Nem titok, hosszú évek óta a Verzió Dokumentumfilm Fesztivál törzsnézője és a dokufilmek nagy fogyasztója vagyok. Általában egyedül nézem ezeket a filmeket, nem is keresek és nehezen is találnék hozzá társakat, tekintve, hogy főleg a súlyosabb témájú feldolgozások érdekelnek. Azok, amik megcsavarják az embert, megdolgoztatják az agyat, kimozdítanak a komfortzónából, és egy sor olyan kényelmetlen kérdést tesznek fel, amelyekkel a hétköznapi buborékunkban nem nagyon szembesülünk. De mielőtt teljesen elvenném a kedvedet attól, hogy tovább görgess, gyorsan hozzáteszem, hogy ezúttal nem magamnak válogattam. Sőt, a szemezgetés során igyekeztem nem ráerősíteni arra a sztereotípiára, miszerint minden dokumentumfilm nettó érzelmi nyomasztás, mert ennél jóval sokszínűbb a műfaj. Ennek mentén a kínálatból úgy merítettem, hogy legyen közte olyan alkotás is, ami megnevettet, miközben egy nagyon is aktuális témát emel fel. (Lina)
Szerelem Gengszter (Gangster of Love)
Ilyen például Nebojša Slijepčević tragikomikus dokumentumfilmje, ami az elzárt, vidéki térségek párválasztási nehézségeiről szól. Bár a címe azt sejteti, hogy a filmben bűnözők szerelmeiről, vagy szerelmes gengszterekről esik majd szó, ám ez esetben a „gengszter” nem más, mint Nedeljko Babić, aki becenevét nem a törvényenkívülisége, hanem leleményessége miatt kapta. Ő ugyanis Horvátország legsikeresebb házasságközvetítője. A férfi főleg a Zagora hegyvidék elszórt településein élőknek segít, 25 éves pályafutása során 290 házasságot hozott össze, méghozzá a klasszikus módszerrel.
A mai napig személyesen találkozik az ügyfeleivel, egyfajta moderátor szerepet tölt be a két fél között, sőt, még az első randin is együtt kávézik velük.
Szűkös irodájában, rendezett bajszával, pilóta-napszemüveggel az arcán, egymás után mutogatja a párkeresők önéletrajzait és fotóit, nem, nem a számítógépén, hanem az asztalon, papírra kinyomtatva. Mindez a Tinder, a Happen, a Bumble online világában – ahol úgy öt perc alatt százharminc ember fotóját pörgethetjük át – egészen szürreálisnak és iszonyú lassúnak tűnik. Azonban a tesztoszteronszagú térségben, ahol nagyítóval kell keresni a nőket, tombol a nihil, és a bikaviadalon meg a söröskorsó emelgetésén kívül csak a munka az, ami kitölti az emberek életét, nagy eséllyel csődöt is mondanának az appok. De erről a lehetőségről egyébként sem esik szó a filmben.
Ami viszont elhangzik, még ha talán nem is explicit módon, hogy a környéken a fenti okokból nem könnyű a párkeresés, főleg azoknak, akik már nem annyira fiatalok, vagy akik gyerekkel keresnek maguknak férjet, feleséget. Mint például az állandóan cigarettázó 33 éves Maja, aki egy bántalmazó kapcsolat után szeretne magának egy férfit, ezért Nedeljkótól kér segítséget. Amikor a társközvetítő megkérdezi tőle, mik az elvárások, a nő nem mond nagy dolgokat:
„Legyen higiénikus, igényes magára”
– ezt Maja többször is kiemeli, ami azért sokat elmond az ottani repertoárról, vagy Maja volt férjéről, aki után nem randizott. Egészen idáig. A nem megugorhatatlan igények kezdetben egyszerűnek tűnő férjkereséssel kecsegtetnek, ám a sikertelen randik után kiderül, Maja még így is nehéz helyzetben van. A legtöbb férfi jelöltnek gondot okoz ugyanis, hogy Maja bár beszél horvátul, de bolgár állampolgár, ahogy az sem tetszett sok férfinak, hogy van már egy fia.
