Ha valakik a világ egyik legismertebb múzeumából több százmillió dollár értékben emelnek el – leginkább – festményeket, az esetet hajlamosak vagyunk olyan trükkösnek és okosnak elképzelni, ahogyan azt az Ocean’s Eleven filmekben láthattuk. Szuperokos tolvajok, széftörők és hackerek összehangolt, óraműpontossággal végrehajtott akciójára gondolunk, aminek kifinomultságát majdnem akkora öröm nézni, mint magukat az ellopott műkincseket. Amikor 1990. március 28-án az Isabella Stewart Gardner Múzeumot kirabolták a késő éjszakai órákban, az eset lefolyása távolról sem emlékeztetett Danny Oceanék agyafúrt akcióira.
Az éjszaka közepén két rendőrruhába öltözött férfi becsöngetett az éjjeliőrhöz arra hivatkozva, hogy telefonon rendbontást jeleztek nekik a múzeum területéről, az őr pedig elővigyázatlanul beengedte őket. Miután mindkét őrt szigszalaggal megkötözték a pincében, kamerák képeit rögzítő videokazettákat pedig elvitték, nekiálltak kivagdosni a képkeretekből a festményeket és kivinni a zsákmányt. A két férfi összesen tizenhárom műkincset vitt el, és a megérkezésük után 81 perccel már hűlt helyük volt. Azt, hogy baj van, csak a reggeli őrség tagjai vették észre, akik nem tudtak bejutni a munkahelyükre. Végül a főnökük egy oldalsó bejáratot nyitott ki, és bejutva észrevették a feldúlt őrszobát, majd pedig a földön fekvő üres kereteket a galériákban. Azonnal hívták a rendőrséget, akik aztán az éjjeliőrökre a múzeum pincéjében találtak rá.
Nem egy Ocean’s Eleven
A rendőrség óriási erőkkel vonult ki a helyszínre, és az eltűnt műtárgyak értéke (akkoriban 200 millió dollárra becsülték, ma már inkább 5-600 millió dollárt ér) miatt az FBI is megérkezett. Az eset kapcsán gyorsan megállapították, hogy a rablók valószínűleg a legtöbb elrabolt műkincset véletlenszerűen választották ki. Ugyan akadt köztük néhány elképesztően értékes darab (Vermeer A koncert című festménye önmagában 250 millió dollárt ér) is, olyan műkincseket (például egy római kori csúcsdíszt) is eltulajdonítottak, melyeknél az adott teremből szinte bármelyik tárgy jóval többet ért. A festmények drasztikus kivágása a keretből is inkább amatőr elkövetőkre utalt. Ráadásul a rablók olyan rendkívül ismert festményeket vittek magukkal, mint Rembrandttól a Krisztus a viharban a Galileai-tengeren. Ezeket pont az ismertségük miatt képtelenség volt lebukás nélkül értékesíteni a feketepiacon, így a rendőrség gyorsan három lehetőségre szűkítette a rablás okát:
- egy rejtélyes műgyűjtő küldte őket, aki magának akarja a műkincseket, és direkt bizonyos festményeket nézett ki magának – ennek sajnos ellentmond a már említett véletlenszerű kiválasztás.
- a rablók teljesen amatőrök, akik nem mérték fel előre, hogy az elrabolt képeket hol tudják majd értékesíteni.
- a rablást a maffia követte el, a képeket pedig arra akarják felhasználni, hogy a letartóztatásuk esetén a rendőrséggel való tárgyalásukon jó alkupozícióba kerülhessenek: ha csökkentik vagy eltörlik a büntetésüket, akkor visszaadják a műkincseket.
Az FBI nagyon hamar arra a következtetésre jutott, hogy ezek közül az utolsó verzió lehet a legvalószínűbb.
A rablás utóélete
A Netflix négyrészes mini dokumentumfilm-sorozata, A világ legnagyobb műkincsrablása rendkívül alaposan járja körbe az 1990-ben történt esetet és annak máig tartó következményeit. Az alkotók valóban szinte minden érintettel beszéltek, legyenek azok oknyomozó újságírók, műkincsrablásokra szakosodott író, profi, az ügyben is szóba került műkincsrabló, múzeumigazgató, rendőr, FBI-ügynök, ügyész vagy akár maffiózók családtagjai. A sorozat a múzeum történetének bemutatásától nagyon gyorsan eljut az ominózus éjszaka történéseinek kielemzéséig, és bár ez is nagyon izgalmas, a legjobb része mégis az, amikor a rablás utóéletével foglalkozik.
