Bár a háborúhoz főleg férfi arcokat társítunk, egyáltalán nem volt ritka, hogy nők is harcoltak a frontvonalban. A második világháború kegyetlen és óriási emberveszteséggel járó harcai során kimondottan sok nő szolgált a különböző országok hadseregeiben.
Copfos, fiatal lányok tűntek fel a harctereken, akik cipelték a náluk jóval súlyosabb férfi sérülteket, öltek közelharcban, gyilkoltak mesterövészként és vezettek bombázókat pilótaként.
Mint Amy Johnson, aki pontosan nyolcvan éve halt meg, szolgálat közben.
Gyilkoló lányok a világ legbrutálisabb harcaiban
A második világháború borzalmas hajrájába a nagyhatalmak vezetői gátlás nélkül küldtek a frontra mindenkit, aki képes volt harcolni. A szovjet vezetésnek is minden erőforrását mozgósítania kellett, hogy szembe tudjon szállni az országot megszálló Wehrmachttal, egyszerűen nem tehette meg, hogy visszautasítsa a női jelentkezőket, ahogy tette azt a háború elején. Egyenjogúság címén, hazafias köntösbe bugyolálva vette célba őket a propaganda, a színes, harsány plakátokon immár nem csak mosolygó férfiak, hanem női katonák is harcra buzdítottak. Büszke, vidám arcú, nett ruhában pózoló hősökként ábrázolták őket, romantizálva a háborút, és elfedve annak igazi arcát. Így történhetett meg, hogy harcok végére a női katonák száma elérte a 800 000 főt.
A ilyen mértékű részvételük a közvetlen harcokban példátlan dolog volt, az ellenség tagjait is meglepte, amikor női arcok tucatjait látták meg az ellenség soraiban. A német propaganda álszent módon kegyetlennek nevezve a szovjeteket, hiszen ők ugyanekkor 18 év alatti kisfiúkat küldtek tömegével a frontra. Ki ne emlékezne a Hitlerjugendre, amelynek gyermekarcú tagjait a háború vége felé zokszó nélkül bevetették harcolni.
Ljudmila Pavlicsenko orosz mesterlövész (Fotó: Sputnik)
A szovjet nők egyébként híresek voltak elhivatottságukról és bátorságukról, erről Szvetlana Alekszejevics is megemlékezik a Nők a tűzvonalban című riportkönyvében, amelyben olyan nők emlékeznek vissza, akik maguk is harcoltak a második világháborúban. Nők, vagyis lányok, hiszen legtöbbjük 18-25 év közötti volt, de az sem volt ritka, hogy 14-15 éves lányok csatlakoztak a hadsereghez.
„Egészen fiatalon kerültünk ki a frontra. Kislányként. A háborúban még nőttem is. Anyám otthon lemérte…Tíz centit…”
– olvasható az említett könyvben az egyik exkatona visszaemlékezése. A németek szabályosan rettegtek ezektől a fiatal lányoktól, főleg a mesterlövészeiktől, akik elképesztő kitartással és pontossággal dolgoztak. Ljudmilla Pavlicsenko volt közülük a leghíresebb, vagy inkább a leghírhedtebb, összesen 309 ellenséges katonát, köztük száz német tisztet és 36 mesterlövészt lőtt le. 1942-ben aztán súlyosan megsérült, és mivel akkora már nagyon értékes volt a szovjet propaganda számára, a felgyógyulása után leszerelték, és Amerikába utaztatták, ahol élő trófeaként mutogatták. Hozzá hasonlóan lányok százezreiből lettek a propaganda áldozatai, azaz gyilkológépek, majd ha túlélték a borzalmakat, a társadalom mellőzöttjei. Gyakran pont a nőtársaik bélyegezték meg őket, mondván, biztos mások férjei után kajtattak a harctéren, míg a férfiak (az a kevés, aki túlélte a háborút) nem akartak olyan nőt feleségül venni, akik velük együtt kúszott-mászott a véres sárban, és embereket ölt.
