Biztosan vannak, és a történelemírás szemében is lesznek majd emblematikus mondatai a rendszerváltás utáni Magyarország eme fura korszakának, amit most jobb híján NER-nek hívunk. (De maradhatunk az illiberális demokráciánál, ami szintén egy szimbolikus mondat része volt.) Gondoljunk csak Simicska Lajos elképesztő kirohanására a G-napon, esetleg Matolcsy György híres megfejtésére („elvesztette közpénz jellegét”), vagy, hogy 2021-nél maradjunk, két tökéletes orbanizmusra: asszonyság, közjószág. Erre a címre most jó eséllyel pályázik is Müller Cecília hétfőn napvilágra került híres mondata, a
Nincs erre jobb szövegünk?
is. Müller, amikor éppen nem a járványgörbét téríti jobb belátásra, a jelek szerint e-mailben kéri számon kollégáin, hogy miért vesződnek egyáltalán holmi közérdekűadat-kéréssel, amikor nagyon egyszerűen le lehetne rázni bárkit, most például Hadházy Ákos ellenzéki képviselőt, akinek kérelmére azt írta az operatív törzs, hogy veszélyeztetné a járványkezelés folyamatosságát, ha határidőn belül válaszolnának neki. Az országos tisztifőorvos erre ezt írta:
„Kedves Kollégák! Nincs erre jobb szövegünk? Ez a veszélyezteti a feladat ellátást, miért kell beleírni? Egyszerűen miért nem hivatkozunk a jogszabályra, hogy 45 nappal meghosszabbítjuk az adatszolgáltatást és kész. Köszönöm szépen! Cili”
Ezzel a levéllel nyilván nem az a baj, hogy véletlenül rajta hagyta Hadházyt is a címzettek között, aki természetesen nyilvánosságra is hozta mindezt, hanem hogy ezzel véletlenül lebuktatta magát, amint a törvényeket megkerülve, indok nélkül tartott vissza fontos adatokat.
Természetesen nem erről szeretnénk litániákat zengeni, megtették már helyettünk mások, mi most inkább egy legalább ilyen fontos, Müller Cecília által véletlenül felvetett témával szeretnénk foglalkozni:
a félrement levelekkel.
Tudjátok, azokkal a mailekkel, amelyeken a feladó véletlenül a címzettek között hagyta, vagy egy óvatlan mozdulattal a címzettek listájára tette (ómagyar eredetű szóval: rácécézte) pont azt, akinek a levelet nagyon-nagyon nem kellett volna megkapnia. Amikor hasonló történeteket keresve megkérdeztük ismerőseinket, mintha Pandora szelencéjét nyitottuk volna ki: csak úgy dőltek a rettenetesen ciki sztorik, mindkét oldalról, nemcsak levelekről, hanem SMS-ekről, chatüzenetekről, hivatalos kérvényekről is, így az alábbi szedett-vedett bestof-listába ezeket is bevesszük. Aki nem publikus felületen válaszolt a körkérdésre, annak megváltoztattuk a nevét.
Hogy Müller Cecília példája után témánál maradjunk, kezdjük is a szakmai levelezésekkel: az elvileg illedelmes, passzív-agresszív üzengetésekkel, amelyekben az egyik fél egy félrement levélnek hála megvillantja emberi oldalát, és azt, milyen fából is faragták őt.
Egy ismert, országos lapnál dolgozó fotós (aki férfi, már csak ezért sem hívják Nórinak – ennek mindjárt lesz jelentősége) egy nagyobb kórház Covid-osztályát fotózta volna (nyilván ő sem gondolta, hogy csak úgy beengedik, inkább csak szerette volna elmondani, hogy ő bizony megpróbálta), a nagyon kedves, előzékeny és körültekintő levelére pedig a következő választ kapta:
Kedves Nóri! Főigazgató úr kéri, hogy légy szíves udvarias elutasítást írni. Köszi, Andi.
