A második világháború előtti Magyarországon nem nagyon hemzsegtek a filmrendezőnők (illetve később se, de ez egy másik cikk témája lehetne). Ami persze nem kifejezetten hazai vagy kelet-európai sajátosság volt, hisz nagyjából mindenhol így működött a filmipar Hollywoodtól a Szovjetunióig: a színésznőket mindig szívesen látták, a többit pedig megoldották (vagy nem oldották meg) a férfiak. Ahogy Erdélyi Z. Ágnes írta a Filmkultúrában: „A nők egyetlen útja a filmszakma felé az volt, ha színésznők lettek. Színésznőkre, sztárokra, csillagokra mindig is szükség volt, ezt a közvélemény is elfogadta, akkor is, ha nemcsak a bálványnak kijáró rajongással, de az ún. »művészvilágot« eleve némi gyanakvással szemlélő elutasítással is kezelte őket. […] Akármi volt is a témája, minden film azt sugallta, hogy a nők számára egyetlen cél és életprogram létezhet: férjhez menni, aztán pedig minden áron fenntartani a házasságot. Ebbe a szellembe, amely a valóságot és a filmeket egyformán jellemezte, természetesen nem fért bele, hogy egy tisztességes nő olyasmire vetemedjék, mint a filmrendezés, ám ha olykor véletlenül mégis megtörtént, akkor azért bele lehetett illeszteni a képbe, mint érdekes kuriózumot, mint szenzációt. Néha talán még reklámfogásnak sem volt rossz egy nő neve a film főcímén. Persze vigyázva, hogy azért minden a helyén maradjon.”
A ’30-as, ’40-es években az egész szakmában tulajdonképpen csak egy olyan nő akadt, aki a tehetség mellé lehetőséget és pénzt is kapott arra, hogy nagyszabású vízióit méltóképpen megvalósíthassa: Leni Riefenstahlnak hívták, és hazug, ám lélegzetelállító propagandafilmeket rendezett a náci Németországnak. Persze, voltak még mások is, pl. a meglepően hosszú és sikeres hollywoodi karriert befutó Dorothy Arzner, a már a némafilmkorszakban is aktív Lois Weber (a női D. W. Griffith) vagy az experimentális független film egyik nagy úttörője, Maya Deren, de hát ők azért egyrészt mégiscsak kivételnek számítottak (és ugye tudjuk, mit tart a mondás a kivételekről!), másrészt meg a nevük ma már valószínűleg keveseknek mond bármit is a korszak iránt érdeklődő filmrajongókon és szakértőkön kívül.
Itthon 1936-ban tűnt fel – gyakorlatilag a semmiből – az első filmrendezőnő, akit aztán olyan gyorsan felejtettek el, mintha nem is létezett volna. Dr. Balázs Máriáról épp ezért nem is tudunk túl sokat. Az Esti Kurír korabeli portréinterjújából kiderül, hogy az első magyar rendezőkisasszony Erdélyből származik, két diplomát szerzett – egyet politológiából, egyet meg közgazdaságból –, eredetileg diplomata akart lenni, de jelenleg tanársegédként dolgozik az egyetemen, és mellesleg egy érdekes arcú, beszédes szemű, halk hangú, karcsú nő. Úgy véli, hogy a komoly, francia filmstílusnak van a legnagyobb jövője, és ő is az ilyen típusú mozikat szeretné meghonosítani itthon. Az mindenesetre ennyiből is nyilvánvaló, hogy teljesen laikusként, amolyan műkedvelői lendülettel vágott bele a filmezésbe (amivel máskülönben az égadta világon semmi gond nincsen):
„Nagyon szerettem moziba járni, mindig imádtam a filmeket. Régi vágyam volt egyszer filmet rendezni, de sajnos nem elég a vágy, meg is kell tanulni. Külföldi útjaimon a stúdiókat bújtam, és itt is, ott is ragadt rám valami tudomány. Idehaza igen gyakran jöttem össze Csathóékkal, akik ismerték a film iránti vágyakozásomat. Csathó Kálmánnal határoztuk el, hogy a Pókháló című regényét átírom filmre.”
