymást váltó hittantanárom (haszontalan, de azért érdekes adat: mindhármat Márta néninek hívták) úgy rontotta el az Istenhez és az egyházhoz való viszonyomat, mintha valami cinikus hollywoodi forgatókönyvíró találta volna ki a sztorit. (Csak hogy a filmes metaforáknál maradjunk.) Nem vagyok szent, lehet, hogy ennek is köszönhető, ha ebben a cikkben némi gúnnyal találkozol, de azért azon voltam, hogy White munkássága önmagáért beszéljen, az irónia pedig indokolt legyen. Semmiképpen sem szeretném ugyanis piszkálni az olvasót (vagy bárkit) a hite miatt.
Vissza a hősünkhöz. White kansasi mennotita közösségben nőtt fel; ezek a békés, tanyák és búzaföldek köré települő társaságok valahol félúton vannak a hippi kommunák között és a mormonok között, erkölcseik azonban olyan szigorúak, hogy ez utóbbi felekezet kész szinglihordának tűnik hozzájuk képest. Nem esküsznek, nem használják a korszerű technológiát, és, hogy még kevésbé hasonlítsanak bármelyik ma elterjedt keresztény egyházhoz, elvetik a hierarchiát: mindenki egyenlő, senki sem gyakorolhat hatalmat. Mármint az emberek közt.
„Gabonára emlékszem, gabona, amíg a szem ellát, gabona jobbra, balra, gabona előttem, mögöttem” – mondta White egy interjúban. Természetesen nem kifejezés, hogy a gyerekkor hatással volt az életére, és persze az is jogos kérdés, hogy overallos, kalapos, a napjait mezőgazdasági munkával töltő kisfiúnak hogy jut eszébe, hogy filmsztár legyen. Főleg, hogy saját bevallása szerint
18 éves korában járt először moziban.
Hithű keresztényként természetesen kész válasza van erre is: a sztárságról szóló álmokat Isten ültette belé, Davidnek pedig sok választása nem is volt, követnie kellett az Úr akaratát. Odaállt hát apja elé, és elmondta, hogy félbehagyja a Biblia tanulmányozását, hogy színész legyen Hollywoodban. A szülők szerencsére nem akadtak fent azon, hogy Los Angeles már akkor, a nyolcvanas évek végén sem a Jóistent tiszta erkölcsökkel, a drogokat, a bűnözést és a házasságtörést messze elkerülve dicsőítő embermilliókról volt híres: azt mondták a fiúnak, mehet, amíg nem felejti el a jó könyv tanításait és a tehetségét Isten szolgálatába állítja.
Egy rövid időre úgy tűnt, jó ötlet volt. Hamarosan fontos és visszatérő mellékszerepet kapott a Kisvárosi mesék című Burt Reynolds-sorozatban a főszereplő fiának legjobb barátját játszotta három évadon keresztül, igaz, csak nyolc epizódban tűnt fel. Míg sokan szó szerint ölni tudtak volna egy ilyen lehetőségért, David különösebb nyomulás nélkül a sűrűjében találta magát, mint mondta, „legendás sztárok közt, akikről fogalmam sem volt, hogy kicsodák”. Hamarosan feltűnt a Melrose Place–ben és a Kaliforniai álomban is, de az áttörés csak nem jött össze, sőt, kirúgták a Kisvárosi mesékből.
Tizenkilenc évesen határozta el, hogy keresztény filmet készít, azaz, ahogy ő fogalmazott, „Isten adott nekem egy filmet”. Ezzel pedig, ha lehet, még hátráltatta is karrierjét. Az egyik kínálkozó ok, hogy a cinikus producerek egyszerűen kiröhögték és lenézően parkolópályára tették az ifjú színész-rendező-forgatókönyvíró-hittérítőt, hiszen az őszinte, szívből jövő áhítat arrafelé főleg gúny tárgya, és ez kétségkívül igaz is. Ám a Second Glance (Második pillantás) című filmen az sem segített, hogy White sem sárm és jelenlét, sem színészmesterség ügyében nem volt éppen egy Leonardo DiCaprio (legfeljebb a frizurájuk hasonlított), és hogy a műalkotásban ilyen párbeszédek hangzottak el:
– Holnap hatalmas buli lesz Randynél, mindenki ott lesz, csak én nem, én oda túl jó vagyok, mindenki csak a kedves fiút látja bennem, apa!
– Ugyan, fiam, most csak sajnálod magad.
– Kimaradok minden buliból!
– Nem, fiam, kimaradsz minden bűnből!