A fotózás nem jött össze, de ez persze nem a kórház hibája, hanem a paranoid és a (tőlük független) sajtót gyűlölő, mindent kézivezérlő hatalomé. Nóri mindenesetre azóta sem írt.
Müller Cecília félrement levele nem is olyan vészes (Fotó: nlc illusztráció)
Zsófi, az újságíró a szexfüggőkről írt cikket, a sztori pedig annál is viccesebb, mint amit csak ez alapján sejtenénk. „Úgy volt, hogy talán a fotósunk is jön velem az anonim szexfüggők gyűlésére. Írtam neki mailt, aminek a tárgyrovatába azt írtam, »szexfüggők gyűlés«, a mail szövege meg annyi, volt, hogy »jössz?« Aztán véletlenül az akkori kulturális államtitkárnak küldtem el.” A honatya végül nem ment el, pedig lehet, hogy egy kicsit élhetőbb lenne az ország, ha élt volna a lehetőséggel.
Ádám (szintén riporter) egyszerűen csak ennyit írt:
Beszarás, ezt megírom!
És ezt abból a lendületből el is küldte a Fővárosi Büntetés-végrehajtási Intézetnek. „Azt már sajnos nem tudom, hogy mi csigázhatott ennyire fel.” Később beugrott neki: kutyavásárt szervezett a börtön. Megírta.
Zoltán visszatérő tapasztalata prózaibb és hervasztóbb. „Nálam csak olyan volt, de többször, több céggel, ügynökséggel kapcsolatban is, amikor az adott kommunikációs / marketinges / PR-os illető úgy küldött el valamilyen információt, hogy »ezt most csak neked, exkluzív anyag, a többieknek pár nap késéssel fogom elküldeni« – és a BCC vagy CC helyett a címzettek között simán egymás mellett sorakozott az összes tematikus újságíró és szerkesztő neve.”
Tamás (45 – ő valamiért feltüntette az életkorát, úgyhogy mi is feltüntetjük) története a #metoo előtti jóhiszemű, de azért elég ciki vállalati szexizmusról szól. „Egy régi munkahelyemen, egy internetkutató cégnél a kolléganőm telefonon beszélt egy fickóval, bizonyos szakmai információt szeretett volna megtudni; majd a megbeszéltek alapján írt egy e-mailt is neki a témában. A fickó forwardolni akarta a levelet az illetékesnek, de véletlenül replyban írta meg, hogy »Danikám, tudnál segíteni a hölgynek? A hangja alapján nagyon csinos«.”
Az ingatlanos Teri a félrement tartalmak méltatlanul elhanyagolt szempontjára hívta fel a figyelmet: a véletlenül a rendszerbe keveredett, és így mindenki által látható megnevezésekre. „Nem mindenki tudja, hogy ha e-mailt ír, akkor a telefonban elmentett név fog megjelenni MINDEN címzettnek, amennyiben neked a névjegyzékedben a szám és az e-mail-cím is el van mentve. Nem az e-mail-cím vagy a Gmail-névjegy, neeeem! Mivel nálunk általában párok vesznek házakat, baromi vicces látni, hogy az emberek hogyan mentik el egymást. Így napi szinten kapok leveleket én, az ügyvezető, az ügyvéd Ügyfélkovácsné és kedvesem, szerelemem, egyetlenem… És ezek csak a mosolygós cukik. De amikor megérkezik az addig sosem látott ügyfél és párja, akit addig ARANYSUNA néven láttál csak a csatolt e-mailben, vagy belép a kétméteres, 120 kilós MINIMACIPAPA, azok nagyon kemény önuralmi pillanatok.” Teri nem csak kívülállóként nevet, hanem érintettként is lángol. „Én ezt akkor tudtam meg, mikor váltam… Sikerült egy rakás ügyvédnek és a bíróságnak beküldenem anyagokat úgy, hogy az exem csak Gumi Gerincként volt feltüntetve emiatt a jelenség miatt. Állítólag a csúnya válások jogászmunkacíme azóta is ez a megyében.” A lány azóta is azzal vigasztalja magát, hogy így legalább történelmet írt.
