Nicolas Cage ül egy elegáns, kastélytársalgóra emlékeztető szoba foteljében, pompás öltönyt visel, és közben úgy káromkodik, mint egy kocsis. Viszont egyáltalán nem öncélúan teszi ezt. Cage ugyanis a műsorvezetője A szitokszavak története című új hatrészes dokumentumfilm-sorozatnak, melynek minden epizódja egy-egy igazán ismert angol szitokszó történetét járja körül meglehetősen szórakoztató és informatív módon.
Előbbiért nagyrészt híres stand up komikusok (Sarah Silverman, Nikki Glaser, Jim Jefferies…) és színészek (Nick Offerman, Isiah Whitlock Jr.) a felelősek, utóbbiért pedig nyelvészek, szótárszerkesztők, sőt még egy filmkritikus is akad, aki a káromkodások kultúrtörténeti vonatkozásairól értekezik. A sorozat simán lehetne öncélú káromkodásmaraton is, de a helyzet az, hogy az alkotók ügyesen találták meg az egyensúlyt, így a hat, egyenként húszperces részből úgy tanulhatunk rengeteget, hogy közben mocskosul jól szórakozunk a szereplők szabadszájúságának köszönhetően.
A hat alap szitokszó, amire szükség van a háznál
Fuck, Shit, Bitch, Dick, Pussy, Damn.
A sorozatban ez a hat szitokszó kerül terítékre, méghozzá ebben a sorrendben. A szitokszavak történetének érdekességét leginkább az adja, hogy nemcsak bemutatja, milyen változatos módon lehet használni ezeket a szavakat, illetve megkeresi az eredetüket, hanem abban is elmerül, hogyan változott a jelentésük az évszázadok során, vagy egyes esetekben akár csak az elmúlt két-három évtizedben. Emellett pedig kihangsúlyozza a létjogosultságukat, és azt is elmondja, hogy káromkodni és szitokszavakat használni nagyon is emberi dolog, ugyanakkor arra is felhívja a figyelmet, hogy egy-egy szitokszót mások lealacsonyítására és megszégyenítésére használni szégyenletes, és hogyan lehet egy káromkodásból elemi erejű fegyver.
Egy biztos, nem lehetett egyszerű dolga a magyar feliratok készítőjének, ugyanis egy-egy angol káromkodás olykor már egy másik hangsúlytól magyarul más szóval fordítható (például a damn simán elmegy fenébe, francba, de akár a pokolba kifejezésnek is) jól, így egy-egy angol kifejezés a magyarban jóval változatosabb formákban jelenik meg. Szokás mondani, hogy a magyar nyelv szitokszavakban jóval változatosabb az angolnál, sőt, akik ezt mondják, általában dicsekedve szokták ezt állítani, de ez a sorozat nagyon szépen világít rá arra, hogy van annak valami szépsége, ahogy az angol nyelvben limitáltabb szókészletből tudnak rendkívül változatos jelentéseket elérni sokszor pusztán a hangsúlyozás, szókombinációk vagy egy-egy névelő hozzáadása segítségével. Például a shit önmagában állva csak szart, vagy szarbát jelent, de ha megjelenik előtte egy the névelő, már a menőség csimborasszójának számít, és ha azt mondjuk, hogy „He’s the shit!”, az nagyjából azt jelenti, hogy „Ő a csúcs!”
Ártalmatlan szóból szitokszó
A sorozat ügyesen mutatja be, hogy a legtöbb szitokszó először pusztán csak egy szó a nyelvben, és az évtizedek/évszázadok alatt rakódnak rá azok a plusz rétegek, ami miatt káromkodássá válik. Az egy szem kivétel a szabály alól a damn (fenébe), ami már a Bibliában is megjelent, és kezdetektől átkozódást jelentett, és ezt az értelmét mind a mai napig megtartotta, csakhogy a vallásosság gyengülésével a világban a szó ereje is gyengülni kezdett, és ennek köszönhetően ma már alig-alig tartjuk szitokszónak, amit az is jól mutat, hogy ha egy kisgyerek száját elhagyja, a szülei egyre ritkábban szólnak rá emiatt.
Az évszázadok és az ateizmus ártalmatlanította a jelentését a pokolba küldésnek. Viszont ott van ellenpéldának a shit, vagyis a szar szó, ami évszázadokon át egyáltalán nem számított káromkodásnak, hiszen az emberek a középkorban a szarásban nem látták az obszcenitást, hiszen az illemhelyeken egymás mellett álltak a pottyantós vécék, és ez a testi folyamat annyira természetesnek és közösséginek számított, hogy az emberek egymással, akár egymás szemébe nézve társalogtak a retyón, miközben épp végezték a nagydolgukat.