White interjúiban többször is előhozakodott DiCaprióval, akinek szerinte „rakétát szereltek a hátára”, úgy ívelt felfelé a karrierje, ő bezzeg kimaradt ebből. Kérte hát Istent, hogy tegyen valamit, csináljon belőle is sztárt, akár annak az árán, hogy nem készít több keresztény filmet. Isten azonban az ő végtelen bölcsességében nem terelte rossz útra, és megkímélte a korai és gyors sikertől. Évekig mellékszerepről mellékszerepre élt nagyon rossz filmekben, míg végül beadta a derekát és hallgatott Isten szavára. Ezek a szavak pedig a következők voltak:
Alapíts keresztényfilm-produkciós céget!
Így kezdődött a Pure Flix története. 2005-ben indította a keresztény témájú és térítő szándékú filmek készítésére és terjesztésére szakosodott vállalatot, a név pedig természetesen a szekuláris riválisra, a Netflixre utal. (Nálunk ugyan csak az elmúlt években robbant, a Netflix akkor már régóta működött és ismert volt Amerikában, igaz, 2005-ben még csak házhoz szállítós videó- és DVD-kölcsönzőként funkcionált, streamelni csak 2007-ben kezdtek.)
Az időzítés akarva-akaratlanul nagyon jó volt. Egy évvel korábban mutatták be Mel Gibson Passióját, akkora sikerrel, amekkorára senki sem számított: a mai napig az egyik legjövedelmezőbb független film, és a legjövedelmezőbb a kizárólag felnőtteknek szóló, R-es korhatár-besorolással. A hollywoodi producerek azonnal elkezdtek bibliai témákban gondolkodni, meg persze azon agyalni, hogy az eredetileg nem keresztény témájú filmeket hogyan tudnák eladni az addig elhanyagolt vallásos (főleg protestáns) közönségnek. Nekik ugyanis van, vagyis lenne pénzük moziba járni, de a legmélyebben hívő réteg inkább nem teszi a szex, a drogok, a házasságtörés és az erőszak ábrázolása miatt, Hollywood meg ugye ezekre épül. (Igaz, A Passió a világ egyik legvéresebb filmje, de hát ez mégiscsak bibliai erőszak.)
David A.R. White tehát nyílt kapukat döngetett, és ennek megfelelően szakmányban kezdte gyártani a keresztény filmeket, finoman fogalmazva változó színvonalon. Hol egy farmról Hollywoodba érkező hittérítőről (jé!), aki a Biblia tanításait elárulva végül a Sátán szerepét játssza egy tévésorozatban (Holyman Undercover), hol egy gonosz, rosszarcú, terrorista arab által Amerikában elrejtett atombombákat kereső, vallásos FBI-ügynökről (Jerusalem Countdown), hol egy terhes, karrierista lányról, aki egy isteni látomás hatására köszöni, de mégsem kér az abortuszból (Sarah’s Choice). White nem csak pénzelte és producerként felügyelte ezeket a filmeket: mindegyikhez közvetlen köze volt, akár rendezőként, akár íróként, akár főszereplőként, akár – nagyon sokszor – egyszerre mindháromként. Egyre több viszonylag ismert arc fordult meg a filmekben: Cybill Shepherd, Mira Sorvino, Sean Astin, Eric Roberts és mindenféle Baldwin-fiúk. 2009-től pedig mindenkinél több szerepet kapott (persze magát White-ot leszámítva) a producer-cégvezető friss felesége, Andrea Logan. (Ennek egyébként vége: White egy hónapja az Instagramon jelentette be, hogy miután már évek óta nincsenek együtt, hivatalosan is elválnak.)
Feleségével 2016-ban (Fotó: Matt Winkelmeyer/WireImage)
Ez az a pont, ahol nem hallgathatjuk el többé a szomorú, de kérlelhetetlen tényt:
David A. R. White borzasztó színész, paródiának is rossz, amit művel, még az amúgy működőképes filmjeit is képes tönkretenni puszta jelenlétével.
Nem ez az egyetlen baj azonban a Pure Flix-filmekkel, sőt, még csak nem is a legnagyobb baj. Az igazán tragikus az, hogy azok a filmek, amelyek tényleg komolyan igyekeznek foglalkozni a témával, mind a populista politikusok mantráját szajkózzák:
a keresztényeket üldözik, a kereszténység veszélyben van, lassan tényleg illegalitásba kell vonulniuk, hitükért, értékrendjükért tehát tűzzel-vassal küzdeniük kell a szabadelvű többséggel szemben.
Ez egyrészt konkrétan nem igaz, hiszen sosem volt olyan könnyű (fehér) keresztényként élni Amerikában és Európában, mint ma, másrészt a filmjei így tényleg nem jók másra, mint hogy a már eleve vallásos nézőket megerősítsék hitükben (meg abban, hogy a világ ellenük fordult); arra biztosan alkalmatlanok, hogy a nem hívőket meggyőzzék bármiről. Ezt egyébként nem is én mondom, hanem a keresztény filmekre szakosodott és mélyen vallásos kritikus, Alissa Wilkinson, aki szerint a Pure Flix katalógusának jó része annyira keresztény akar lenni, hogy azzal már nem csak a nem vallásosaknak szúr oda, hanem egyenesen keresztényellenes.
