1850-ban jelent meg a híres amerikai fényképész, Mathew Brady akár még úttörő jelentőségűnek is nevezhető könyve, a The Gallery of Illustrious Americans, vagyis a Jeles amerikaiak arcképcsarnoka, amely pontosan azt teljesítette, amit a címében is vállalt, azaz bemutatta a korszak legtekintélyesebb amerikai közéleti személyiségeit – szám szerint 24 darabot, és természetesen kizárólag csak férfiakat – egy-egy ízléses dagerrotípián. Mai szemmel, illetve pláne európai szemmel sajnos nem túl érdekes ez a gyűjtemény: egyrészt mert fogalmunk sincs, hogy kicsoda John J. Audubon, Henry Clay, Silas Wright és a többi szertartásos pózban megörökített elegáns úr (jó, Millard Fillmore, az Egyesült Államok 13. elnöke azért megvan), másrészt meg maguk a képek sem nagyon rugaszkodnak el az akkori standardoktól. Viszont az tagadhatatlan, hogy Brady műve volt az első, vagy az egyik legelső ilyen típusú kiadvány, amelyet aztán még egy sor hasonló követett a tengerentúlon.
Mindössze hét évvel később, 1857-ben elkészült a – fogalmazzunk így – kevésbé jeles amerikaiak arcképcsarnoka is, amely már sokkal izgalmasabbnak bizonyult, mint a Brady-féle panteon, ebben ugyanis kizárólag bűnözők portréi kaptak helyet: betörők, zsebtolvajok, útonállók, hamisítók, valamint egyéb nagystílű és kisstílű csirkefogók. A Rogues, A Study of Characters (kb: Zsiványok karakterrajzai) ráadásul egy honfitársunk, bizonyos Samuel G. Szabó, vagyis G. Szabó Sámuel munkája volt. (A könyvet itt lehet nézegetni, de néhány képet mi is kiválogattunk.)
Az 1826-os születésű G. Szabó meglehetősen kalandos életet élt: az 1848-as-49-es időszak nagy részét Bem seregében küzdötte végig, kitüntette magát Désnél, Medgyesnél, a piski hídnál és a Vöröstoronyi-szorosnál, végül a szabadságharc bukása több ezer sorstársához hasonlóan ő is emigrációba kényszerült. Megjárta Törökországot és Angliát, közben pedig keserűen tapasztalta, hogy bár nyugaton nagy rokonszenvvel és őszinte érdeklődéssel fordulnak a szabadságharcosok ügye felé, sajnos ez nem feltétlenül jár együtt az anyagi segítséggel. Rövid angliai tartózkodását követően néhány bajtársával együtt New Yorkba hajózott. Ahogy az emlékirataiban is írja, ekkor már kevésbé tekintett bizakodón a jövőbe:
„Kevés remény, de annál több rémképek torlódtak képzeletünkben jövő megélhetésünkre nézve; ugyan azért ki-ki különféle iparágnak vagy művészetnek tanulásához fogott. Voltak, akik felső ruhájukat bontották szét és újravarrták, tanulva a tű használását, mások zenét, nyelveket tanulgattak. Mi 13-an Harczi – egykori énekvezér – alatt daltársulatot alakítottunk, s elkészültünk több magyar darab előadására.”
Sajnos azonban dalárdázás nem egészen úgy alakult, ahogy várták.
„Mi dalárdisták, pár heti készülődés után egy csaló német ügynök közbenjárásával felléptünk, háromszor próbálkoztunk, mindannyiszor megbuktunk, elköltve utolsó pénzértékű vagyonúnkat is, s többen kénytelenek voltak a szénraktárakba napszámosként beállni.”
G. Szabó ezután több munkát is kipróbált az Újvilágban: dolgozott polírozóműhelyben és lőporgyárban, Pennsylvania államban az Easton folyón szenet szállított egy hajón, majd beállt egy német mester mellé kárpitos-segédnek, amivel úgy tűnt, hogy végre megfogta az isten lábát. 1853-ban már saját műhelyt nyitott Brooklynban, és az üzlet remekül is ment, egészen addig, amíg volt mestere ki nem találta, hogy a lányát hozzáadja a tehetséges magyar fiatalemberhez. Noha ő egyébként Magyarországon akart volna családot alapítani, nem sok választása maradt, ugyanis – legalábbis így írja Szabó István muzeológus – az ottani törvények szerint négyévi börtön sújthatta azt az ifjút, aki legalább három alkalommal mutatkozott egyazon leánnyal nyilvánosan, s ennek ellenére huzakodott azt feleségül venni. Mivel G. Szabó korábban már több ízben is kettesben maradt a lánnyal (állítólag táncra oktatta), és se házasodni, se börtönbe kerülni nem óhajtott, azt tette, amit egy magyar vitéznek egy ilyen helyzetben tennie kell: elmenekült.