Dr. Balázs Mária a tapasztalat hiányát lelkesedéssel és – vélhetően családi forrásból származó – pénzzel pótolta, úgyhogy a magyar filmgyártás természetesen tárt karokkal fogadta. Élete első és egyben utolsó rendezése, a Pókháló kudarcnak semmiképpen nem nevezhető: egy közepesen szórakoztató, amúgy meglehetősen bugyuta romantikus komédiáról van szó, amelyben egy aszexuális, pókszakértő (!) biológiatanár, dr. Benjámin epedezik az éppen érettségire készülő tanítványa, az elbűvölő Irénke után, mit sem sejtve arról, hogy a lány (aki, nyugalom, már 19 éves) szintén nem közömbös iránta. A gazdag úri családból származó Irén egyik osztálytársnője, a lázadó Manci hatására – minő borzalom! – színésznő akar lenni, és ezért randevúzni kezd egy kétes egzisztenciájú színésszel, bizonyos Fonyódival, aki ezzel párhuzamosan Mancinak, illetve Benjámin egy kollégájának, a karikatúraszerű vénlányként megrajzolt dr. Marischel Lujzának (Gombaszögi Ella alakítása a film egyértelmű fénypontja) is hevesen udvarol, nyilván nem minden hátsó szándék nélkül.
Aztán számos – nem különösebben izgalmas – bonyodalom után a dr. Benjámin és Irénke egymáséi lesznek, és a lány végül feladja csacska színészi álmait. A kalandor Fonyódi pedig megbűnhődik, ugyanis feleségül kell vennie az éltes dr. Marischel Lujzát, amihez egyáltalán nem fűlik a foga. Ha valakit esetleg felcsigázott a szegény ember Herczeg Ference, azaz Csathó Kálmán elbeszélése alapján készült film története, az a Youtube-on meg is tekintheti a műalkotást:
Dr. Balázs Mária a Pókháló után szinte azonnal eltűnt a radarról; alighanem visszatért az egyetemi munkához, de az is lehet, hogy külföldre költözött.
A következő első magyar filmrendezőnőre még hét évet kellett várni. Igen, mi is tudjuk, hogy következő első kissé hülyén hangzik, de hát Balázs Mária tényleg olyan szédítő sebességgel esett ki teljesen a kollektív emlékezetből, hogy 1943-ban a Magyar Film nevű lap simán első magyar rendezőnőként mutathatta be az olvasóknak Fény és árnyék című filmjével bemutatkozó Zsindelyné Tüdős Klárát. Az akkoriban a negyvenes évei végén járó, Iparművészeti Főiskolát végzett méltóságos asszony – szemben elődjével – korántsem számított kívülállónak a budapesti művészvilágban, ráadásul elég jó politikai kapcsolatokkal is rendelkezett. Elsősorban jelmez- és díszlettervezőként volt ismert, de rendezett balettet, írt színdarabot és forgatókönyvet, sőt a belvárosban még egy divatszalonja is volt, a Pántlika, ahol népies-hazafias jellegű, saját tervezésű luxusruhákat árult. Ezenkívül ő volt az Országos Református Népszövetség elnökre, és az Új Magyar Asszony című lap alapítója is. Férje, Zsindely Ferenc a Kállay-kormány kereskedelmi és közlekedésügyi minisztereként szolgált ebben az időben.
Zsindely Ferenc államtitkár és felesége, Tüdős Klára (Fotó: Wikipedia)
A Fény és árnyék ennek megfelelően sokkal profibb és hatásosabb (vagy talán mondhatjuk: hogy hatásvadászabb) munka, mint a kissé csetlő-botló Pókháló: a főszerepeket olyan nagyágyúkra osztották, mint Bulla Elma, Ajtay Andor és Kiss Manyi, az operatőr meg a már akkoriban is legendásnak számító Eiben István volt. A történet pedig, a maga eltúlzott, olykor már-már komikus didaktikusságával, mintha a magyar úri osztály, illetve személyesen Zsindelyék közelgő bukását jósolná – emiatt mai szemmel van az egész filmben valami hátborzongató.