Slijepčević olyan finoman adagolja és keveri a filmben a humort a vidék nyomasztó hangulatával, meg Maja egyre növekvő (és érthető) reménytelenségével, hogy a végeredmény olyan lesz, mint egy valós szereplőkből álló Emir Kusturica-film. Miközben alapos látképet ad a vidéki Balkánról, és annak férfi többségű, alkoholba menekült közösségéről, a kapcsolatok természetéről, és a megkövesedett, akadályozó, sokszor értelmetlen elvárásokról.
Tinisztorik a karanténból (Teenage Lockdown Tales)
Másfél évvel a koronavírus-járvány kirobbanása után ma már tudjuk, hogy lezárások hatalmas súlyt pakoltak a tinikre, amikor megfosztották őket egy alapvető szükségletüktől, a kortársaik társaságától.
Fotó: Verzió Dokumentumfilm Fesztivál
A Tinisztorik a karanténból című dokumentumfilm ezekről, a lezárásokat megélt tinikről szól, vagyis ők maguk mesélnek, film készítői ugyanis arra kérték a szereplőket, akik Párizs egyik külvárosának középiskolájába járnak, hogy vegyék fel otthon a telefonjukkal, hogyan telnek a napjaik. Mit csinálnak otthon, és milyen érzések kavarognak bennük a bezártság nyomán.
Ahogy telik az idő, láthatjuk, hogyan alakul a fiatalok mentális állapota, miként válnak egyre búskomorabbá, apatikusabbá, miközben napról napra egyre nehezebben tudják lefoglalni magukat.
Az ötvenperces film egy kicsit segít átérezni az idősebb generáció számára, hogy miért mondják azt a szakemberek: a tinik voltak a lezárások egyik legnagyobb áldozatai. A srácok beszámolóit látva közelebb kerülünk annak megértéséhez, hogy ezek a fiatalok nemcsak a szórakozás lehetőségét vesztették el, hanem minden olyan élményt, ami ebben a korszakban az identitásukat formálja/formálhatja, legyen az az iskolába járás, a sport, az együtt bandázás, vagy az olyan életre szóló és visszahozhatatlan élmények, mint az érettségi bankett.
A félelem nyomában (Young and Afraid)
Az utolsó ajánlásom már a karcosabb felhozatalból érkezik, és nem csodálkoznék, ha díjat hozna el. Meglehetősen erősre sikerült ugyanis a dán, norvég alkotás, ami Petter történetén keresztül még egy sor hozzá hasonló fiatal küzdelmét mutatja be. Nem a szokásos módon.
A sztori azzal kezdődik, hogy a 24 éves Petter, akiről később kiderül, hogy ADHD-val és OCD-vel diagnosztizáltak, egy híd tetején áll, hogy véget vessen az életének, ám a rendőrök az utolsó pillanatban közbelépnek. Petter egy ideje depresszióval küzd, nem tudja elfogadni biszexualitását, mentális problémáit, és úgy érzi, nem érdemli meg mások szeretetét. Filmes társa és legjobb barátja, Sverre Kvamme azt javasolja, hogy készítsenek egy filmet, hogy Petter kapaszkodókat találjon az életben maradáshoz.
Fotó: Verzió Dokumentumfilm Fesztivál
A terv az, hogy hasonló fiatalokat keresnek, és a kamera előtt beszélgetnek velük, mert úgy gondolják, hogy a beszélgetés és a kommunikáció minden érintett számára vigaszt jelenthet. Mivel nem sok elképzelésük van azon kívül, hogy Oslót járják egy kamerával, útnak indulnak, abban a reményben, hogy rokon lelkeket találnak.