Ők voltak a legsikeresebb női szovjet mesterlövésznők:
1. Ljudmila Pavlicsenko – 309 megerősített találat
2. Olga Vasziljeva – 185 találat
3. Genya Peretyatyko – 148 találat
4. Inna Mudrecova – 138 találat
5. Nyina Petrova – 122 találat
6. Tatyjana Kosztrina – 120 találat
7. Olga Bordasevszkaja – 108 találat
8. Natalja Szapjan – 102 találat
9. Vera Petrovszkaja – 100 talála
A mesterlövészek mellett a szovjet nők között legalább ennyire jók voltak a női pilóták is, akiket a németek csak az éjszaka boszorkányaiként emlegettek. Ám nem csak a szovjetek jeleskedtek a női pilóták terén.
Az Egyesült Királyságban, az Air Transport Auxiliarynak külön női szekciója volt a háború alatt
Eleinte kinevették azokat a fiatal nőket, akik a légi szállítási kisegítő szolgálatnál (Air Transport Auxiliary) szerették volna kivenni a részüket a háborús erőfeszítésekből. Idővel azonban nagy népszerűségre tettek szert, és nem azért mert csinosak voltak, hanem mert kiemelkedően jól teljesítettek.
A Múlt-kor azt írja, hogy a repülés a két világháború között az Egyesült Királyságban népszerű tevékenységnek számított, így az országban számos kiképzett civil és kereskedelmi pilóta tevékenykedett. A korszak legnépszerűbb pilótanője Amy Johnson volt, aki először repült el nőként Angliából Ausztráliába, és 1941-ben az ATA kötelékében végrehajtott küldetés közben vesztette életét.
Amy Johnson (London, 1932) – Fotó: AFP
Az ATA női pilótái előtt azonban nem ő, hanem egy brit parlamenti képviselő lánya, egy bizonyos Pauline Gower taposta ki az utat. Gower a háború előtt egy sétarepüléssel foglalkozó céget vezetett, mellette pedig a Brit Királyi Légierő kisegítésére létrehozott civil légierő szervezetének is tagja volt. A fiatal nő később meggyőzte az ATA illetékeseit, hogy hozzanak létre egy női kisegítő alakulatot, aminek ő lett a vezetője.
Megbízták egy nyolcfős női pilótacsapat megszervezésével. Eleinte a női pilótáknak 500 órás repülési tapasztalattal kellett, hogy rendelkezzenek, és csak gyakorló gépeket vezethettek.
Az ATA női szekciójának létszáma az évek során aztán százhatvanhatra ugrott, és összesen 147 fajta gép – köztük négymotoros bombázók – szállításával bízták meg őket.
Gowernek köszönhetően az ATA pilótanői a férfitársaikkal azonos fizetést kaptak, ugyanez nem volt elmondható az orosz katonanőkről, akik a háború után sem számíthattak támogatásra.
Visszatérve az Egyesült Királyság női pilótáihoz, széles volt a paletta, honnan érkeztek a nők: akadt köztük a felső tízezerből érkező úrilány, síoktató, egyszerű munkás, balett-táncos, mérnök, matematikus, sőt, térképész is, és csatlakoztak hozzájuk külföldi pilótanők is. A szovjet nőkhöz hasonlóan ők is fiatalok voltak, Joan Hughes például mindössze 17 éves volt, amikor jelentkezett.
A szervezet női részlegét a háború után aztán megszüntették, és a női pilóták közül csak néhányan maradtak a pályán. A háború alatt az ATA pilótái, nők és férfiak vegyesen, összesen 308 ezer repülőgépet szállítottak el a Brit Királyi Légierőnek.
A műveletek során minden tíz ATA-pilótából egy életét vesztette.
A brit ATA pilótái a második világháborúban, 1940 (Fotó: Keystone/Hulton Archive/Getty Images)
Ahogy Amy Johnson is belehalt az egyik küldetésébe
Halála napján, azaz 1941. január ötödikén mindössze 37 éves volt. Ekkor a neve már ismerősen csengett, számos rekord fűződött nevéhez, cikkeket írtak róla, prominens személyek keresték a társaságát. Amy úttörőnek számított a korában, hiszen jócskán szembement azokkal a társadalmi elvárásokkal, amelyek a nőkre vonatkoztak és amelyek meghatározták őket, beleértve azt is, hogy mit kezdhetnek az életükkel (leginkább semmit), hovatovább mit viseljenek, hogyan viselkedjenek. Ebben a társadalmi közegben nem lehetett nem észrevenni Amyt, aki 1930-ban berobbant egy, a férfiak uralta területre, a pilóták világába.
