Majdnem napra pontosan 40 éve mutatták be a világ legjobb filmjét, az Indiana Jones és az elveszett frigyláda fosztogatóit. Persze-persze, tudjuk, Aranypolgár, Casablanca, A vihar kapujában, Arábiai Lawrence és így tovább, mindig találni a filmtörténészek és a kritikusok által jobbnak/fontosabbnak ítélt úgynevezett Elévülhetetlen Remekművet, de akkor is fontosnak tartom 2021-ben kijelenteni:
Az Indiana Jones és az elveszett frigyláda fosztogatói a világ legjobb filmje.
Na jó, hogy megelőzzem a gyűlölettől sistergő kommentcunamit, kompromisszumos megoldásként maradjunk abban: az Első Indiana Jones-mozi a világ legjobb kalandfilmje. 1981 nyarán mutatták be Amerikában, pár-pár év múlva követte még kettő, aztán majdnem húsz év múlva (sajnos) egy újabb epizód, de az elsőt azóta sem tudtam semmi felülmúlni, még maga az összes részt rendező Steven Spielberg sem. Trónkövetelőkből persze nem volt hiány: a „macsó régész/kincsvadász egzotikus helyszíneken, fél kézzel legyőzi a nácikat/helyi elnyomókat, fél kézzel meghódítja a nőt, és közben valami természetfelettire bukkan” formulát azóta ezren lekoppintották, születtek egészen komoly hollywoodi újragondolások, ZS-kategóriás borzalmak és videojátékok – utóbbiak között kell keresgélni az igazi gyöngyszemeket (Tomb Raider– és Uncharted-sorozat, utóbbiból most készül filmváltozat Tom Holland és Mark Wahlberg főszereplésével, a kör tehát lassan bezárul.)
Amikor azt mondom, hogy azóta sem tudta semmi felülmúlni, azt szó szerint értem, manapság pedig végképp siralmas a helyzet. Nem azért, mert a filmkészítők vagy a közönség ostobábbak lennének ma, mint harminc éve (bár sok kínálkozó bizonyítékot tudnánk sorolni erre is), és nem is azért, mert igény nincs rá: a szülők alighanem ma is szívesen beülnének a kamasz (!) gyerekeikkel olyan filmekre, amely egyiküknek sem nyűg, sőt, mind élvezik. Hogy miért tűntek el a kaland- és ifjúsági filmek a mozikból, rejtély, de az biztos, hogy eltűntek. Vagy, ha mégis felbukkan egy-kettő, akkor az is mérhetetlenül rossz, jó esetben is éppen nézhető.
De ne ragadjunk le a siránkozásnál, hiszen abból nem lenne cikk. Ragadjunk le annál az öt érvnél, amelynek hála a mai napig működik az első Indiana Jones. A film ugyanis nem egyszerűen szépen öregedett, hanem egyáltalán nem öregedett: ma is pontosan ugyanolyan izgalmas, feszült, vicces és drámai, mint 1981-ben, ma legfeljebb fárasztó CGI-cunamit kapnánk a lenyűgöző, kézzel készített és éppen ezért végtelenül hatásos trükkök helyett. Természetesen ezekről is lesz szó.
A szereplők úgy viselkednek, mint az emberek
Az első Indiana Jones csak félig a szereplők, a történet, a zene, a trükkök, a hangulat miatt nagy jó; félig meg azért, mert Spielberg rendezte, ő pedig tud valamit, amit rajta kívül nagyon kevesen. Tudja, hogy a szereplőket mindig motiválni kell, és pontosan a néző tudtára kell adni, hogy mit miért tesznek. Akkor is, ha hülyeséget csinálnak – az Indiana Jones-filmekben pedig jó sok hülyeséget csinálnak. Kell nekik ezen túl még úgynevezett jellem is – ha egyszerű és kétbites, akkor is kell. Ma nagyon kevés (siker)film akad, amelynek készítői ezt ne felejtették volna el.
