Mit rontanak el a filmekben a depresszió ábrázolásában?

Anomalisa (2015)

Mi ez?

Az Anomalisa egy stop motion technológiával felvett bábfilm (!), amit a lélekelemzés filmes ábrázolásának egyik nagymestere, Charlie Kaufman (Adaptáció, A John Malkovich-menet) készített. A cselekmény nagy része egyetlen hotelben játszódik. A filmet a bemutatása utáni évben Oscarra jelölték a legjobb animációs film kategóriájában.

Miről szól?

Michael Stone-t, az ügyfélszolgálati szakembert és motivációs trénert az Ohio állambeli Cincinnatibe hívják meg előadni egy konferenciára, ahol a témában megjelent könyvét is népszerűsítheti. Téli, barátságtalan időben érkezik meg a városba, egyhangú, magányos és bár az lenni a dolga, hogy másokat motiváljon, még önmagát sem tudja. Mindenki egyformán unalmasnak tűnik számára (ezt a film úgy mutatja be, hogy Michaelen és egy másik szereplőn kívül mindenki ugyanazzal az arccal rendelkezik és ugyanazon a hangon szólal meg), és úgy gondolja, hogy ebből az egyhangúságból csak az jelenthet számára kiutat, ha találkozik a városban élő exével, akit sok évvel ezelőtt igen váratlanul hagyott el. Miután a találka nem úgy sikerül, ahogy várná, a hotelben próbál ismerkedni, és az egyik konferenciára érkező vendég hirtelen érdekes lesz számára: végre valaki, aki más hanggal és arccal rendelkezik, mint a többiek. Ő lehetne az, aki újra értelmet ad az életének?

A film értékelése:

IMDB – 7,3 

Rotten Tomatoes – 92%

A film fogadtatása:

„A bábok és a stop motion használata segítségével Michael identitászavaros világa úgy valósul meg, ahogy élőszereplős film esetében csak nagy költségvetésből lehetne, viszont a bábok által a történet mélyebb értelmet is nyer. Ők nem igazi emberek, nem állnak teljesen a saját irányításuk alatt. Mint Kaufman minden munkájánál, itt is számos intellektuális csomót találunk, ami felfejtésre vár, de öröm ezeket kibogozni, hiszen viccesek és meghatók. A szexjelenet Michael és Lisa között különösen lenyűgöző: bár mindketten műanyagból vannak, van abban valami zavarba ejtő, ahogy az animátorok megpróbálják visszaadni mozgás közben egy has enyhe lötyögését vagy egy idősödő férfi meztelen fenekének formáját, amitől a jelenet igazibbá válik, mint a legtöbb szexjelenet a moziban” (NME, Olly Richards)

„A briliáns Charlie Kaufman elméjében megszületett a legjobb film a hotelszobákban töltött dögunalomról az Elveszett jelentés óta. Csak bábokkal”. (Irish Times, Tara Brady)

Az Anomalisa depresszióábrázolása: Nem véletlen, hogy bábfilmként mutatta be történetét Kaufman, ezzel ugyanis még jobban tudott játszani azokkal a megmagyarázhatatlan érzésekkel, amik egy depressziót kísérnek. A kontroll elvesztését, az emberek egybemosódását, a szétesést, az érdeklődés teljes hiányát, a hirtelen lelkesedést, majd a kiábrándultságot, ami nemcsak a bipoláris depresszióban szenvedőkre lehet jellemző. Kaufman nem szépít, megmutat mindent, még a szexjelenet, a gondot okozó szexualitás is sokkal valóságosabb, mint bármelyik, élőszereplős filmben. Az pedig, hogy a szereplőnk motivációs tréner, az önámítás bemutatásán túl egy igazi fricska a mai látszatvilágnak. 

Éjszaka a házban (2020)

Mi ez?