Így ismerjük meg Emmát, a műtétjére váró, testét gyűlölő transznemű lányt, az érzelmeitől menekülő heroinos Corneliát, egy bulikba és kábszikba menekülő zenészt, Olivért, és egy súlyosan bántalmazott lányt, Monicát, aki borzasztó sebeket ejt magán és rettentően szenved a visszatérő emlékektől.
Mindeközben Petter életét is nyomon követjük, a szereplők pedig kendőzetlenül megmutatnak mindent: Petter szexuális kibontakozásától kezdve, a heroin bőr alá fecskendezésén át Monica fájdalmas pánikrohamáig, mindent közelről látunk és hallunk. És ennél fogva sokfélét is érzünk a film alatt.
A Félelem nyomában egyik nagy erőssége, hogy rálátást nyújt arra is, ami egy dokumentumfilmben általában láthatatlan marad, hogy a készítőkre milyen hatással van mindaz, amikor idegenek életét testközelből követik, figyelik. És most itt nem kizárólag a már sokszor megrágott felelősség aspektusára gondolok, hanem egy nagyon egyszerű, emberi vetületre:
Vajon milyen lenyomatot hagy a pszichében, a gondolkodásmódban az, amikor bejáratos leszel egyszerre több, nehézségekkel küzdő ember életébe, hogyan küzd meg egy film készítője, legyen az az operatőr, vagy a riporter, amikor bevonódik a szereplők legintimebb vagy akár a legsötétebb pillanataiba?
Kriszta
Mindig is szerettem a dokumentumfilmeket, az utóbbi pár évben pedig arányaiban szinte már több ilyen filmet, illetve sorozatot nézek, mint fiktív történeteket. Nem minden dokumentumfilm egyenlő, és ugyanarról a témáról is rengeteg módon lehet forgatni, rengeteg szempontból lehet megközelíteni, van, aki ügyesebben megoldja a feladatot, van, aki nem. A cél is lehet más: lehet, hogy a nézőre bízzák, hogy vonják le a végső következtetéseket, és nem feltétlenül az a fontos, hogy minél több kérdés maradjon bennük, hogy a diskurzust tartsák életben, hogy felkeltsék az érdeklődést. És persze vannak olyan dokumentumfilmek, amik felemelnek, vannak olyanok, amik a földbe döngölnek, az én válogatásomban próbálom megmutatni, mennyire sokszínű műfaj is ez.
A hakni vége (The Gig Is Up)
Horrorfilmekre emlékeztető hanghatásokkal indul Shannon Walsh dokumentumfilmje, ami azt hivatott bemutatni, hogy az úgynevezett haknimunka vagy a platformunka világa bármennyire is ígéretesnek tűnhetett egykor, valójában munkavállalóként nem biztos, hogy ez a legjobb választás. Pedig pénz van benne, a haknigazdaság globálisan évente 5 billió dollárt mozgat, és valószínűleg egyre többen lesznek azok, akik ilyen alkalmi munkából akarnak majd megélni, a járvány alatt például nagyon sokan lettek ételfutárok, ugyanis az addigi munkájuk megszűnt vagy kényszerpihenőre kellett menniük, de persze egyébként is működhet fizetéskiegészítésként, ahogyan ha valaki taxizni kezd.
És jó mentőövnek tűnhet ez, és van, aki csak jókat tud mondani róla, de azért a kép ennél sokkal árnyaltabb. „Nem arról van szó, hogy egy diák keres egy kis mellékest azzal, hogy pizzát szállít ki, ezt akarják elhitetni velünk a cégek. Olyan emberekről van szó, akiknek szükségük van erre a fajta munkára, és akiknek sok esetben nincs sok más lehetőségük, és akik több platformon dolgoznak, hogy megpróbálják összekaparni azt a pénzt, ami szükséges a megélhetésükhöz” – nyilatkozta a film készítője.