Indiana Jones például macsó, az emberi élet értékét finoman fogalmazva meg-megkérdőjelező, az ostorához és kalapjához elmebeteg módon ragaszkodó tuskó, aki emellett valahogy képes fenntartani egy egyetemi professzori egzisztenciát (ó, azok a harmincas évek, amikor minden egyszerűbb volt!). Közben pedig egy gyötrődő, a saját traumáit alkohollal és további felesleges vagánykodással kompenzáló arc, aki szenved attól, hogy képtelen valódi kapcsolatot kialakítani, főleg a nőkkel. Marion Ravenwood kiégett partikirálynő és a férfiak sárga földre itatásából sportot űző adrenalinfüggő – és az egyetlen, aki képes Indianát a földön tartani. Akármit is tesznek, Spielberg egy pillanatra sem hagyja, hogy elfelejtsük, hogy egyszerű, csetlő-botló emberek ők is (legfeljebb egy kicsit ügyesebben bánnak az ostorral/tequilával), akik bármikor elpatkolhatnak. Éppen ettől marad az egész végtelenül feszült: Dwayne Johnsonért soha, de soha nem tudnánk úgy izgulni, mint a fiatal Harrison Fordért.
Egy felesleges perc nincs benne
Tégy egy próbát: nézd végig Az elveszett frigyládát és találj benne bármit, ami nélkül ugyanolyan jó film lenne, vagy még jobb. Megjósolom: nem találsz majd. A titok az, hogy a történetet két, a forgatókönyvet pedig egy ember írta – ennyi. Nem egy bizottság (mint manapság), hogy aztán a stúdió többkörös fókuszcsoportos tesztelések után újraírassa (jó eséllyel egy másik bizottsággal). Három ember összeült és kitalálta, milyen történetet szeretne elmesélni, a rendező és Harrison Ford, (aki Tom Selleck helyére ugrott be és imádta a projektet, de fenntartotta, hogy módosíthassa a szövegét) pedig elmesélte azt. Ennyi az egész.
A főgonosz nagyon-nagyon jó arc
Jó kalandfilm nem csak meggyőző főhős, hanem okos és érdekes főgonosz nélkül sincs – a francia rivális régész, Belloq pedig annyira okos és érdekes, hogy tulajdonképpen már nem is főgonosz. Mondhatnánk, hogy csupán egy opportunista rohadék, aki a film első tíz percében, a legendás guruló sziklás jelenet után megmondja Dr. Jonesnak, mi az ábra („amit maga megtalál, azt én elveszem”), a valódi gonoszok pedig a nácik, csak hát ők pont olyanok, amilyen egy hollywoodi kalandfilmben lenniük kell: buták és önmaguk paródiái. Belloq ellenben hús-vér karakter, aki imádja a piát, a nőket és az elegáns ruhákat, ráadásul pont olyan agyafúrt és művelt, mint Indiana Jones, sőt, talán egy kicsit okosabb is. Ez alapján akár jó arc is lehetne… és az is. Azért nyeri meg majdnem a játszmát, mert pont ugyanúgy meg akarja szerezni a frigyládát, mint Indy, csak éppen nem olyan válogatós a barátait illetően, mint ő (lásd: nácik), és azért veszíti el végül, mert még nála is jobban meg akarja tudni, mi van benne. Nagyon nagy kár érte. Folytatások helyett pedig igazán készíthettek volna egy előzményfilmet csak róla.
Forrás: IMDB
Véres és ijesztő, de nem úgy
Van egy rész a film végén, amely minden gyerek elméjébe egyszer és mindenkorra beleégett, aki látta a filmet… amit márpedig az emberiség többsége gyerekkorában látott. Természetesen erről van szó:
De akad a filmben még karók által átszúrt Alfred Molina (megérdemelte), repülőgép propellere által ledarált náci bokszbajnok (szintén megérdemelte), koponyák szemüregén át kúszó kígyók és megmérgezett majom. (Nem érdemelte meg, bár egy kis spicli volt ő is.) Azaz csupa olyan látványelem, amely ma Amerikában 17-es karikát érdemelne, Magyarországon meg 16-ost. Mégsem úgy volt ijesztő és véres Az elveszett frigyláda, hogy örök életre traumatizálja a 10-12 éves gyerekeket, akik ezerszer átmásolt VHS-en nézték a (jó esetben fogalmatlan) szülők hallgatólagos engedelmével a rendszerváltás környékén, hanem úgy, hogy beindította a fantáziájukat (na jó: fantáziánkat), és még hetekkel az élmény után is előkerült az isiben, hogy
emlékszel, amikor a bőrkabátos nácinak leolvadt az arca, a másik meg így felrobbant?!