Az Éjszaka a házban a tavalyi Sundance Filmfesztivál programjában tűnt fel a fesztivál éjféli filmek szekciójában, ahol általában horrorokat és más, erősen műfaji filmeket mutatnak be. Egy vérbeli horrorrendező, David Bruckner (The Ritual) munkája, ami leginkább azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy a sima ijesztgetések mellett próbált egy összetett lélektani portrét vászonra vinni sebzett hősnőjéről.

Miről szól?

Férje váratlan öngyilkossága után Beth (Rebecca Hall) egyedül marad abban a festői tóparti házban, amit a férfi épített kettőjüknek. Próbálja egyben tartani magát és az életét, de rémálmok kezdik gyötörni, és az ott látottak hatására kutakodni kezd a férje holmijai között. Aki pedig keres, az általában talál is: Beth akkor fog gyanút, amikor rátalál egy lány fotóira a férje képarchívumában, aki feltűnően hasonlít Bethre, mégsem ő az. Megpróbálja megtalálni a rejtélyes nőt, és amikor sikerül, rá kell jönnie, hogy talán egyáltalán nem ismerte a férjét.

A film értékelése:

IMDB – 6,5

Rotten Tomatoes – 86%

A film fogadtatása:

„Hall végre olyan lehetőséget kap, amit az összes korábbi alakítása alapján biztosan megérdemelt. Személyiséget ad az extrém gyász káoszának, miközben érzelmek színes skáláját jeleníti meg a feketétől kezdve a palaszürkén át egészen a ködös szürkéig. Ő az, akinek szüksége van valamiféle lezárásra és indokokra az elveszített férjével kapcsolatban, hogy kitöltse magában azt a végtelen űrt, ami a halott kedvese után benne maradt. Ez teszi az Éjszaka a házbant annyira komplex, magával ragadó és rémisztő filmélménnyé”. (Austin Chronicle, Richard Whittaker)

„Talán a célba érés kisebb csalódást okoz majd, de az oda vezető út van annyira izgalmas, hogy érdemes legyen a figyelmünkre. Mindez elsősorban Hall erőteljes és hatásos játékának köszönhető”. (Arizona Republic, Bill Goodykoontz)

Az Éjszaka a házban depresszióábrázolása: Nem lehet a szememre hányni, hogy előítéletekkel ültem neki a filmnek, ugyanis a főszereplő Rebecca Hallt nagyon kedvelem, a sztori pedig rettentően felcsigázott. Mégis csalódást okozott. Nem azért, mert ne érteném meg, hogy a készítők miért operáltak szélsőségekkel, ugyanis gyanítom, ha valakinek öngyilkos lesz a társa, teljesen érthető, hogy akár pszichotikus állapotba is kerül, és mindenáron választ próbál találni a miértekre. Ezt pedig horrorisztikus elemekkel mutatja be a rendező. Az ok ennél egyszerűbb: a főszereplő fájdalmát és mély depresszióját a színésznő folyamatos szipogással, résre nyitott szájjal, félő léptekkel vagy kábasággal játssza, ezt váltják a borzalmasan ijesztő (pszichotikus) jelenetek és egy odavetett lezárás, ami valójában nem lezárás. Sima horrornak jó, de gyászábrázolásnak szerintem túlzottan sablonokkal játszik. 

A régi környék (2004)

Mi ez?

A Dokik című vígjátéksorozatból ismert Zach Braff első rendezői szárnypróbálgatása, igazi amerikai független filmes gyöngyszem, ami az amerikai független filmek szinte összes kliséjét magáévá teszi. Nem csoda, hogy pont az amerikai független filmek paradicsomában, a Sundance Filmfesztiválon mutatták be először. A filmben látható a Manic Pixie Dream Girl (őrült tündér álomlány) filmes sablonfigura egyik archetípusa Natalie Portman megformálásában. Ez egy jellemzően férfi forgatókönyvírók fejében születő karakter, akinek az egyetlen dramaturgiai célja, hogy különféle közös kalandok útján megtanítsa a sebzett lelkű férfi szereplőt az életöröm csodálatosságára, miközben minden különösebb ok nélkül körberajongja őt.