Ekkor még arról is éles vita folyt, hogy a nők hordhatnak-e nadrágot, vagy hogy ülhetnek-e biciklire, Amy pedig ehhez képest és hallatlan módon repülőt vezetett, sőt, később
férfiak által felállított rekordokat döntött meg.
Mindehhez persze elengedhetetlen volt az is, hogy az édesapja a kezdetektől fogva támogassa. Tőle kapta az első gépét is, amelynek a Jason nevet adták.
Az egykori pilóta 1903-ban született a Yorkshire-i Hull-ban egy halkereskedő család legidősebb lánygyermekeként. Később közgazdászként szerzett diplomát, majd Londonban egy ügyvéd, William Charles Crocker titkáraként dolgozott. Egy sétarepülésen vett részt, amikor menthetetlenül szerelembe esett. Mármint a repülésbe.
Amy Johnson (Fotó: Ruth Hollick/Getty Images)
Később nemcsak pilóta lett belőle, hanem ő volt az első nő az országban, akiből szakképzett mérnök vált és repülőgépeken dolgozott, majd a Women’s Engineering Society nevű csoport elnöke (WES) lett. A társaságot az első világháború idején hozták létre azzal a céllal, hogy a nők munkába állását segítsék, míg a férfiak háborúban harcoltak. Aztán, miután a férfiak hazatértek, a nők nagy része feladta a korábbi munkáját, és visszatért a háztartási feladatokhoz. A WES azonban továbbra is támogatta azokat a nőket, akik a férfiakhoz hasonlóan karriert szerettek volna a mérnöki pályán. Amy pedig szerette a maga módján csinálni a dolgokat, és egy pillanatig sem érdekelték a társadalmi konvenciók.
Rekordok sorozata
Olyannyira hidegen hagyták az elvárások, hogy elhatározta, 1930-ban először repül el nőként Angliából Ausztráliába. Az apjától kapott használt, egymotoros de Havilland típusú gépével a tizennyolcezer kilométeres repülőút tizenhat napig tartott. Útja és a rekordja hatalmas szenzációnak minősült, amikor pedig szerencsésen földet ért, maga az angol király is üzent a Buckingham-palotából, egyenesen Ausztráliába, Canberra főkormányzójának:
A királynővel örömmel hallottuk, hogy Miss Johnson biztonságban megérkezett Ausztráliába, szívből gratulálunk a csodálatos és bátor eredményéhez – írta.
Indulásakor még csak egy ismeretlen fiatal nő volt, akin a férfi kollégái mosolyogtak a bajszuk alatt, mondván, mit is tudhat egy lány pilóta. Ám, amikor rekorderként visszatért a hazájába hírességként ünnepelték, róla szóltak a címlapok, tettével, személyiségével művészeket, zenészeket, filmkészítőket inspirált.
Eztán a legbefolyásosabb emberek keresték a társaságát. Egy korábbi vendéglistáján polgármesterek, vezérőrnagyok, seriffek, a tudomány és a művészet fontos szereplőinek neveit találjuk, olyan hírességek jártak nála, mint például Mr. Cecil Beaton, vagy Alfred Hitchcock.
Karrierjében nem ez volt az egyetlen kiemelkedő eredmény, ezenkívül számos, repüléssel kapcsolatos rekord megdöntése fűződik a nevéhez.
Az is egyfajta rekordnak számít, hogy későbbi férje, Jim Mollison, találkozásuk után nyolc órával később már meg is kérte a kezét.
1932-ben össze is házasodtak. Amynek korábban volt már egy szerelme, akkor mindössze 18 évesen, a választottja pedig egy bizonyos Hans volt. Románcuk alatt több száz levelet írt a férfinak, ám az végül mást vett feleségül, de a leveleket élete végéig megőrizte.
Amy Mollison (Amy Johnson) Londonba tart, miután megdöntötte az Anglia-Fokváros közötti repülési rekordot (Fotó: Becker/Fox Photos/Getty Images)
Házasságának évében a 28 éves Amy újabb rekordot állított fel azzal, hogy Londonból egészen a dél-afrikai Fokvárosba repült. Az utat rövidebb idő alatt tette meg, mint a csúcstartó, aki nem volt más, mint az akkori férje. Élete párjával egyébként súlyos balesetet is szenvedtek, amikor az volt a céljuk, hogy megállás nélkül elrepülnek Bagdadból New Yorkba.
