80 felett sem állnak le a szabadtüdős búvárkodással a koreai „tengeri nők”

A csedzsu-szigeti búvárnők évszázadok óta kutatnak kagylók, csigák és moszatok után a tenger mélyén, ma pedig már igazi turistalátványosságnak számítanak. A szakma vészesen öregszik, de azért van némi remény arra, hogy nem hal ki teljesen belátható időn belül.

Szabó Sz. Csaba

2021. Február 28.

Ha a tengeri nő kifejezés netán valamiért ismerősnek tűnik az olvasónak, az nem véletlen, ugyanis korábban már mi is szenteltük egy cikket a szabadtüdős búvárkodás talán legavatottabb mestereinek, a japán amáknak, akik hosszú évszázadok óta – a hagyomány szerint kétezer éve – vadásznak a tengerben gyöngyházkagylókra, igaz, az utóbbi időben már sajnos nem meztelenül, hanem menő neoprén búvárruhákban. Az amák dél-koreai megfelelőit pedig henjóknak hívják, és igen, ez a szó is valami olyasmit jelent, hogy tengeri nő.

A henjók nagy többsége az ország déli csücskétől körülbelül 80-100 kilométerre fekvő Csedzsu-szigeten él és dolgozik, az amákhoz hasonlóan elvileg már évezredek óta, habár az ilyen adatokat azért érdemes némi kritikával kezelni; az mindenesetre biztos, hogy a henjók első írásos említése a 17. századból származik, mára pedig a szakma, vagyis inkább életforma – sok más ősi, tradicionális mesterséghez hasonlóan – gyakorlatilag a kihalás szélére került.

Csak egy átlagos vízesés a Csedzsu-szigeten (Fotó: Wikipedia)

A Csedzsu-sziget nagyjából négyszer akkora, mint Budapest, homokos tengerpartjával, csobogó vízeséseivel, füves lankáival, buja erdőségeivel és vad, romantikus meredélyeivel pedig pont úgy néz ki, mintha direkt az Instagramra tervezeték volna; elég nehéz elképzelni, hogy 1948-ban itt történt Korea amúgy is véres huszadik századi történelmének egyik legvéresebb epizódja, a Csedzsu-felkelés nevű konfliktussorozat, amelynek során a dél-koreai hadsereg tagjai több tízezer kommunista vagy kommunista-szimpatizánsnak vélt szigetlakót mészároltak le (ugyanakkor azt hozzá kell tenni, hogy mindkét oldalon történtek súlyos kegyetlenkedések, és bizonyos kutatások szerint az áldozatok összlétszáma akár a 60 ezer főt is elérhette). Nem csoda, hogy a sziget és szárazföldi Dél-Korea viszonya azóta kissé hűvös.

Csedzsu egy vulkanikus eredetű földdarab, vagyis tulajdonképpen egy tengerből kiemelkedett tűzhányó, amiből egyrészt az következik, hogy tele van fantasztikus külsejű, holdbéli sziklákkal, másrészt meg az, hogy a talaj nem igazán alkalmas a mezőgazdaságra, úgyhogy a helyieknek valamilyen más forrás után kellett nézniük, ha nem akartak éhen halni. És itt jöttek képbe a henjók, akik a hideg és barátságtalan tengerben, akár 30 méter mélyre merülve (egy speciális, ősi légzéstechnika, az ún. sumbisori segítségével) kutatnak rákok, kagylók, polipok, tengeri csigák, tengerisünök vagy ehető hínárok és moszatok után.

Eleinte még férfiak is akadtak közöttük, de mivel ők rendszerint odavesztek valami hajókatasztrófában vagy öldöklő háborúban, ahogy az ugyebár lenni szokott azokban a barbár időkben, a csedzsu-szigeti nők végül teljesen kisajátították ezt a munkát. Amiben egyébként olyan sok köszönet nem volt. Henjónak lenni ugyanis elég veszélyes és fizikailag is megterhelő hivatás: a nyílt vízi szabadtüdős búvárkodás – pláne ha életvitelszerűen művelik – hosszú távon súlyos csontritkulást és komoly légzőszervi megbetegedéseket okozhat, arról nem is beszélve, hogy hiába csodaszép türkizkék a tenger a Csedzsu-sziget körül, időnként meglehetősen zabolátlan tud lenni, és nem ritkák a cápák vagy a csípős medúzák sem.

