„Oké, játszom a filmedben, de csak akkor, ha én lehetek a filmtörténet legjobban fizetett színésze” – mondta a híres szürrealista festő, Salvador Dalí a híres szürrealista rendezőnek, Alejandro Jodorowksynak 1974-ben. „Legyen mondjuk százezer dollár az órabérem” – pontosított a világ legvagányabb bajuszának tulajdonosa. Jodorowsky, aki akkor már rég csillagászativá duzzasztotta készülő (pontosabban még csak tervezett) Dűne című filmjének költségvetését, tudta, hogy ezt képtelenség teljesíteni, de azt is tudta, hogy csak úgy bírhatja együttműködésre Dalít (akiről még saját múzsája, Amanda Lear is azt mondta a rendezőnek, hogy biztosan tönkreteszi majd a filmet), hogy tovább táplálja az egóját. Végül azt válaszolta, nem óránként, hanem percenként kap ennyit – csak éppen nem a forgatáson, hanem a filmvásznon töltött időért. A trükk az volt, hogy a festőnek, aki a galaktikus birodalom őrült uralkodóját (tehát végsősoron saját magát) alakította volna, legfeljebb két-hárompercnyi jelenetet írt, a történet további részében pedig lecserélte volna egy róla mintázott robotra. Dalí belement – azzal a feltétellel, ha a robotot később megkapja a saját magáról szóló, saját maga által kurált és menedzselt múzeuma.
Hát így (nem) játszott a Dűne 1974-es filmváltozatában Dalí. És ez még csak nem is a legdurvább sztori a filmtörténet legnagyobb el nem készült alkotása kapcsán.
Mindjárt bemutatják az új, 2021-es, a koronavírus miatt sokáig halogatott Dűnét, amely, ha nem is lett az a tökéletes film, amilyennek minden filmőrült várta, nagyon úgy tűnik, hogy legalább vizuálisan és a regényt tiszteletben tartva végre elhelyezi Frank Herbert zseniális prózáját a filmtörténet Pantheonjában. (És alighanem az IMDB-toplistán is.)
Ehhez pedig mindössze 56 év kellett: Herbert 1965-ben jelentette meg az azóta hatalmas regényfolyammá duzzadt Dűne-sorozat első részét, amely önmagában is akkora falat, hogy a mostani feldolgozás rendezője, Denis Villeneuve rögtön két részre bontotta és csak az első felét filmesítette meg. Hogy mi tartott eddig? Elmeséljük. A számtalan el nem készült Dűne-film története ugyanis izgalmasabb, mint gondolnánk (már csak azért is, mert normális ember eleve nem gondolná, hogy bármi lehet izgalmas egy nem létező dologban), és némi tanulsággal is szolgál: művészetről, kapzsiságról, emberi gyarlóságról, megbomlott elmékről.
A Dűne az a könyv, aminek feldolgozásával annak idején minden valamirevaló producer és rendező megpróbálkozott, legalább gondolatkísérlet szintjén, és amibe mindenkinek beletört a bicskája, elszántságtól, tehetségtől, büdzsétől függetlenül. Még annak is, akinek a filmjét végül bemutatták. A Dűne a filmesek szent Grálja, Bermuda-háromszöge és „Schrödinger macskája”-dilemmája: mindenki akarja, sokan odavesztek, amikor a közelébe értek, és ami megszületett, arról sem tudni pontosan, hogy eszik-e vagy isszák. A regény hatalmas siker lett, magától értetődő volt tehát, hogy film is kell belőle, az pedig, hogy a többmilliós közönség imádta a Majmok bolygóját, és konkrétan drogos hallucinációként élte meg a 2001 Űrodüsszeiát 1968-ban, csak megerősítette, hogy a mindenféle értelemben kozmikus űreposzokra igenis szükség van. (És akkor a Star Wars még nem volt sehol.)