Az ominózus jeleneten egyébként hónapokig dolgozott az azóta is Star Wars- és Marvel-felelős Industrial Light & Magic, természetesen számítógépes rásegítés nélkül: makettekkel, szobrokkal, kézzel és robotokkal animált bábokkal és optikai trükkökkel, amelyek nagy részét ők találták fel, például a film kedvéért. Számítógéppel animálva sokkal gusztustalanabb és talán valósághűbb lenne mindez, de korántsem ilyen hatásos: máig borzongató tudni, hogy amit az Indiana Jones-filmekben látunk, az (a szó fizikai értelmében) valódi. Chris Walas trükkmestert, aki ezért a pár másodpercért felelt, azóta is hívogatják a filmesek azt tudakolva, hogy mégis, hogyan csinálta.
Van zenéje
Persze, minden filmnek van zenéje, Az elveszett frigyládának azonban zenéje van. Hangos, feltűnő, a jeleneteket uraló, ami pont annyira meséli a történetet, mint a képet. Nézd végig ezt a jelenetet és próbálj nem lúdbőrözni.
Nem sikerült, ugye?
Most, hogy tisztáztuk, miért az első Indiana Jones-film a világ legjobb (kaland)filmje, adósak vagyunk azzal, hogy válaszoljunk erre is:
Mégis mit nézzen az, aki már ezerszer látta?
Van mindjárt három tippünk – egyik meglepőbb, mint a másik, de ettől még ezek az utóbbi évek legjobb kalandfilmjei.
Szerelem és szörnyek (Love and Monsters)
Jelenleg a Netflixen látható ez a kissé közhelyes, de szerethető és néhol egészen megható film, amelynek béna, kamasz főhőse egyedül indul szerelme után, a hosszú-hosszú utat azonban a legkülönfélébb szörnyek őrzik, akik pár éve átvették a hatalmat a Földön. Kis híja, hogy nagyon rossz film legyen, de szerencsére nagyon jó lesz, félig azért, mert hűen hozza gyerekkorunk kalandfilmjeinek hangulatát, félig meg Michael Rooker miatt, aki a puszta jelenlétével képes egy közepes filmből jót csinálni. Itt is ez történik.
Határtalan éj (The Vast of Night)
Aki csak a bemutatót látta, talán nem is érti, miért ajánljuk itt az Amazon egyik legjobb saját filmjét, amelyben alig akad klasszikus, hollywoodi értelemben vett kaland, sőt, alig akad bármi. Egy telefonközpontos lány és egy rádiós dj fiú véletlenül összeakadnak, miközben együtt kutatják az új-mexikói kisvárosukban felbukkanó rejtélyes jelenségek eredetét egyetlen éjjel alatt, közben egyre furább helyzetekbe keverednek és egyre ijesztőbb arcokkal találkoznak. Az egész olyan, mintha a Harmadik típusú találkozásokat nem bombasztikus sci-fi eposznak, hanem főiskolai vizsgafilmnek szánta volna a rendezője – és éppen ettől nagyon jó.
Jumanji
Jumanji-remake Robin Williams említése nélkül, altesti poénokkal, Jack Blackkel, Kevin Harttal és a Sziklával – ennek nagyon rossznak kellett volna lennie, és a helyzet az, hogy többszöri megnézés után sem értjük, hogy sikerült ilyen jól. Pedig jól sikerült: a játék társas- helyett video-, egy főhős helyett négyet kapunk, akik rögtön testet (illetve, ha úgy jön ki, akár nemet) is cserélnek karaktereikkel. Ennek hála a virtuális dzsungelbe kerülő, egymással szövetkezni kénytelen, felnőtt testbe kényszerített kamaszok története egészen sok mindenről szól: iskolai bántalmazásról, Instagram-kultúráról, játék- és közösségimédia-függőségről, és szerencsére az elfogadásról. Egymáséról és magunkéról.