A rendőrség első gyanúsítottjai az éjjeliőrök voltak, ugyanis számos amatőr hibát vétettek aznap, legfőképpen azt, hogy beengedték a rablókat. A végkövetkeztetés szerint azonban az egyik éjjeliőr, az amúgy drogos, megbízhatatlan és erősen szétcsúszott Rick Abbath egyszerűen csak rendkívül hanyagul végezte a munkáját, és erről valahogy a rablók is értesülhettek, és kihasználták az időpontot, amikor ő volt szolgálatban. A múzeum vezetősége szerint a kezdeti lendület után a rendőrségi nyomozás gyorsan takaréklángra került, ugyanis a hatóságok energiáit akkoriban inkább a bostoni maffiaháború kötötte le.
Az FBI fotója az Isabella Stewart Gardner Múzeum rablása után (Fotó: Netflix)
Maga a múzeum nyomravezetői díjjal próbálta, sőt próbálja máig fenntartani a reményt a műkincsek megtalálására: a használható információval szolgáló tízmillió dollárt kereshet, ha ezzel a műkincsek visszakerülhetnek a jogos tulajdonosukhoz. Maga a nyomravezetői díj, az ügy után nyomozó újságírók, a rendőrök információi, valamint az időközben szivárogtató maffiózók időről időre szolgáltak némi reménnyel arra, hogy a festmények talán előkerülhetnek. Mindig akadt valaki, aki állítólag látta valamelyiket, de akárhány házkutatást is tartott a rendőrség, mind eredménytelenül zárult. Néhány éve az FBI még sajtótájékoztatót is tartott, amiben bejelentették, hogy megvan, kik voltak az elkövetők, de érdekes módon neveket nem mondtak, csak azt közölték, hogy már nincsenek életben, és a műkincsek hollétéről továbbra sincs tudomásuk.
Mintha a Maffiózók kelt volna életre
A dokumentumfilm – és számos oknyomozó újságíró – következtetése szerint a rablást egy bostoni olasz maffiózó rendelte el, aki körül már nagyon szorult a hurok. A képeket arra szerette volna használni, hogy a visszaadásukkal csökkentse a börtönévei számát, csakhogy pechjére a rablást megtervező és megrendelő bizalmi emberét pár hónappal a rablás elkövetése után meggyilkolták, így a terve a képek visszaadására gyorsan köddé vált. Ettől a ponttól kezdve a rendőrség már inkább a neki dolgozó kishalakat kereste, és így akadtak rá egy dorchesteri bandára, ahol egy Carmello Merlino nevű maffiózó egy autószerelő műhelyből irányított egy kisebb, a gyilkosságoktól sem megriadó bűnbandát. Minden jel szerint Merlino emberei lehettek a betörők, és a film hosszan elemzi, hogy az évek során hogyan és milyen sorrendben hunytak el a bandatagok: ha azt mondjuk, hogy a legtöbben nem természetes halált haltak (volt, akire egy elhagyott autó csomagtartójában találtak rá, más kábítószer-túladagolás következtében hunyt el…), akkor még nagyon keveset mondtunk.
Rembrandt „Vihar a Galileai-tengeren” című festménye (Fotó: Isabella Stewart Gardner Múzeum)
A sorozat egészen elképesztő, nagyszabású házkutatásokba is betekintést enged, vagy például egy oknyomozó újságíró beszámolójába, aki állítólag saját szemével láthatta a Rembrandt-képet egy New York-i raktárban, de mire a rendőrség is eljutott oda, a képnek rég nyoma veszett. A világ legnagyobb műkincsrablása című Netflix-doksit azok fogják nagyon szeretni, akiket nem zavar, ha konkrét válaszok helyett csak válaszlehetőségeket kapnak, és szeretnek elmerülni egy olyan komplex rejtélyben, amibe eddig mindenkinek beletörött a bicskája. Közben pedig igazából azt sem tudjuk, hogy a képek léteznek-e még, vagy valaki a biztonság kedvéért, a bizonyítékok megsemmisítése miatt mondjuk elégette őket. Vagy simán az is előfordulhat, hogy a festményeket máig egy lepukkant, isten háta mögötti raktárban, rossz körülmények között rejtegetik valahol, és már rég tönkrementek annyira, hogy szinte rájuk sem ismerjünk. Bárhogy is van, ahogy egyre kevesebben élnek azok közül, akik érintettek voltak a rablásban, évről évre kisebb lesz az esélye annak, hogy valaha is előkerüljenek.
A világ legnagyobb műkincsrablása című négyrészes dokumentumfilm-sorozat a Netflix kínálatában látható.