Miről szól?

Andrew (Zach Braff) nagyvárosban él, és színészi munkákból próbálja fenntartani magát. Amikor hírt kap édesanyja haláláról, a fiatal férfi összeszedve a bátorságát hazatér, hogy szembenézzen a saját, kisvárosi életével, ami elől elmenekült, és az apjával, akiről világéletében úgy érezte, hogy elnyomta őt. A fiú nyugtatók és antidepresszánsok segítségével próbálja egyenesben tartani magát, és akkor belép az életébe az életvidám Sam (Natalie Portman), aki mindenben az ő tökéletes ellentéte, és akinek a segítségével Andrew végre felfedezi, hogy nem teljesen reménytelen alak, és még neki is van esélye, hogy élvezhesse az életet.

A film értékelése:

IMDB – 7,4

Rotten Tomatoes – 86%

A film fogadtatása:

„A régi környék tűpontos portré egy közönyös férfiról, aki úgy dönt, hogy a közöny helyett inkább megragadja az életet – annak minden fájdalmával és örömével, és mindennel, ami a kettő között elhelyezkedik –, és nyitott szemmel, valamint tiszta fejjel él tovább.” (USA Today, Claudia Puig)

„A régi környék sok szempontból könnyen hasonlítható a Diploma előtthöz, elsősorban talán a két főhős hasonlósága miatt: Benjamin és Andrew is passzív, zavart alakok, akik furcsán viselkednek, amikor az emberek buzdítani próbálják őket. Nem véletlen, hogy a film betétdalai között Simon and Garfunkel-slágert is találunk. Csakhogy a Diploma előtt annak a világnak a kritikája, amiben Benjamin találja magát, míg A régi környékben az őt körülvevő világ fogalmaz meg kritikát Andrewról. Minden egyes ember, akikkel találkozik, arra biztatja őt, hogy így vagy úgy, ébredjen fel végre, és érezze meg a kávé illatát.” (rogerebert.com, Roger Ebert)

A régi környék depresszióábrázolása: A kritikákból és a pontozásból is sajnos az látszik: akik nincsenek benne a betegségben, nem tudhatják, milyen. Anélkül, hogy durván spoilereznék, megpróbálom elmondani, hogy azon túl, hogy egy maximálisan szórakoztató, rengeteg jó poénnal tűzdelt, irtó cuki és szívmelengető filmről van szó, ami sok esetben eltalálja a melankólia és egyes lelki problémák ábrázolását, ha komolyan vesszük a betegségábrázolást: necces. A főhősünkről először is nem derül ki, hogy valóban mentális betegségben szenved. Ugyanis apja már kiskorától kezdve kemény pszichiátriai gyógyszereket szedet vele, de terápiára sosem járatja. Az teljesen egyértelmű, hogy a fiúnak borzalmasan nehéz gyerekkora volt, de ez nem mindig egyenes út a mentális betegséghez. Ahogyan az sem jelent garanciát a betegség ellen, ha valakinek tökéletes gyerekkora van. A másik fő probléma a gyógyszerkérdés: Andrew ugyanis több évtizednyi antidepresszáns és nyugtató szedése után egyik napról a másikra leáll velük. A filmben pedig ennek semmilyen mellékhatása nem látszik rajta, sőt, úgy fest, hogy egy külső személy hatására teljesen „kigyógyul” a betegségéből. Mindkét részlet elég visszás, ugyanis köztudott, hogy pszichiátriai gyógyszerekről nagyon lassan szabad csak lejönni, különben beláthatatlan következményei lehetnek a hirtelen elvágásnak. Az pedig, hogy egy másik személytől kapja egy mentális beteg a „gyógyulást” sajnos téveszme: ha létezik egyáltalán gyógyulás depresszióból, szorongásból (szerintem inkább együttélés és kezelés van), azt csakis magunk érhetjük el, máskülönben a másik ember esetleges távozásakor vagy viselkedésének változásakor, jó eséllyel megint ugyanott kötünk ki, ahol előtte voltunk. 