Aztán jött a reneszánsz, és az ezzel sok helyen együtt járó gazdagság és nagyobb házak, ahol már belefértek az egyszemélyes illemhelyek, és a kakálás olyan intim dologgá vált, amit nem osztunk meg másokkal, mert van benne valami szégyellnivaló, így az ártalmatlan shit hirtelen a káromkodások között találta magát. Sőt, mind a mai napig ott található, ugyanis a szar és a szarás máig sem szűnt meg röhejesnek lenni, ráadásul ahogy meghalljuk a szót, azonnal magunk elé tudunk képzelni egy nagy rakás… Igen, azt.
Vagy ott van a bitch (ribanc, picsa…) szó, aminek használatából a sorozatban gyakorlatilag levezetik a feminizmus történetét. Eleinte a szuka kutyákra használták, és a tüzelő szuka kutya jelentésének fényében egy idő után már az erkölcstelen életet élő nőket illették ezzel a kifejezéssel, hogy később ennél tágabb értelmet kapjon, és a nem szót fogadó nőkre is ráragadjon. Kifejezetten sokszor használták aztán a szüfrazsettek és feminista női csoportok tagjainak lekicsinylő és megalázó jellemzésére, vagy a hiphop szövegekben a rapperek sokszor ezzel a szóval alacsonyították le szexuális tárgyakká a nőket. Csakhogy a szó egy idő után az ellenállás részévé vált, sok nő kisajátította azt, és a fiatalabb korosztályhoz tartozó, egymást jól ismerő nők ma már egymást sokszor barátian „bitch”-ezik le. Bár bizonyos környezetben, nők és az LMBTQ tagjai között ma már sokszor barátian lehet bitchezni, ha ugyanezzel a szóval egy férfi illet egy nőt, ma még mindig durva szitokszónak és szexizmusnak számít.
Cenzúra és popkultúra
A káromkodásokat nemcsak a filmekben vagy a zenében próbálták és próbálják a mai napig cenzúrázni, de sokszor mi magunk is próbálkozunk ezzel. Általában még azok az emberek, akik messziről elkerülik a szitokszavakat, is használnak helyettük eufemizmusokat, és mondjuk nem azt mondják, amikor leejtik a porcelántálat, hogy „A picsába!”, hanem azt, hogy „A keservit!”. Ez is csak azt mutatja, mekkora szükségünk van rájuk: még a legnagyobb káromkodástagadók és szitokszó-kerülők is időnként szájukra veszik azokat, vagy legalábbis próbálják őket valami sokkal bénábbal és ártalmatlanabbnak tűnővel helyettesíteni.
A popzenéből, a tévéből és a filmekből például rengeteg szitokszót tanulhatunk. Tudtad például, hogy a MILF szót az Amerikai pite első részének és Stifler anyukájának köszönhetjük, és emiatt terjedt el a köznyelvben? Az is a sorozatból derül ki, hogy nem Samuel L. Jackson a fuckolás legnagyobb királya a filmtörténetben, hanem még nála is többet fuckolt Jonah Hill, aki A Wall Street farkasában fejlesztette ezt a képességét tökélyre. Érdekes adalékokat kapunk arról, hogyan játszotta ki a Hays-kódexet az Elfújta a széllel David O. Selznick producer, és hogyan csempészte Clark Gable szájába a damn szót, valamint azt is megtudhatjuk, hogy Hollywood káromkodáscenzúrája azért lazult sokat a hatvanas években, mert a filmjeik veszítettek a népszerűségükből, miközben azt látták, hogy a szabadszájúbb európai filmek egyre népszerűbbekké válnak, és a káromkodások beengedésével próbálták felvenni velük a versenyt, méghozzá sikerrel.
A sorozat még azt is bemutatja, hogyan használták a káromkodáscenzúrát a fekete kultúra elnyomására a nyolcvanas években: amikor épp virágozni kezdett a szabadszájú hiphop kultúra, a republikánus politikusok megbélyegezték egy címkével a káromkodós szövegeket tartalmazó lemezeket, hogy a szülők ne vegyék meg őket a gyerekeiknek, és több nagyobb bolthálózat nem volt hajlandó polcra tenni őket, ami jelentősen csökkentette a rapperek eladásait.
A szitokszavak története gondolatgazdagon, szabadszájúan, izgalmasan és okosan mesél a káromkodásainkról, és minden egyes epizódja teli van elgondolkodtató információkkal. Valahogy így kell elképzelni 2021-ben a szórakoztató ismeretterjesztést. Remélem, egyszer valaki készít majd valami hasonlót a magyar szitokszavakból is: azt is biztosan az elsők között nézném meg.
A szitokszavak története a Netflix kínálatában látható.