A legjobb sztorik természetesen nem a céges levelezésekhez kapcsolódnak, hanem arról szólnak, hogy másokat mindenféle jelzőkkel illetünk, majd ezt elküldjük nekik.
Kati emiatt rögtön majd’ százezer forintot bukott a lakótársával. „Miután az albérlőtársam a szemeszter második hetében (akkor, amikor a lehetetlennel egyenlő új albérletet találni) összebalhézott a főbérlővel, egy nyolcadik kerületi lepukkant albérletbe kényszerültünk, aminél csak a tulaj jelleme volt rosszabb. Lepapíroztuk a dolgot, kifizettünk kéthavi kauciót, aztán becuccoltunk – de már az első tragikusra sikeredett éjszaka után vészes tempóban új albérlet után néztünk. (A részeg férj a bérház udvarán verte el feleségét, akit bár a rendőrség kimenekített, két nap múlva visszaköltözött.) Körülbelül egy hónap kitartó keresgélés után találtunk egy másik, elviselhetőbb lyukat, ahova szerettünk volna mielőbb beköltözni. Mivel az előző körben a barátnőm bebizonyította, hogy tárgyalásra nem alkalmas, én ültem le a tulok főbérlővel megbeszélni, hogy sebtiben szeretnénk kiköltözni. Körülbelül másfél óra diplomatikus bájcsevej után a pasas belement, hogy visszaadja a kauciót – mire én elköszönés után írtam egy smst a haveromnak, hogy »Na, szabadok vagyunk, beszéltem a F@SSZAL, visszaadja a kauciót!« – és azzal a lendülettel elküldtem az üzenetet a főbérlőnek. Persze soha nem kaptuk vissza a kauciót.”
Klasszikus iskolapélda Krisztáé is, akinek sztorija „kissé analóg”: „Egyszer egy barátnőmmel kibeszéltem valakit egy infóteremben (!), akiről kiderült, hogy a mögöttem lévő sorban ülte és hallgatta végig mindezt. De ugye a monitorok erdőjében nem vettem észre. Rossz volt a karmámnak.”
A tanulság megszívlelendő, ajánljuk mindenkinek:
Azóta nem beszélek ki embereket, vagy ha mégis, akkor alaposan körülnézek.
Hajni példája csodása illusztrálja, hogy az aljas spúrság mindig onnan érkezik, ahol egyébként lenne pénz. Szerencsére a végkicsengés egészen pozitív, vegyen példát róla minden főnök! „Barátnőmmel történt – rendezvényszervezés. Ismert embernek szerveztek könyvbemutatót (nem író, celeb!), a helyen, ahova szervezték, jótékonykodás is lett volna, segítve a működésüket, de #azismertember szép lassan, smucig módon mindent lefaragtatott és mindent próbált bekérni pluszban, szóval már az egész cég mérges volt kicsit, maguk között #kisgörény-nek hívták. Aztán amikor megint változtatni akart valamin, akkor ment a mail a másik kollegának, hogy »kisgörény még ezt meg azt szeretné«, de persze ő is benne maradt a levelezésben. Próbálta kirúgatni a barátnőmet, de a főnöke kiállt érte, most is ott dolgozik.”
fotó: getty images
Hatalmas meglepetés: a történetek többsége magánéleti. Lola például friss szerelméről áradozott barátnőjének – nem hiszitek el, mi történt! „Bő lére eresztve megírtam SMS-ben egy barátnőmnek, hogy vúúú, milyen jól alakulnak a dolgok és szerintem összejövünk A Balázzsal. Majd elküldtem az SMS-t A Balázsnak. (Ez még az okostelefonkorszak és a threadbe rendezett sms-ek kora előtt történt). Nem éreztem semmit ennyire cikinek, de ez azóta mondjuk elmúlt, A Balázzsal nem jöttünk össze se akkor, se később, de már legalább teljesen nyíltak a lapok az ügyben, hogy jah, mi bukunk egymásra és jah, mi sosem fogunk összejönni.”