Régi New York-i utcakép (Forrás: DeAgostini/Getty Images)
Innentől ismét rosszabbra fordultak a dolgok: G. Szabó Sámuel állítólag hajótörést szenvedett Kuba partjainál, onnan meg nagy nehezen valahogy visszajutott New Orleans-ba, ahol éppen kolerajárvány dühöngött, a kihalt városban pedig csak úgy tudott némi pénzhez és ételhez jutni, hogy betegeket ápolt, és sírokat ásott a halottaknak. Aztán megint sok mindenbe belefogott. Egy gőzösön „gép-tüzelő szolgaként” dolgozott, később dekoratőrnek állt, majd a „világhírű, a két földrészen egyetlen balett társaságba, a francia Ravel-testvérekhez” csapódott, és Don Juan de Montelban művésznéven az együttes „azonnal használható és alig nélkülözhető tagja” lett, és bejárta szinte az egész országot. 1855-ben egy másik magyar emigráns, a Cincinnatiben élő Szalay László elegáns szállodáját igazgatta pár hónapig, illetve a krími háború miatt Amerikában toborzást végző angol tiszteket segítette amolyan ügyintézőként.
Baltimore-ban egy ideig egy gyógyszerész asszisztense volt, és ezt követően, valamikor 1857-ben maga is beiratkozott a gyógyszerészeti karra, amelyet állítása szerint sikeresen el is végzett (csak szeretnénk mindenkit emlékeztetni arra a tényre, hogy G. Szabó Sámuel körülbelül hét éve tartózkodott az országban). Ezzel párhuzamosan az akkoriban még afféle bennfentes hobbinak számító, kevesek által művelt fényképezést is kitanulta a „P. L. Perkins photograph attellié”-ben, és nagy valószínűséggel a baltimore-i rendőrségnek dolgozott bűnügyi fényképészként. Ebben az időben készült a már említett zsiványpanoptikum is, bár hogy pontosan milyen célból, az nem teljesen egyértelmű; alighanem a 19. században oly divatos fiziognómiai, frenológiai, illetve karakterológiai pszeudotudományok inspirálhatták, és afféle tipikus bűnözői figurákat kívánt bemutatni.
Polgárháborús katonák 1861 körül, Mathew Brady fotóján (Forrás: Wikipedia)
G. Szabó azért nem csak holmi brigantikat fotózgatott: 1859-ben például a festői Allegheny-hegységbe utazott, mint írja „Stereoscopic tájkép levétele végett”, alig fél évvel később meg már az amerikai polgárháború előkészületeit dokumentálta:
„1860 július 15-én vettem által a Root fényképészeti csarnokát, egyszersmind a Nagy Észak-Amerikai Államokban levő egyetlen katona növeldét, West-Pointot, ahol a felajánlott kedvezmények mellett ideiglenesen atelliét állítottam, ahol a déli részben levő rabszolgák felszabadításáért folyt belháborúba menendő fiatal növendékek arczképeit s gyakorlatait időnként lefényképeztem”.
A testközelből nézett háborútól viszont hamar megcsömörlött, úgyhogy 1861 júniusában hajóra szállt, és hazatért Magyarországra:
Hogy mit éreztem a viszontlátott édes haza kebelén, azt toll nem írhatja le, azt szó nem rebegheti el. Mint a sebesen eldobott golyó, mely a czélon túl sem állapodik meg. így bolyongtam én is egy hosszú éven keresztül viszontlátni, újra ölelni az itthon maradt és még életben levő rokonokat. Barátokat, bajtársakat, a vidéket hol születtem, hazám különböző részeit, melyeket még nem ismertem.
Itthon megnősült, fiatalkori ismerősét, özvegy Budaházy Emíliát vette el, akinek volt már három kiskorú gyermeke. 1867-ben Debrecen alkapitányának választották, de öt év múlva megelégelte a hivatali munkát, és visszavonult gazdálkodni a birtokára, ahonnan többé ki sem lehetett robbantani.
Forrás: Szabó István: Egy néhai debreceni diák kalandos sorsa/MET: Rogues, a Study of Characters