Ha valaki sofőrnek áll egy olyan vállalatnál, mint az Uber, persze nem azt jelenti, hogy alkalmazott lesz, hanem azt, hogy vállalkozó, aki bedolgozik nekik, és ez persze nem feltétlenül baj az elején, kedvező ajánlattal csalogatják az embereket magukhoz a cégek, majd jön a feketeleves. A filmben láthatjuk, hogyan a kaliforniai Uber-sofőr, Annette könnyekben tör ki az autó volánjánál, mert nincs nagyon pénze megtankolni, így szüleit sem tudja meglátogatni, pedig amikor eredeti állását otthagyta, hogy sofőr lehessen, úgy tűnt, dőlni fog a pénz, ráadásul rugalmas munkaidőben dolgozhat, hogy a maga ura lesz, tulajdonképpen a saját főnöke, hiszen vállalkozóként dolgozik be a céghez.
Tragikus történetet ismerünk meg Leilán, a párizsi ételfutáron keresztül, akinek egyik kedves barátja, aki szintén futár, súlyosan megsérül munka közben, ám harcolnia kell a céggel azért, hogy megkapja az őt megillető pénzt, és hogy egyébként sincsenek megfizetve, miközben néha tényleg az életüket veszélyeztetik azért, hogy valaki finomat ebédelhessen, vacsorázhasson. De nemcsak az a baj, hogy a munkakörülmények sokszor veszélyesek és a fizetség gyorsan csökken, hanem az, hogy nem kell sokat hibázni ahhoz, hogy valakinek a profilját deaktiválják vagy leminősítsék. „Kapsz egy rossz minősítést, mert valakinek éppen rossz napja van, és máris elveszíted a munkádat és a megélhetésedet” – világít rá Walsh arra, hogy nemcsak a cégekre lehet mutogatni, hanem ránk is, akiknek minél nagyobb kényelme érdekében elindultak ezek a szolgáltatások. Természetesen a platformmunkások aktívan igyekeznek tenni azért, hogy a munkakörülmények, a feltételek javuljanak, ahogyan Annette és Leila is teszi.
És akkor még nem beszéltünk a láthatatlan munkáról, a sofőrökkel, futárokkal mi is találkozunk nap mint nap, de azokkal az emberekkel, akik mondjuk a Mechanical Turkon keresztül vállalnak el különböző online munkákat, olyanokat, amiket a gépek, a mesterséges intelligencia nem tud elvégezni, de ami ahhoz kell, hogy az majd egyre okosabb legyen. Ezek a munkák nem feltétlenül fizetnek jól, persze attól függ, hol él az ember, mondjuk egy afrikai országban már pár centes feladat is sokat számíthat, már ha a a pár centet, amit gyakran ilyen munkákért lehet kapni, az keresetnek számít, főleg úgy, hogy bizonyos országokban az Amazon által működtetett MTurkön utalványokban kapják meg fizetségüket az emberek.
Sok kicsi sokra megy, mondhatnánk, csak ilyen kevés pénz mellett könnyen függőség lehet annak hajhászásából, hogy nem lesz se éjjeled, se nappalod, hanem folyamatosan ott ülsz a telefonod vagy a laptopod mellett. „Ha nem használod ki a rendszert úgy, ahogy én, akkor nem fogsz tisztességes összeget keresni” – jegyzi meg a floridai kisvárosban, Mimsben élő Jason Edwards, aki például azzal csal, hogy afroamerikai republikánusnak adja ki magát, mert így sokkal több kutatásban felmérésbe vonják be. Számításai szerint eddig egyébként több mint 30 ezer dollárt keresett, és nagyjából ez volt az egyetlen tisztességes módja annak, hogy pénzhez jusson, külseje (szája tele van aranyfogakkal) és büntetett előélete miatt nem ő lett volna a HR-sek kedvence.