Boldogság bármi áron (2014)

Jennifer Aniston a Cake-ben (Fotó: AFP)

Mi ez?

Jennifer Aniston tíz évvel a Jóbarátok befejezése után besokallt attól, hogy a nézők kizárólag vígjátékok főszerepeiben kíváncsiak rá. Egy ilyen hosszú karrierrel a háta mögött bosszantó lehetett, hogy az emberek kizárólag mint a még mindig Brad Pitt után sóvárgó, megcsalt nőként, valamint a Jóbarátok egykori üdvöskéjéként gondolnak rá. Ennek köszönhetően fejest ugrott egy piciny költségvetésű független drámába, hogy megmutassa, mi minden rejtőzik benne. Például egy olyan alakítás, aminek a kedvéért egyáltalán nem használt sminket. Szép teljesítmény, de Oscar bácsi nem gyütt.

Miről szól?

Claire Bennett (Jennifer Aniston) láthatóan semmit nem élvez az életben. Egy egykori autóbalesetben nemcsak a gyermekét, hanem a saját egészségét is elvesztette. Azóta az alkohol és a fájdalomcsillapítók a legjobb barátai, és a nagy önmarcangolás közepette a bejárónőjét leszámítva mindenkit elmart maga mellől. Jár ugyan csoportterápiára, de extrém viselkedésével ott is mindenki utálja őt. Amikor a terápiacsoportjának egyik tagja öngyilkos lesz, Claire minden erejét felhasználva veti rá magát az ügyére. Szeretné megérteni, a nő miért tette, amit tett. Talán azért, hogy ezáltal ő maga elkerülhesse ezt a sorsot. De az is lehet, hogy maga is erre vágyik, és ez csak a felkészülés egy furcsa, bizarr formája.

A film értékelése:

IMDB – 6,4

Rotten Tomatoes – 49%

A film fogadtatása:

„Ez a Daniel Barnz által rendezett könnyes melodráma szándékosan nélkülözi az árnyaltság minden formáját, csakhogy megmutathassa Jennifer Aniston színészi sokrétűségét, a végeredmény mégis olyan lesz, mintha egy színész ügynökök számára készített showreeljét kellene végignéznünk. Barnz Claire belső és külső életét olyan pillanatokra korlátozza, amelyek lehetővé teszik a színésznő számára a módszeres megnyilvánulásokat, Aniston pedig olyan színészi precizitással adja elő ezeket, amelyek ellen az erős személyisége és félelmetes humora folyamatosan szembefordul.” (The New Yorker, Richard Brody)

„Talán egy fantáziadúsabb rendező vászonra tudott volna vinni néhány őszinte érzelmet is a sok álpátosz helyett, de Barnz-t csak az érdekli, hogy minél több időt adjon Anistonnak a kamera előtt, és minél közelebbről mutathassa meg a színésznő művészien elvékonyodó végű haját és meggyűrt bőrét”. (Boston Globe, Peter Keough)

A Boldogság bármi áron depresszióábrázolása: Teljesen érthetetlen számomra, hogy miért kapott ez a film kevesebb pontot Imdb-n, mint a fentebbi két mozi. Mondjuk, ha magát a sztorit nézzük, akkor könnyen lehet, hogy a kikapcsolódásra, vagy szélsőséges impulzusokra vágyóknak ez kevésbé értékes mű. Ugyanúgy érthetetlenül álltam az előtt, hogy Jennifer Aniston ezért az alakításáért hogy nem kapott Oscar-díjat. Ugyanis, ha szeretnénk bemutatni egy krónikus fájdalommal és mélységes depresszióval élő embert, Aniston alakítása az egyik etalon, ezt bátran mondhatom. Lehánt ugyanis minden olyan téveszmét, amit a világ hordoz a depresszióban szenvedőkről – hogy ki sem kelnek az ágyból, hogy nem beszélnek, hogy nem képesek néha egy-egy szarkasztikus poénra. A betegség skálája elég széles, a napok változóak, a reakciók pedig adott esetben szélsőségesek. Egy szó mint száz: briliáns alakítás.

Észvesztő (1999)

Winona Ryder és Angelina Jolie az Észvesztő című filmben

Mi ez?

Winona Ryder utolsó sikerfilmje, mielőtt bolti lopáson kapták 2001-ben, és Angelina Jolie első filmje, amire az egész világ felkapta a fejét. A vicces az, hogy eredetileg Rydert szánták a film sztárjának, de Angelina Jolie akkorát ment (Oscar-díjat is kapott érte), hogy az erőteljes játékával teljesen elhalványította Winona sokkal visszafogottabb játékát. A film maga egyébként egyfajta szellemi rokona és női unokatestvére a Száll a kakukk fészkére című sok Oscar-díjas klasszikusnak.

Miről szól?

Egy öngyilkossági kísérlet és egy idegösszeomlás után a tizennyolc éves Susanna (Winona Ryder) másfél évre egy pszichiátriai intézet falai közé kerül a hatvanas években. A különc, magának való lány eleinte visszafogottan szemlélődik az új világában, de hamar rájön, hogy ezek között a falak között számos olyan sorstársát találja, akik jobban megértik őt, mint bárki odakint. A legjobb barátjává az örök lázadó Lisa (Angelina Jolie) válik, de idővel kiderül, hogy kettejük kapcsolata nem feltétlenül baráti, és Susannának odabent is ki kell állnia önmagáért. Az élmények és a többiek hatására később már önmagára, és a külvilággal való problémáira is más szemmel képes tekinteni, és felteszi magának a kérdést: benne van a probléma egyáltalán, vagy abban, ahogyan a külvilág kezeli őt? A film Susanna Kaysen memoárja alapján készült.

A film értékelése:

IMDB – 7,3

Rotten Tomatoes – 53%

A film fogadtatása:

„James Mangold rendező kezei közt ez a hangos kiáltvány nem annyira az őrület és a puszta létezés bonyolultsága közti különbségekre fókuszál, inkább egyfajta kézikönyvként működik ahhoz, hogyan tegyél szert új barátnőkre egy pszichiátriai otthonban.” (San Francisco Examiner, Wesley Morris)

„A film epizódszerűen bontakozik ki, akárcsak a napló, amelyen alapul. Időről időre új témák jelennek meg benne, de nem következetesen; a film leginkább a karakterekről és a viselkedésükről szól, és bár egyes jelenetekben láthatunk erőteljes színészi alakításokat, az egész mégis kissé céltalannak hat. Ezért annyira nem kielégítő a konklúzió: mivel a történetben nincs elég dráma feloldható karakterkonfliktusokkal, a film inkább a melodráma felé fordul.” (Roger Ebert, rogerebert.com)

Az Észvesztő depresszióábrázolása: amit negatívumként hoztak fel a kilencvenes években készült, de a hatvanas években játszódó filmnek, szerintem pont az az erőssége. Nincsenek konklúziók, nincsenek óriási tanulságok, csak karakterek és fejlődések, vagy a szomorú valóság. A mentális betegségek, személyiségzavarok is ilyenek. Érzékelhető, hogy aki a könyvet írta, amiből a film is készült, maga is mentális betegséggel küzd (ez a memoárja). Mindemellett betekintést nyerhetünk abba, milyen volt a betegség kezelése hatvan évvel ezelőtt, egy jónak mondható pszichiátrián. Ma már ennél modernebb művek is születtek a problémák bemutatására, de a bemutatása idején, mikor még csak elkezdtünk beszélni a mentális betegségekről, mint sokakat érintő problémáról, szerintem egyedülállónak számított.