Talán meglepő, de az első idiótákat az európai civilizáció bölcsőjében, az ókori Görögországban találjuk: így nevezték ugyanis azokat a görög polgárokat, akik – nemtörődömségből vagy szándékosan – kivonták magukat a közügyekből, azaz nem vettek részt aktívan a demokratikus városállam életében. A görög idiotész kifejezés az idiosz/idio szóból (saját, személyes, magán, lásd még pl. idioszinkratikus vagy idióma) származik, és valami olyasmit jelent, hogy magánember, amit csak bajosan lehetne sértésként értelmezni; akkoriban nem is feltétlenül szánták annak, vagy legalábbis nem úgy, ahogy manapság.
Arisztotelész egyik híres megállapítása szerint az ember valójában zoon politikon, azaz városállamalkotó állat, vagy némileg hétköznapibban fogalmazva közösségi lény, és ez a közösség pedig legelsősorban a városállamot, azaz a poliszt jelentette, amelynek teljes jogú, szabad polgárait politészeknek hívták. Politésznek lenni valódi kiváltságot jelentett: az ehhez a réteghez tartózók – természetesen mind kizárólag férfiak – részt vehettek a népgyűléseken, rendelkeztek aktív és passzív választójoggal, közvetlenül fordulhattak az esküdtbíróságokhoz, valamint adót is csak rendkívüli esetekben kellett fizetniük, szóval nem csoda, hogy időnként holmi jöttment és szerencselovagok is politésznek adták ki magukat, noha például az athéni törvények keményen büntették az imposztorokat, és ha lebuktak, eladták őket rabszolgának.
Periklész beszédet tart a népgyűlés előtt Philipp Foltz festményén (Forrás: Wikipedia)
Az athéni demokrácia egyik legfontosabb rituáléja a havonta pár alkalommal megtartott népgyűlés volt, amelynek a létszáma a fénykorban, vagyis az i.e. 5 században már a hatezer főt is meghaladta, részben nyilván azért, mert ebben az időben a politészeknek kötelező volt ezen alkalmakon megjelenni, a távol maradókat pedig pénzbüntetéssel sújtották, szóval anyagilag nem igazán érte meg idiótának lenni. Állítólag időnként az is megesett, hogy a népgyűlés alatt azt a feladatot adták a köztulajdonban lévő rabszolgáknak, hogy keressék meg az apolitikus politészeket, és húzzanak a ruhájukra vörös csíkot egy festékbe mártott kötéllel; így ugyanis könnyebb volt őket azonosítani.
A kifejezést aztán a rómaiak is átvették (a latin idiota formában), habár náluk már nem elsősorban az apolitikus hozzáállásra vonatkozott, hanem úgy általában korlátolt, tájékozatlan, tanulatlan személyekre, majd miután a többi európai nyelvben is meghonosodott – többek közt ugyebár a magyarban is – az eredeti jelentése teljesen elhalványult, és a közepesen érdekes kultúrtörténeti kuriózumok közé került. Az orvosi nyelvben sokáig a gyengeelméjű vagy az őrült szinonimája is volt, de ma már ebben az értelemben egyáltalán nem használatos (ahogy egyébként a gyengeelméjű, illetve az őrült sem); ha valakit idiótának nevezünk, akkor az alatt többnyire csupán annyit értünk, hogy az illető egy idegesítő hülye.
Platón szobra (Fotó: worldhistory.org)
És vajon tényleg idióta az (mármint a szó mindenféle értelmében), aki nem vesz részt a közügyekben? A legjelentősebb athéni filozófus, egyúttal a demokrácia egyik nagy kritikusa, Platón azt írja az Államban, hogy ha ha valaki nem akar uralkodni, annak a legnagyobb büntetés, ha gonoszok uralognak rajta – vagyis ha ilyen-olyan okokból nem vagyunk hajlandóak kezünkbe venni a sorsunkat – vagy a közösség sorsát –, akkor végül fejünkre nőnek a gonoszok. Aminél nagyobb idiótaság tényleg nem nagyon létezik.
Kapcsolódó cikkeink:
- Luxusprosti vagy politikai tanácsadó: Aszpaszia története, aki Athén első asszonya lett
- Ókori görög számítógép: ez az antiküthérai szerkezet
- Sok nőt szeretett, de egy férfiért halt meg Szapphó, az ókori költőnő
kiemelt kép: H. Armstrong Roberts/ClassicStock/Getty Images
