Habár a válás intézménye nyilvánvalóan egyidős a házasságéval, azért a nyugati keresztény világban egészen a történelmi közelmúltig viszonylag ritkán – vagy legalábbis a jelenlegi gyakorlathoz képest sokkal ritkábban – került sor ilyesmire, pláne úgy, hogy a feleség volt a kezdeményező fél (persze ez koronként, illetve országonként változhatott, és az sem mindegy, hogy főrangú nőről volt-e szó, vagy pórról – a témát pl. ebben a cikkünkben érintettük). Pedig időnként azért megesett: 1370-ben, vagyis több mint 600 évvel ezelőtt például egy Tedia Lambhird nevű angol nő kérelmezte házasságának felbontását. Noha joggal gondolhatnánk, hogy szegény asszonynak az akkori viszonyok között nem sok esélye volt a bíróságon, Tedia Lambhird tartogatott egy mindent ütő aduászt a kezében:
tudniillik a férje, John Saundirson impotens volt.
És a nő ezt ráadásul még egy szemtanúval is tudta bizonyítani. Egy helybéli férfi, bizonyos Stephen fia Thomas ugyanis végignézte, amint egy szép tavaszi reggelen Saundirson megpróbálta magáévá tenni a feleségét egy csűrben, ám erekciós problémák miatt erre végül nem került sor. Pedig még segítséget is kapott az ugyancsak a közelben tartózkodó (leskelődő?) öccse személyében, aki egy ponton közbelépett, és gáláns igyekezettel kezdte húzkodni és dörzsölni bátyja tunya péniszét, de mindhiába; a kétségkívül példás családi összefogás ezúttal nem vezetett sikerre. Stephen fia, Thomas készséggel elő is adta ezt a történetet az ítélőszék előtt, mire az illetékesek minden különösebb akadékoskodás nélkül jóváhagyták a válást.
Középkori péniszmutogatás (mondjuk a képen látható úrnak nem impotenciája, hanem valószínűleg szifilisze van)
Ez az eset – jó, leszámítva talán az önszántából kézimunkázó férfirokont – nem is volt példa nélküli a középkori Angliában. Ha a férj erőszakosnak, alkoholistának vagy csapodárnak bizonyult, az nemigen hatotta meg a bíróságot, azonban ha a felesége be tudta bizonyítani, hogy képtelen ellátni a legszentebb házastársi teendőit, akkor jó eséllyel megszabadulhatott tőle.
A bizonyításhoz persze szemtanúk kellettek; vagy ha ilyenek nem akadtak, akkor jól jött néhány független szakértői vélemény. A bíróság nem ritkán helyi nőket – férjes asszonyokat, özvegyeket vagy akár prostituáltakat – rendelt ki, akik aztán megvizsgálták az illető férfi nemi szervét, illetve különböző praktikákkal, azaz vizuális és /vagy fizikai ingerekkel megpróbálták némi mozgásra bírni, majd észrevételeikről beszámoltak a tárgyaláson. Állítólag olyan is előfordult, hogy férfiak végezték ezt a feladatot (vagy valami nagyon hasonlót): mondjuk meg kellett figyelniük, ahogy a gyanúba került férj szakszerű behatolást hajt végre (vagy nem hajt végre) a feleségén, esetleg – biztos, ami biztos – maguk is megfogdosták a kérdéses péniszt, hátha úgy közelebb jutnak az igazsághoz.
Azért a szakértők sem tudtak mindig megegyezni. 1433-ban Katherina Barlay és William Barton válási ügyében például számos egymásnak ellentmondó vélemény született a tüzetes ágyékvizsgálatokat követően: a férfiak szinte kivétel nélkül valóságos dicshimnuszokat zengtek Barton fütyköséről, elismerő szavakkal méltatták a hosszát, a vastagságát, a termékenységtől duzzadó heregolyókat, sőt a legtöbben még azt is hozzáfűzték, hogy a saját péniszük ehhez a csodához képest a fasorban sincs. A hölgyek egy része hasonlóan elragadtatott hangnemben nyilatkozott, de azért itt már megjelentek a kritikusabb hangok is, illetve többen szóvá tették, hogy nem sikerült erekcióit kicsiholniuk a szerencsétlen férfiből (William Barton egyik tisztelője, Robert Lincoln ugyanakkor azt vélelmezte, hogy a reklamáló nők nem a megfelelő gyengédséggel nyúltak a nevezetes testrészhez). Hogy végül kimondták-e a válást, azt sajnos nem tudjuk; ahogy hat évszázad távlatából azt is elég nehéz kideríteni, hogy pontosan mekkora és milyen mozgékony volt Barton úr.
A művészettörténet talán legismertebb pénisze (Fotó: Wikipedia)
Még különösebb Margaret Alatt és Richard Pierson esete 1561-ből (vagy 1562-ből). Noha a férj elismerte, hogy nem hálták el a házasságot, ezt azzal magyarázta, hogy a nászéjszaka előtt véletlenül megsértette magát valamilyen kényes helyen, és úgy döntött, hogy néhány hétig önmegtartóztató életet él, amíg rendbe nem jön. Csakhogy ezalatt Margaret – aki reménytelenül próbált volna némi szexhez jutni – mindenkinek elhíresztelte, hogy Richard impotens. A férj ezután szerzett valamiféle afrodiziákumot egy orvostól, és kilenc napon át kúrálta magát, amíg vissza nem tért a libidója; viszont ekkor már egyáltalán nem kívánta Margaretet. A tárgyaláson azt is elmondta, hogy már csak azért sem lehet impotens, mert közben gyereket csinált egy másik nőnek. Az ügy koronatanúja a házaspár egyik közeli barátja, Edward Amery azonban másként nyilatkozott: szerinte Richard hiába szedte az orvosságot, az nem használt, és szégyenében – miután megtudta, hogy Margaret beadta a válókeresetet – világgá is ment, és csak hosszas baráti unszolás után tért vissza a faluba.
Ezekben a történetekben persze nem is az az érdekes, hogy ki volt impotens, és ki nem, hanem inkább az, hogy ebben az – némileg igazságtalanul – Európa egyik civilizációs mélypontjának tartott korszakban, amikor a katolikus erkölcsök határozták meg a mindennapokat, milyen nyíltan és önfeledten tudtak beszélni az emberek a szexről, illetve a szexuális problémákról, és milyen nagy nekibuzdulással tapogatták egymás péniszét. Régen nem volt minden jobb, sőt, de valami azért igen.