Igen ám, csakhogy a kor technológiai lehetőségeivel kissé nehéz volt elképzelni, hogyan fest majd a filmvásznon az a regény, amelyben vannak például:
- a sivatagbolygón kitermelt füszermelanzstól mutálódott űrnavigátorok, akik téridő-hajlítással utaztatják a hatalmas hajókat;
- több kilométer hosszú, a sivatag homokjában közlekedő férgek;
- a férgeken lovagló csupakék szemű nomád törzs;
- rovarszerű légijárművek;
- legalább három, de inkább négy bolygó, mindegyik külön éghajlattal, építészettel, kultúrával;
- hatalmas csatajelenet;
- kövér, lebegő főgonosz.
Először Arthur P. Jacobs, a Majmok bolygója producere szerezte meg a regény megfilmesítésének jogait, és gyorsan le is szerződtette az Arábiai Lawrence és a Doktor Zsivágó rendezőjét és íróját, azaz a film alighanem nagyszerű lett volna, de legalábbis Oscar-díjas. A Majmok bolygója folytatásai azonban fontosabbak voltak, Jacobs pedig 1973-ban, 51 évesen meg is halt, így a terv dugába dőlt.
Itt jön a képbe Alejandro Jodorowsky, és itt lesz érdekes a történet. Jodorowsky akkor már ismert rendező, színész, író, producer, színházi mindenes, és filozófus volt, már amennyire chilei-francia avantgárd-szürrealista reneszánsz emberként az ember ismert lehet. Két teljesen kattant, meztelenséggel, vérrel és vallási szimbólumokkal teletömött film (A vakond, A szent hegy) után, karrierje csúcsán a producere megkérdezte, melyik lesz a következő közös filmjük, ő pedig rávágta, hogy a Dűne. Úgy, hogy el sem olvasta (jellemző), csak hallott róla, és érezte, hogy ez neki való feladat.
Végsősoron az is volt. Jodorowskyt annyira magával ragadta a drogtermelő főhadiszállásként használt sivatagbolygó körül ármánykodó nemesi családok története, hogy rögtön tovább is gondolta és kiegészítette a saját őrült ötleteivel. Becserkészte a legendás francia képregényrajozlót, a rekordgyorsasággal alkotó Moebiust, összebútoroztak egy hatalmas, kifejezetten erre a célra kibérelt kastélyban és ketten együtt fejben leforgatták az egész filmet, jelenetről jelenetre, snittről snittre. Jodorovsky elmondta, mit szeretne látni, Moebius pedig olyan sebességgel és pontossággal követte, hogy mire az előbbi befejezte a mondatot, már kész is volt hozzá a vázlat. A végeredmény egy csak pár példányban elkészült, legendás, telefonkönyv vastagságú, több ezer rajzot tartalmazó könyv, amely ugyanúgy működött illusztrált forgatókönyvként és használati utasításként, mint művészeti albumként. Az már csak fűszermelanzs a homokon, hogy a film ezek alapján 14-15 órás lett volna.
Alejandro Jodorowsky (fotó: Ulf Andersen/Getty Images)
Jodorowsky – aki, mondjuk ki végre, egy magával ragadó, izgága, a lelkesedését bárkire átragasztó futóbolond – teljesen elszállt ötletekkel rukkolt elő, amelyek egy részét konkrétan elő is készítette. Az egyik ilyen volt Dalí szerepeltetése; itt van még pár a teljesség igénye nélkül:
- A főszereplő Paul apja, Leto herceg kasztrált, de semmi baj, felesége, Lady Jessica ondóvá változtatja egy csepp vérét és megtermékenyíti magát vele;
- Őt (mármint Letót) Mick Jagger alakította volna;
- Minden bolygónak más rockzenekar szerezte volna a zenéjét, így került a képbe a Pink Floyd, akit úgy győzött meg Jodorovsky, hogy rájuk parancsolt, hogy ne zabáljanak már hamburgert, miközben hozzájuk beszél;
- Az antigravitációs implantátumokkal állandóan a levegőben repkedő őrült, kórosan elhízott főgonoszt, Harkonnen bárót Orson Welles játszotta volna, kifejezetten azért, mert annyira kövér volt;
- A film végén a főhős meghal ugyan, de elméje túléli, tudatán Dűne népe, sőt maga a bolygó is osztozik, növényeket növeszt magára és vándorútra indul a galaxisban;
- Jodorovsky a végén már ott tartott, hogy nem is film lesz ez, hanem 15 órás, drog nélküli LSD-trip, amely az egész fiatal generáció agyát átformálja, hogy nyitottak legyenek a művészetre.