White legsikeresebb filmje, az Isten nem halott (tényleg ez a címe) például arról szól, hogy egy egyetemista azzal szembesül az első óráján, hogy filozófiaprofesszora csak azokat a diákokat tűri az óráján, akik egy papírlapra leírják neki, hogy „Isten halott”. A keresztény elsőéves persze nem hajlandó leírni, ebből pedig hatalmas teológiai macska-egér játék veszi kezdetét kettejük között. A film vége amúgy az, hogy
a professzort elüti egy autó és meghal, de előtte a főhős hatására szerencsére megtér, úgyhogy semmi baj.
Most túl azon, hogy Nietzsche 150 év alatt elcsépelt tétele nem is azt jelenti, hogy Isten nem létezik, sokkal összetettebb gondolat ez ennél, a film annyira szájbarágós és atyáskodó, hogy kínlódás végignézni, nincs is lelkifurdalásom a spoiler miatt. Két folytatása készült, mindkettő hasonló témában; a második részben például egy tanárnő küzd az igazáért a bíróságon, miután az egyik órán a diákok összes kérdésére Biblia-idézettel válaszolt, és ebből botrány lett (keresztényüldözés!), a vád ügyvédje pedig igyekszik bebizonyítani, hogy Isten nem is létezik, szerencsére sikertelenül. Azért siralmas az egész, mert az író-rendező-főszereplő hatalmas lehetőség előtt állt és a felelőssége is hatalmas volt: hiteles hangként nagyon fontos dolgokat mesélhetett volna Amerika vallásos feléről; arról, amelyről (sajnos) főleg félkegyelmű republikánus politikusok kapcsán hallunk. Hatalmas kár, hogy nem sikerült neki, például azért, mert igazán meg sem próbálta.
Akárhogy is, érdekes képet fest a Pure Flix filmjeiről a Rotten Tomatoes. A filmes újságírók ítéleteit összegyűjtő és átlagoló oldal szerint a kritikusok utálják, a közönség pedig imádja, de legalábbis elnézően fogyasztja őket. Ez talán nem annak a jele, hogy a filmek igenis jók, csak az ateisták nem tudják értékelni őket, inkább arról lehet szó, hogy a filmipar tényleg elhanyagolja a vallásos témákat és a hitet pozitív színben feltüntető, azt a történet középpontjába helyező történeteket, ha mégis születik néha egy-egy ilyen film, azt hálásan habzsolja a keresztény közönség.
Egyébként tényleg próbáltam jó filmet találni a kínálatban. Nem találtam, pedig higgyétek el, én lennék az első, aki nem vallásos létére elismerné és méltatná, ha mégis szembejönne egy. Itt sajnos le kell lőnöm a poént:
Bármennyire is szerettem volna szeretni, sajnos a keresztény John Wick sem sikerült jól.
Nem, még mindig nem gúnyolódom, tényleg szerettem volna szeretni. Egy Keanu Reeves és egy vidéki lelkipásztor keresztezéséből született bosszúálló, hangtompítós pisztollyal hadonászó keresztény akcióhős – mi lehet ennél menőbb? Még David A.R. White is tisztességesen játssza a megtért bérgyilkost, aki olyan szinten elnyerte a Mindenható kegyelmét annak ellenére, hogy nagyon sok embert megölt, hogy megkeresztelik és lelkipásztorrá avatják a templomban, ahova eredetileg a maffia elől menekült. Amikor elrabolják Tabithát, fiatal szektaszökevény pártfogoltját, előjön belőle Liam Neeson, és a rosszfiúkat kemény tekintettel, és amennyire White-től telik, mély hangon előadott szidalmazásokkal becsicskító, ha ez sem működik, őket simán fejbe lövő Beckman visszatér a bűnbe. Ezek után létezhet megbocsátás? (Spoiler: létezhet.)
Forrás: Pure Flix
Még az ügyes vágással és az akciófilmekben kötelező eltúlzott kameramozgással sem sikerül elleplezni, hogy White nem egy Jet Li, a Beckman ráadásul egyszerre szeretne erőszakos is lenni meg nem is; akciófilmnek nem elég tökös, keresztény akciófilmnek viszont nem eléggé, izé, keresztény. A végeredmény: elmismásolt, felemás verekedés, lövöldözés, felejthető főgonosz és szájbarágós tanulság. Ez utóbbi persze nem meglepő, sőt, ezen a ponton már semmi sem meglepő a Pure Flix-sztoriban, legfeljebb maga a tény, hogy egyáltalán megpróbálkoztak egy keresztény bérgyilkosos akciófilmmel. A legmenőbb istenfélő akcióhős azonban marad Denzel Washington az Eli könyvéből. Neki azonban semmi köze a Pure Flixhez és David A.R. White-hoz.