Persze ezt fel lehet fogni úgyis, ahogyan az egyik megszólaló mondja, hogy végre nem a származás, a végzettség számít, az elvégzett munkád alapján ítélnek meg. Igen ám, csak amíg a termékeknél működhet az, hogy pontszámok alapján értékeljük azokat, hogy segítsünk másoknak a választásban, ha a dolgozó embereknél is így teszünk, annak nagyon rossz az üzenete.
Ugyan a platform- és szellemmunkások mellett több szakértő is megszólal, és ugyan tényleg betekintést nyerhetünk ebbe a világba, azt nem ismerhetjük meg ezen a filmen keresztül teljesen, ehhez jóval több időre lett volna szükség, a 89 nem elég. Főleg, hogy a film készítője egy olyan témát is érint, ami ugyan kapcsolódik a fentiekhez, de valamivel lazábban, viszont tény, hogy a film legerősebb képei ehhez az aspektushoz kapcsolódik: megdöbbentő felvételeken mutatják be a biciklitemetőket, ahova Kínában a közösségi kerékpárbérlők piacának túltelítődése miatt ezrével hordták az immár használaton kívüli járműveket.
Százontúliak (100UP)
A halhatatlanság, az örök élet vagy örök fiatalság olyan kérdés, ami valamilyen formában mindenkit foglalkoztat, miközben az öregedéstől továbbra is félünk, nagyon sok aspektusát tabuként kezeljük. A tudomány szerint pedig akár 120-130 évig is élhetnénk, sőt egyes szerint akár 140 évre is kitolható az emberélet hossza, de valóban nagyon keveseknek adatik meg, hogy megéljék a 100. születésnapjukat. Az emberi élet meghosszabbításánál pedig felmerül a kérdés, hogy mit szeretnék jobban: minél tovább élni vagy minél tovább minőségi életet élni. A perui-holland származású Heddy Honigmann, aki a világ egyik legjobb dokumentumfilmesének számít, hét 100 év feletti ember segítségével kitérve arra, hogy mit találnak csodálatosnak abban, hogy ilyen szép kort éltek meg, és abban is, hogy ez milyen lemondásokkal, negatívumokkal jár.
A címet vélhetően Michael Apted (1941) brit filmrendező Up című híres televíziós sorozata ihlette. A filmeket Apted tizennégy, nagyon különböző társadalmi háttérrel rendelkező emberről készítette, nyomon követve, mi lett az életükből és az álmainkból. Az utolsó film a 63 Up (2019) volt. Apted 2021 elején, 79 éves korában halt meg. Százontúliakban négy idős nővel és három férfival ismerkedhetünk meg: Shirley Zussman New York-i szexterapeutával (sz.:1915), Laila Myrhaug norvég farmerrel (sz.: 1918), Irwin Corey komikussal (sz.:1914), Viola Smith dobossal (sz.: 1912), Hans Maier egykori olimpikonnal (sz: 1916), Mathilde Freund holokauszt-túlélővel (sz.:1916) és Raul Jerí (sz.: 1918) perui orvossal.
Mindegyikőjük nagyon jó példa arra, hogy a kor nem jelenti azt, hogy az ember gondolkodása becsontosodik, sok mindent nagyon is progresszívan és tisztán látnak a film főszereplői. Itt van például Shirley Zussman New York-i szexterapeuta egyik megfigyelése a modern párkapcsolatokról.
Az élet, amit élünk, azt jelenti, hogy nincs időnk arra, hogy valakihez közel kerüljünk, hogy együtt töltsünk időt, hogy elérhetőek legyünk.