A legsúlyosabb talán az volt, hogy a főszerepet saját fiával, az akkor 12 éves Brontissal játszatta volna. Őt már nyolcévesen, A vakond című filmjében is „használta”, szegény végig meztelen volt. A Dűne kedvéért hónapokon át testileg-lelkileg sanyargatta a fiút, harcművészeti edzőt fogadott mellé, egész nap tornáztatta és spirituális gyakorlatokat is végeztetett vele. Később azt mondta, ezért a filmért, ahogy a művészetért általában, néha súlyos áldozatokat kell hozni, ő még meghalni is kész lett volna, úgyhogy a fia még olcsón meg is úszta. Brontis szerencsére többé-kevésbé épelméjű felnőttként jött ki a történetből.
Nem is érdemes ragozni tovább; érdemes lenne, ha nem készült volna el a fantasztikus Jodorowsky Dűnéje című dokumentumfilm, de szerencsére elkészült, mindenkinek ajánljuk.
A befektetők egy ponton diszkréten jelezték, hogy ők egy legfeljebb kétórás filmre gondoltak, a rendező azonban hallani sem akart: az ő művészetének legalább 10, de inkább 15 óra kellett volna, hogy kibontakozhasson. Ahogy arra számítani lehetett, a producerek után kifaroltak a lehetetlennek tűnő vállalkozásból, amelynek csak az előkészületei kétmillió dollárra rúgtak, a filmből pedig nem lett semmi. Pontosabban lett: a híres képeskönyv, amelyet Michel Seydoux producer könnyelműen szétküldte a hollywoodi stúdióknak, és amely ezek után kézről kézre járt a filmiparban. Annyira meghatározó volt a könyv, hogy bár maga a Dűne nem kellett senkinek, évtizedekig ebből lopták az ötleteiket a „kreatív” filmesek az Alientől a Terminatoron át az Ötödik elemig. És persze ebből emelte át, amit csak lehetett az egyetlen valóban elkészült Dűne-film, David Lynch 1984-es nem is tudjuk, mije.
Úgy tűnt, Jodorovsy után mindenki elkönyveli, hogy a Dűne vesztes ügy, ám közbejött a Star Wars, amelynek sikere után újra űrfilmekben gondolkodott egész Hollywood. Egy olasz producer, Dino De Laurentiis szerezte meg a Dűne jogait, és győzte meg Ridley Scottot, hogy az Alien (amelyen egyébként a dugába dőlt Dűne kulcsemberei is dolgoztak) után ez legyen a következő filmje. Kötélnek is állt, ám bátyja halála miatt végül otthagyta a produkciót. Végül az Elefántember sikerét éppen kiélvező David Lynchet keresték meg, hogy rendezze meg. Ironikus, hogy éppen a Jedi visszatért passzolta le (ezer örömmel) ezért a lehetőségért. Papíron minden stimmelt: a regény tele van álomjelenetekkel, furcsa szimbólumokkal, logikai szinten nehezen felfogható fordulatokkal és az egész történet kellően spirituális, azaz pont Lynchnek való, aki azóta a Twin Peaksszel bebizonyította, hogy attól, hogy nem lehet érteni, mi történik a vásznon vagy a képernyőn, még lehet sikeres egy film. Úgy tűnt, a Dűne végre elnyeri méltó filmváltozatát, és semmi nem állhat a „felnőtt Star Wars” útjába. (Valójában éppen a Star Wars antitézise a Dűne, de ezt most hagyjuk.)