Az éjszaka sötétjében úgy döntöttek, hogy New York előtt leszállnak. A connecticuti Stratfordban található Bridgeport Municipal repülőterén (ma Sikorsky Memorial néven ismert) szerettek volna földet érni, de végül lezuhantak egy mező mellé, egyenesen egy vízelvezető árokba. Mindketten katapultáltak, és kisebb karcolásokkal megúszták a kudarcba fulladt rekordkísérletet.
1938-ban Johnson még egy vitorlázórepülő-rekordot is megdöntött, majd még ugyanebben az évben elvált Mollisontól, és nem sokkal később visszatért lánykori nevéhez. Apropó család, bár apjának sokat köszönhetett, mégis, amikor sikeres lett, szégyellte a munkás származását, annyira, hogy később a saját esküvőjére sem hívta meg a szüleit.
Találgatások, pletykák a halála körül
Halálának körülményeit sokan vitatják, de holtest hiányában valószínűleg már sosem tudjuk meg, mi történt pontosan. Az viszont biztos, hogy utolsó levelet barátjának, Caroline Haslettnek írta 1941 újév napján. Ebben sok szerencsét kíván a barátnőjének, és arra kéri az isteneket, hogy vigyázzanak rá.
Négy napra rá 1941 január 5-én Amy gépe lezuhant.
Aznap kedvezőtlen időjárási körülmények között repült, és a repülőgépe a Herne-öböl közelében lévő Temze torkolatába zuhant. Egy hadihajókból álló konvoj észrevette a nő levegőben ereszkedő ejtőernyőjét, és azt is, hogy még segítséget kér a vízben. Erős árapály volt, esett a hó és a víz hideg volt, kevés idő állt a rendelkezésükre, hogy még élve kimentsék a vízből.
Walter Fletcher hadnagy, a HMS Haslemere kapitánya megkezdte a mentést, a hajó személyzete köteleket dobott Johnsonnak, de nem tudta elérni őket. Az ezt követő eseményekkel kapcsolatban eltérnek a vélemények, és állítások, hogy pontosan mi is történhetett.
Dr. Alec Gill történész új bizonyítékai arra utalnak, hogy Amy halálát a korábbi feltételezések szerint nem fulladás okozta, hanem a hajócsavarok zúzták össze a testét.
Amy Johnson (London, 1931) – Fotó: AFP
A 84 éves Harry Gould beszámolója nyomán, akinek apja haditengerészeti tartalékos volt a Haslemere-nél, Dr. Gill úgy véli, hogy Johnsont a megmenteni próbáló hajó propellerei ölték meg – miután a hajó megfordult, ahelyett, hogy tovább ment volna.
A legénységből sokan próbáltak segíteni Amynek, de a hajó mozgása miatt nem tudták elérni.
– mondta Mr. Gould a Mirrornak. A férfi szerint az apja látta, hogy Amy túl közel van a farhoz, és utasította az embereit, hogy fordítsák meg a motorokat, de azok nem követték az utasítását. Állítólag az egyik tiszt visszakiabált neki:
„Ne mondd meg, mit tegyek!”
Mr. Gould szerint, ha hallgattak volna a kapitányra, Amy talán túléli, de így nagy valószínűséggel a hajó alá sodródott és a hajócsavarok darabokra vágták.
„Ennek a hajónak úgy kellett volna bekerülnie a történelembe, mint a hajó, amely megmentette Amy életét. Ehelyett a történészek kezdenek arra a következtetésre jutni, hogy a Haslemere légcsavarjai megölték, és ezért nem találták meg a testét soha. Ezt a verziót nem is említették, amikor a szülők még éltek” – mondta Mr. Gould. Más, fantáziadúsabb elméletek között szerepel az az állítás is, miszerint a brit légierő ellenséges gépnek hitte Amy repülőjét, és lelőtte, majd miután kiderült a hiba, eltussolták az ügyet.
Johnson testét soha nem találták meg, így egyelőre a halálával kapcsolatos verziók csupán fikcióknak minősülnek, de az megkérdőjelezhetetlen, hogy kivételes pályát futott be.
Forrás: A Wang folyó, Mirror, Múlt-kor, BT, Szvetlana Alekszijevics, Nők a frontvonalban, Express
Amikor a nőknek nem volt sok választási lehetőségük:
