Amikor Krisztus a golgotai keresztúton haladt a vesztőhely felé, a bámészkodó tömegből egy bátor és irgalmas szívű asszony lépett elő, aki a katonák szeme láttára törölte le kendőjével a Megváltó vértől iszamos arcát: ez volt a Kálvária hatodik stációja. Bár a történet nem szerepel az újszövetségi evangéliumokban, a selyemfátyol, vagyis Veronika kendője, mely – csakúgy, mint a sokkal ismertebb torinói lepel – csodálatos módon megőrizte a szent arcmást, azóta is az egyház egyik legnagyobb becsben tartott ereklyéjének számít. Mondjuk akár többes számot is használhatnánk, hisz vagy féltucat hasonló relikvia is található Európában; ezek közül manapság leginkább azt a bizonyos kendőt szokás Veronika kendőjeként tisztelni, amelyet húsz éve fedezték fel egy jelentéktelen közép-itáliai kisváros, Manoppello kapucinus kegytemplomában. További érdekesség, hogy a nevezetes ruhadarab valószínűleg nem egykori tulajdonosa, azaz Szent Veronika után kapta a nevét, hanem pont fordítva történt: tehát előbb a kendőt nevezte el a hagyomány vera iconnak, igazi képnek.
Veronika kendője számos képzőművészt is megihletett az évszázadok során, de egyikük sem merészkedett olyan messzire, mint a 17. század – és talán minden idők – legvirtuózabb és leginvenciózusabb rézmetszője, a francia Claude Mellan, aki 1649-ben örökítette meg a szenvedő Krisztus arcképét. Nézzük meg először is a művet (sőt, érdemes kinagyítani, és elidőzni kissé a részleteken, amíg teljesen bele nem szédülünk).
Claude Mellan: Veronika kendője (forrás: Wikipedia)
Ha valakinek esetleg nem tűnt volna fel, annak eláruljuk, hogy ez a csaknem 400 éves, szuggesztív, fantasztikusan részletgazdag és plasztikus Jézus-portré
mindösszesen egy darab, spirális alakban hipnotikusan csavarodó, megszakítás nélküli vonalból rajzolódik ki: középen, az orr hegyétől indul, onnan tart egészen a végtelenbe, és tovább.
A vonal hol vékonyabb, hol pedig megvastagszik: ezért tűnik úgy elsőre, mintha hagyományos módon lenne árnyékolva.
Claude Mellan rézműves família sarja volt, rangos mesterektől tanult Rómában, a képzőművészetek európai fővárosban, Párizsba visszatérve pedig udvari művészként szerzett magának hírnevet. Sajátos, összetéveszthetetlen technikáját, melynek rézmetszői körökben nem is igazán volt előzménye, már igen korán kifejlesztette: a keresztbecsíkozás helyett inkább a precízen megkomponált, egymás mellett futó vonalakban hitt, már-már rögeszmés módon. Ezt a koncepciót járatta csúcsra, illetve emelte már-már misztikus magasságokba a Veronika kendője esetében. Joggal írhatta tehát a kép aljára, hogy FORMATVR VNICVS VNA/NON ALTER, amit itt valami olyasmit jelent (vagy jelenthet), hogy Krisztus isteni lénye éppoly csodálatos és megismételhetetlen, akár ez a műalkotás. Mert vannak helyzetek, amikor tényleg felesleges szerénykedni.