Miközben többen is megállapítják, mennyire fontos is a társaság, a barátok, ismerősök, családtagok közelsége, no meg az, hogy hasznosnak érezzük magunkat, Shirley Zussman még fogad pácienseket, Raul Jerí egy kórházban gyógyít, Hans Maier egy asszisztenssel együtt dolgozik az egyetemes emberi kötelességek manifesztumán, amely lehetővé teszi, hogy jobban vigyázzunk a Földre. A film főszereplői kreatív, kíváncsi és aktív emberek, pedig a tragédiák őket sem kerülték el, könnyű lenne azt mondaniuk, hogy az életüknek már nincs értelme, Mathilde Freund Hitler elől menekül el Ausztriából, és férje sajnos már nem tudta őt követni az Egyesült Államokba, miután Franciaországba értek, elfogták őt, lánya pedig ötvenéves volt, amikor mellrákban elhunyt, Raul Jerí felesége egy súlyos betegség miatt kómába került, és ugyan Shirley Zussman jó kapcsolatot ápol gyermekeivel, sajnos távol élnek tőle, de nemcsak ez az egyetlen dolog, ami nyomasztja, hanem az is, hogy teste már nem képes arra, amire régen, ezért nem villantja meg fantasztikus dobtudását Viola Smith sem, mert fél, hogy már nem lenne olyan ügyes.
És persze vannak közös pontok, de vannak eltérések is, Zussman szívesen emlékezik és ünnepli a múltat, míg testvére inkább a jelenben élne, vagyis egy családon belül is különböző felismerésekhez vezet az élet, mert mindannyiunk története különleges, és az elhangzott mondatok közül is nyilván mindenkit más fog megfogni, és ugyan a genetika és az életmód biztosan számít, nincs általános recept arra, hogy lehet hosszú életet élni és szépen megöregedni, de
ez a film mindenképpen reményt nyújt, hogy az öregedés a maga ijesztő velejáróival mégsem annyira rossz dolog, lehet hosszú és tartalmas életet élni úgy, hogy a végén a békésen elszenderülünk kedvenc fotelunkban.
Kertrendezés (Taming the Garden)
Egy óriási fa lebeg egy uszályon a Fekete-tengeren, szürreális, de valami oknál fogva mégis megnyugtató látvány. Ez az egyik legemlékezetesebb kép Salomé Jashi grúziai születésű újságíró legújabb dokumentumfilmjéből, amiben egy szülőföldjén nemrég történt esetről mesél egészen költői módon. Grúzia volt miniszterelnöke, Bidzina Ivanishvili – akit még mindig az ország legbefolyásosabb emberei között tartanak számon – a Fekete-tenger partján fekvő birtokán egy arborétumot épít, és nem akármilyen módot választott arra, hogy magánkertjét fákkal népesítse be, vidéki emberektől veszi meg a fákat, majd jön a komoly logisztikai munka, hiszen azokat valahogyan ki is kell emelni a talajból, hogy földön és vízen eljussanak hozzá.
„A fák nagyon fontos szerepet játszottak az életemben. A falumban volt egy hely, ahol több fa is volt, mindig ott játszottunk a többi gyerekkel. Minden fának más szerepe volt, volt, aminél csak gyülekeztünk, a másikra mászni lehetett, a harmadik pedig az erő egyfajta szimbóluma volt” – nyilatkozta a rendező, akit ebben témában állítása szerint a szürrealitás, ellentmondás fogta meg. „Láttam ezt a képet a tengerben úszó fáról, amely a grúziai médiában mindenütt jelen volt, és ez nagyon ambivalens érzéseket kellett bennem. Egyrészt volt benne valami gyönyörű, csodálatos. Egy fa a tengerben végül is nagyon költőinek tűnik. Másrészt, hogy a kép mögött egy teljesen más fajta történet húzódik” – vallja Salomé Jashi.
Eredeti szakmája ellenére nem újságíróként közelíti meg a témát, nincsen narráció, nincsenek interjúk, csak dokumentációja annak, mi történik, milyen óriási munka átköltöztetni egy több mint százéves fát, és mindezt lehetőleg megfigyelőként, ne pedig résztvevőként.