Henjo nő a zsákmányával (Fotó: Getty Images)

Ráadásul egy idő után az a furcsa helyzet alakult ki, hogy bár a henjo nők volt a szigeten a fő családfenntartók, és a férfiak foglalkoztak a gyerekekkel, illetve az egyéb háztartási teendőkkel, a szigorúan konfuciánus alapokon nyugvó koreai patriarchátusban mégiscsak másodrendű személyeknek számítottak, és a tetejébe a közösség gyakran még azt sem nézte jó szemmel, hogy nem hagyományos női munkát végeztek (jó, ez mondjuk nyugaton sem lett volna nagyon másként, szóval nem kell az egészet a konfucianizmus nyakába varrni). Az inkább csak megtűrt, semmint valóban megbecsült henjók helyzete ugyanakkor Korea 1910-es japán megszállása után azért javult valamelyest, tudniillik innentől kezdve nem voltak kötelesek beszolgáltatni a zsákmány egy részét a Csoszon királyoknak, hanem maguk kereskedhettek vele.

A henjo-növendékek kiképzése rendszerint 11 éves korukban kezdődik – eleinte persze még a sekélyebb vizekben –, és nagyjából hét évig tart, ami azt jelenti, hogy 18 éves kor alatt aligha nevezheti magát bárki koreai szabadtüdős búvárnak. Korábban pamutból készült fürdőruhában merültek (úgy fest, némileg szemérmesebbek voltak, mint a csaknem teljesen meztelenül búvárkodó amák, bár még így is sikerült kivívniuk az erkölcscsőszök megvetését), nyáridőn legfeljebb háromórás turnusokban, viszont mióta a neoprén búvárruha, a búvárszemüveg, valamint a békaláb is az alapfelszerelésükhöz tartozik, már akár hat órát is képesek eltölteni egyhuzamban a tengerfenéki aratással. Ami már csak azért is megsüvegelendő teljesítmény, mert a henjók jelentős része ma már jócskán 60 év felett jár, de vannak, akik 80 éves kor felett is rendszeresen merülnek. Az utánpótlás pedig a 90-es évek óta drámaian lecsökkent.

Tradicionális henjo úszóruha (Fotó: Wikipedia)

A csedzsu-szigeti búvárnők élete azért szerencsére nem csak abból áll, hogy a víz alatt dacolnak az elemekkel és a kérlelhetetlen elmúlással. Hanem például énekelni is szoktak: szép-szomorú dalokat a tenger hullámainak ritmusára, vagy valami mulattatót a haszontalan férjeikről vagy a még haszontalanabb uralkodókról és politikusokról. A szövegekben sokszor előkerült egy bizonyos ieodo sana, amiről pontosan senki nem tudja, hogy micsoda: talán valami mitikus ködbe vesző sziget, talán a mennyország, talán semmi. A dalok többsége akkor született, amikor a henjók távoli földekre – Japánba, Puszanba, Kangvonba – hajóztak a jobb zsákmány reményében; szóval afféle klasszikus tengerésznóták ezek, az átlagosnál valamivel több melankóliával és némi iróniával.

A műszak vége a Csedzsu-szigeten (Fotó: Chung Sung-Jun/Getty Images)

Az UNESCO 2016-ban a henjókat is beemelte a az emberiség szellemi kulturális örökségeinek sorába, és azóta ugrásszerűen megnőtt a szakma ázsiója: tehát egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy a közeljövőben a fiatal csedzsui nők számára ismét vonzó életpálya lesz a tradicionális szabadtüdős búvárkodás. Ami pedig azt jelenti, hogy talán mégsem a szemünk előtt fog kihalni egy újabb ősi mesterség.