Nagyon felszabadító, ajánlom Cili néninek is a nyílt lapokat!
Kriszta egy nagyon-nagyon hasonló sztorival elegánsan leemeli a piedesztálról a romantikus szerelem ethoszát. „Egyszer randiztam egy fiúval, akiről a legjobb barátnőmnek írtam hajnalban félálomban egy ömlengős SMS-t, hogy mennyire nem bírok a srác nélkül élni és belehalok, kész, vége az életemnek, annyira szerelmes vagyok. Aztán reflexből elküldtem a srácnak. Örült neki, meg már nagyjából amúgy is sejtette. Spoiler alert: tudok élni nélküle.”
Tünde esete kicsit bizarr: egyszer (nyilván véletlenül) visszakapott egy képernyőmentést az egyik beszélgetéséről, attól, akivel beszélgetett. Nem tudni, mit akart ezzel az illető, és hogy miről lehetett szó azzal, akinek eredetileg küldeni akarta.
Mariann pedig Szülifeli-idézettel próbált beolvasni a volt pasijának – nem sikerült, de legalább szerzett egy barátot. „Egyszer egy exemnek elküldtem egy részletet a Született feleségekből, arról szólt, hogy miért béna a szexben, mint a pasik többsége. Csak véletlenül egy egyesület elnökének küldtem el, aki mindkettőnket ismer. A nő kedvesen visszaírt, hogy nagyon köszöni, és szívecskés szmájlikat is rakott mellé.”
Végül külön kategóriaként, változtatás és szerkesztés nélkül közöljük Timi esetét, aki kész kis novellaként küldte el a történetét – még szép, hiszen író, például erről is szól a sztori. Plusz kicsinyességről, bullyingról, karmáról és arról, hogy végül mindig minden a helyére kerül – a végszó pedig annyira erős, hogy meg sem próbáljuk felülmúlni holmi tanulságlevonós lezárással, úgyis csak elrontanánk.
„Az államigazgatásban dolgoztam, miután elfogyott minden írós meló, egy igazgatóság jogi osztályának asszisztenseként, ahol a vezető csaj úgy bánt velem, mintha pincérnő lennék, és direkt packáztatott, meg folyton éreztette, hogy fölöttem áll. Az egyik alkalomkor, mikor kiküldött, hogy ne csapvizet, hanem ásványvizet szolgáljak fel a meetingen, besokalltam, és egy novellában megírtam az esetet, ventilálva az összes dühömet. Persze átírtam a beazonosítható dolgokat, vigyáztam a személyiségi jogokra, meg minden, de nyilván így is rá lehetett ismerni a karakterre, és hát voltak benne bántó jelzők, »kontrollmániás«, »stewardess kinézetű«, satöbbi. Valamilyen közléskényszernél fogva (vagy tudatalatti vágytól vezérelve az igazságszolgáltatásom iránt) az írást aztán megosztottam a Facebookon (nem nyilvánosan), amit valami jóakaró kollégám kimásolt, és a vezető elé tett. Szóval volt botrány, fenyegetés, de igazából nem igazán tudtak velem mit csinálni, mert azzal, hogy beismeri, hogy róla szól a novella, vállalja a világ előtt, hogy mekkora paraszt. Így is mindenki röhögött a háta mögött, és cinkosan összekacsintott velem a folyosón. A sztori vége pedig egy igazi mesei fordulat: miközben utánam néztek, ki fia-borja vagyok, és látták, hogy eltévelyedett újságíró, még jobban megijedtek, hogy esetleg elkezdek oknyomozni az igazgatóság ügyes-bajos dolgaiban… Ezért kiemeltek a jogi osztályról, és a sajtóosztályra tettek, hogy a »fészek közelében« róluk és ne ellenük írjak. Én tehát relatíve a helyemre kerültem, az amúgy meg inkompetens és emiatt fontoskodó vezető csaj felmondott, a búcsúzón még a cipőjének sarka is kitört.”
Azóta osztom a mondást, miszerint: ne packázz az íróval, mert belerak a regényébe és kinyír.
