Ha a bevezetőben említett rövid tartalomösszegzés ismerős számodra, az jó eséllyel azt jelenti, hogy te is láttad a 2014-es A Bélier család című francia filmet. A CODA (a Child of Deaf Adults, vagyis a siket felnőttek gyermeke rövidítése) ennek a francia filmnek az amerikai remake-je. Most biztos lesznek páran, akik itt abba akarják hagyni az olvasást, lévén az a pár éves francia mozi tök jó volt, nem létezik, hogy az amerikaiak akár fele olyan jót készítsenek. Most azonban rá kell cáfolnom az előítéletekre, ugyanis az amerikai verzió még az eredetinél is jobb lett, és annak is bőven tud újdonsággal szolgálni, aki már többször is látta A Bélier családot.
Jelenet a CODA című filmből (fotó: Apple TV+)
Az amerikai CODA januárban megnyerte a legendás Sundance Filmfesztivál fődíját és közönségdíját is, utána pedig hatalmas hírverés alakult ki a filmes sajtóban amiatt, mert az Apple TV+ a fesztivál történetében rekordnak számító 25 millió dollárért vásárolta meg a film streaming forgalmazási jogait. Hogy miért adtak ennyire sok pénzt egy nem túl sokak által ismert francia film ismeretlen színészekkel leforgatott angol nyelvű remake-jéért? Egyrészt azért, mert jó, másrészt amiatt, mert licitháború alakult ki a film körül, ami feltornázta az árakat, harmadrészt pedig azért, mert az Apple TV+ végre szeretett volna a kínálatában egy olyan filmet tudni, aminek aztán a következő évben esélye lehet az Oscar-gálán. Hogy ez megtörténik-e, azt csak pár hónap múlva tudjuk meg, viszont a film már itt van, felkerült a streaming szolgáltató kínálatába, és jelenleg nincs jobb módja annak, hogy eltölts 111 percet egy képernyő előtt ülve.
Az év legnagyobb szívű filmje
Ha láttad A Bélier családot, gyorsan szembe fognak tűnni a különbségek még akkor is, ha a fő cselekményszálában Sian Heder filmje nem szakad el igazán az eredetitől. A farmerkedés helyett itt a főszereplő család halászattal foglalkozik, hangsúlyosabb kérdés a megélhetés és az anyagi problémák, mint az eredetiben, a választási szál teljesen kimaradt, de a legfontosabb különbséget talán az adja, hogy a francia eredetivel ellentétben a CODA rendezője a nem halló szerepekre valóban nem halló színészeket szerződtetett, amitől a film sokat finomodott és elmozdult egy realisztikusabb, hitelesebb irányba. A műfaja alapvetően zenés dráma, de rengeteg benne a hol vaskosabb, hol kifinomultabb poénkodás, de ami miatt leginkább lehet szeretni, az a hatalmas empátia, amit a szereplői iránt mutat.
Emilia Jones, a CODA főszereplője (fotó: Apple TV+)
Imádnivaló szövegeket hallhatunk, illetve a (feliratozott) jelnyelvnek köszönhetően láthatunk, ráadásul a film nem avatja szentekké a Rossi családot sem pusztán azért, mert siketek, és bár végig szerethetők maradnak, kíméletlenül bemutatja azt is, amikor önzők vagy amikor nekik is eszükbe jut kicsit gonosznak lenni. Emlékezetes pillanat, amikor a főhős, Ruby anyukája (Marlee Matlin ugyan mellékszereplő, mégis végig középpontban tud maradni) bevallja a lányának, hogy amikor született, akkor azt kívánta, hogy bárcsak ő is siket lenne, mert úgy könnyebben megértenék egymást, ahogy az is, amikor halló ribancoknak nevezi a többi halász feleségét. De a film szíve-lelke valójában a Locke & Key című sorozatból ismert Emilia Jones, akinek a szemével egy nem mindennapi felnövéstörténetet kapunk. Természetes és izgalmas jelenség, nem csodálkoznék, ha neki is jutna jövőre egy Oscar-jelölés. A film igazán emlékezetes, katartikus, megható jelenetek (ezek közül is kiemelkedik az iskolai előadás, melynek egy pontján a rendező leveszi a hangot, hogy mi is azt érzékeljük, amit Ruby családja) sorát vonultatja fel, a végén pedig szinte képtelenség úgy felállni a kanapéból, hogy nem törlünk el néhány könnycseppet utána az arcunkon.
A CODA az Apple TV+ kínálatában látható.