Megpróbáltunk nem állást foglalni, nem állni egyik oldalra sem
– nyilatkozta a rendező, aki nem akarta, hogy saját álláspontja süssön a képekről, szerette volna, ha minden néző a maga szemszögéből értékeli a látottakat. A stábnak nem volt egyszerű dolga, két évig forgattak. „Soha nem tudtuk pontosan, hogy mikor forgathatunk, mert sok minden függött az időjárástól vagy a munkásoktól, illetve attól, hogy a felszerelés rendelkezésre áll-e. Így néha csak rohantunk a helyszínre, és vártuk, hogy dolgozzunk, de volt, amikor csak a következő héten tudtam érdemben forgatni.”
Fotó: Kertrendezés/Syndicado Film
Bármennyire is úgy érezzük, hogy a helyzet megkívánná, a filmben nem tűnik fel Bidzina Ivanishvili, nem mesél arról, miért lett olyan fontos számára, hogy egy ilyen arborétumot hozzon létre, ennek ellenére mégis ő az egyik – bár láthatatlan – főszereplő. Akiket viszont megismerhetünk, azok a helyiek és a munkások, akiknek az a feladata, hogy az öreg fát eljuttassák arról a helyről, ahol elültették, arra a helyre, ahol majd csodásan nyírt füvön, öntözőberendezések között nőhet tovább. Tévedés ne essék, a Kertrendezés nem annyira ökológiai tematikájú film, egyfajta társadalomrajz is. Bár tény, hogy újraindul, mintha egy környezetvédelmi film lenne, zúg a tenger, majd fák susognak, és egyszer csak észrevesszük az ember alkotta tárgyakat, egy rácsos kaput, konténereket, majd egy porfelhő kezdi ellepni a fákat, és hamarosan meghalljuk a motoros fűrészt.
Nagyon szeretem megfigyelni, hogyan hat a környezet az emberekre. Tehát amikor elmegyek filmezni valamit, először a környezet inspirál, majd ebben a környezetben fedezem fel az embereket.
A film lassan hömpölyög, mint a porfelhő az elején, hihetetlenül költőien és lassan mutatja be, hogy dúcolják alá fát, majd vándorol szinte egy entként a tengerpartra, és közben szépen-lassan kibontakozik az is, hogy a helyiek mit gondolnak erről a nagyszabású projektről, hogy vannak, akik a nagy fa átültetésében az idő múlásának fájó bizonyítékát, illetve a közösség egy stabil jelképének elvesztését látják, mások eleve egy zavaró tényezőként tekintenek rá, mert például árnyékot vetett a gyümölcsösre, ahogyan el sem lehetett elpusztítani. És persze egyéb értékrendbeli, illetve anyagi viták is akadnak, például, hogy kinek mennyit fizetnek, ki mennyi kárpótlást kap, és hogy megéri az üzlet, ha az elszállított fákért az ígéretek szerint jobb utakat kapnak majd, miközben idős asszonyok figyelmeztetik a fiatalokat arra, kérjék el a pénzt előre, az a biztos.
Mindeközben munkások úgy mesélnek a milliárdosról, mint egy mitikus személyről, azt beszélik, hogy örökké akar élni, és úgy véli, hogy az öreg fák meghosszabbítják az életét. Az örök életnek viszont ára van, olyan fáknak kell szenvedniük érte, amelyek másoknak jelentettek sokat, amit még maguk ültettek, és remélték, túlélik őket. A képek, ahogyan a helyiek az éj leple alatt útjára kísérik a fát, pedig furcsa ellentétben áll az utolsó jelenettel, ami már az exminiszterelnök arborétumát mutatja be egzotikus állatokkal, csodásan gondozott fűvel, golfautóval közlekedő emberekkel, és az akár egy virrasztásnak beillő búcsúzáskor is vegyesek az érzések, van, aki megsiratja a fát, van, aki csak csendben filmezi a nem mindennapi jelenetet, és persze baráti ölelésekből is látni párat.