A forgatás katasztrofális volt. Laurentiis hírhedten fukar producer volt, a Mexikóban dolgozó stábnak a Conan, a pusztító című Schwarzenegger-filmmel kellett osztozkodnia a helyszíneken. A csapat fele az első héten kórházba került ételmérgezéssel, a katasztrófa elkerülése végett gyorsan odahívtak egy olasz séfet, hogy főzzön a több száz emberre. Áram és telefon hol volt, hol nem, az eső minden nap elmosta a sivatagi jeleneteket, az egyik kulcshelyszínként kiszemelt vulkánról pedig kiderült, hogy Mexikóváros népegészségügyi rendelkezésekkel mérsékelten törődő népe kutyatemetőként használja, azaz tele volt az egész félig-meddig elföldelt állattetemekkel. A történet szerint Arrakis (ez Dűne „polgári” neve) népének ragyogó, kék szeme van; ezt kontaktlencsékkel próbálták megoldani, de olyan poros volt a levegő, hogy a főszereplőknek és több tucat statisztának is begyulladt a szeme.
A film mindennek ellenére elkészült… hogy a producerek a vágószobában teljesen tönkretegyék. Náluk volt a végső vágás joga ugyanis, nem Lynchnél, aki eleve kétrészes, összesen három és fél órás filmet tervezett. A végeredmény alig kétórás lett, és ennek megfelelően annyira kusza és következetlen, hogy narrációval kellett kiegészíteni. Az első vetítéseken a forgalmazó értelmező szótárakat osztogatott, hogy a nézőknek legalább sejtésük legyen, miről szól az egész. Az 1984-es Dűne bevételei meg sem közelítették a költségvetést, azóta is a filmtörténelem egyik legnagyobb buktájaként emlegetik. Lynchek pedig annyira elege volt az egészből, hogy amikor a producerek még egyszer újravágták egy tévéfilmmé a felvételeit, egyszerűen levetette a nevét a stáblistáról. Legfeljebb az vigasztalta, hogy a jóságos, 1986-ban elhunyt Frank Herbert még a szemébe mondhatta, hogy neki igenis tetszett a film, főleg a vizuális ötletek miatt. Ehhez képes mellékszál, hogy hosszas vívódás után Jodorovsky is megnézte a filmet, és bár az elején a sírással küszködött, a vetítésről boldogan, vigyorogva távozott, hálát adva az égnek, hogy rettenetes lett.
Ezek után nem meglepő, hogy évtizedekig senki nem mert hozzányúlni a regényhez, aki mégis, azt is gyorsan leállították. Egy spanyol rajongói csapat például hét évig készítette saját feldolgozását, ám amikor végül feltöltötték az első bemutatót, Frank Herbert örökösei azonnal lekapcsolták őket, a filmet sosem láthattuk. A Sci-Fi Channel (azóta Syfy) az ezredforduló környékén becsülettel elkészített két minisorozatot is, az elsőt az eredeti regényből, a másodikat a Dűne gyermekei nevű folytatásból, de ezek is inkább filmszakos vizsgamunkának tűnnek ahhoz képest, ahogy egy Dűne-feldolgozásnak ki kellene néznie. És amelyet most a jelek – és TóCsa kollégánk – szerint meg is kapunk, de nagyon úgy tűnik, hogy ez sem változtat a tényen, hogy az eddigi legjobb Dűne-film az a dokumentumfilm, ami arról szól, hogyan nem készült el a legjobb Dűne-film.
Tanulság szokás szerint nincs, legfeljebb annyi, hogy ha pénzes producer vagy, és őrült rendezőt bérelsz fel, ne csodálkozz, ha a filmje is őrült lesz, és végképp ne akard elkaszálni csak azért, mert önmagát adja. Ez a konkrét dilemma persze olvasóink nagy részét nem érinti, de hátha jól jön spirituális, metaforikus jótanácsként az élet egyéb területein is.