„A híres művésznő (Bulla) anyagi jólétet teremt, s nemes lelkével a családi boldogság fellegvárát teremti meg. Jószívűsége hozza a házhoz a kis statisztanőt (Nagykovácsi), akiben szerény tehetség mellett hallatlan becsvágy, erőszak, fegyelmezetlenség és kiirt- hatatlan gonoszság él. A kiegyensúlyozatlan, élvhajhász nő a derült családi otthonban se változik meg, s a férj megtántorodik a Szirén énekszavára. A feleség sem vak. Rádöbben a valóságra, s e felzaklatott lelkiállapotban elengedi két gyerekét az öreg halásszal a Balaton nagy vizének. A baj nem jár egyedül. A férj után elvész a legdrágább kincs, a két gyerek. Elnyeli őket a vihar. A mindenéből kifosztott anya és feleség csaknem eszét veszti, és csak az Isten házában lel önmagára. A vagyon megengedi, hogy egyre több gyereket gyűjtsön maga köré, s a régi, fényes palota a szegény gyerekek otthonává válik. Igaz ugyan, hogy elúszik a vagyon, de a legtisztább szeretet elvezet a boldogsághoz.” – a cselekmény korabeli összefoglalója
Zsindelyné Tüdős Klára nem rendezett több filmet. A vészkorszak alatt férjével zsidókat és üldözött baloldaliakat – elsősorban kisgyermekes anyákat, valamint árva gyerekeket – bújtattak Istenhegyi úti villájukban, többek közt Apró Antalnét két gyermekével (Apró Piroska nem volt köztük, mivel ő akkor még nem született meg), valamint Schifferné Szakasits Klárát három fiával. Ám mivel méltóságos asszony volt, egy miniszter felesége, az új rendszer szemében eltiprandó osztályellenségnek számított: 1949-ben eltiltották a nőszövetségi munkától, 1951-ben pedig férjével együtt kitelepítették, és minden vagyonától megfosztották. 1963-ig, Zsindely Ferenc haláláig éltek Balatonlellén egy nyaraló házmestereként. Aztán, az időközben befolyásos kommunista politikusfeleséggé emelkedett Apró Antalné segítségével visszatérhetett Budapestre, ahol kapott egy lakást a Schönherz Zoltán utcában. 1980-ban, 84 éves korában hunyt el, 2001-ben Izrael Államtól posztumusz megkapta a Világ Igaza kitüntetést.
Tüdős Klárán és dr. Balázs Márián kívül mindenképpen érdemes szót ejteni a harmadik számú nagy elsőről, vagyis Simonyi Liáról, aki Pécsen szerzett német- és franciatanári diplomát, majd 1938-ban egy évre Németországba, a Babelsberg Filmakadémiára ment tanulni, ahol állítólag még nagy példaképével, Leni Riefenstahllal is közelebbi ismeretségbe került; szóval neki kivételesen még valamiféle papírja is volt arról, hogy rendező. Játékfilmeket viszont egyáltalán nem csinált. Az ő specialitása az ún. kultúrfilm volt, vagyis a tudományos-ismeretterjesztő, dokumentarista jellegű rövidfilm. Bár ez a műfaj többnyire nem a művészi önmegvalósításról és kiteljesedésről szól, Simonyi munkái azért jócskán kimagaslottak a korszak alkalmazott filmjei közül. Filmjeire jellemzőek a precízen megkomponált, szikár képek, a játékos, egyéni, de soha nem hivalkodó megoldások, a már-már avantgárd látásmód, a remek ritmusérzékről tanúskodó vágás, az érzékeny emberábrázolás és az őszinte, csillapíthatatlan kíváncsiság:
Ahogy azt a hangosfilm.hu írja, 1948-1953 között az MHDF-nél dolgozott, majd 1957-től átmeneti müncheni, párizsi tartózkodás után Zürichben telepedett le, folytatva a dokumentumfilm-készítést. Rendezett tévéfilmeket a svájci televíziónak, de főként reklámfilmek vágásából élt. Visszaemlékezéseiből Ennyi! címen a Magyar Filmintézet kötetet jelentetett meg 1988-ban. 1999-ben hunyt el.
Kapcsolódó cikkeink:
- Egy rejtélyes milliomos mentette meg a magyar filmipart a háború után
- A sztárok magyar fényképésze, aki maga is sztár volt
- 40 éve támadt fel, és 30 éve halt meg Karády Katalin