A három instás csaj könyvet írt. Tudjátok, a Nem akarok beleszólni Instagram-oldal lelkei, akik immár egy jó éve tartanak tükröt a világ elé, mi pedig sírva röhögünk életünk nyomorán, azon, mennyi jó szándékba burkolt megjegyzést, segítő kritikát kapunk meg legközelebbi rokonainktól is. A röhögés persze kínunkban történik. Bányainé Nagy Judit, Fancsikai Eszter és Tapasztó Orsi kiválóan ráérzett, hogy humorba csomagolva könnyebb kényes témákról beszélni és rávilágítani arra, nem csesztessük már egymást folyton folyvást mindenért. Az ártatlan kis megjegyzések igenis bántóak, a csípőből odaszúrt kendőzetlen vélemények pedig még inkább. Most pedig egy könyv is született minderről Nem akarok beleszólni címmel, amiben egy tipikusan sajgó családtörténetté állnak össze a posztok üzenetei.
Anélkül, hogy szétspoilerezném a sztorit, annyit elárulok, a könyv három lánytestvér életének egy időszakáról szól, ami egyikük esküvőjével kezdődik, és a drága anyukával végződik. Mármint az ő drága anyukájukkal, a falusi mama mintapéldányával. Azzal a típussal, akinek lételeme a „mit fognak szólni”, akinél minden jó, ha a látszat jó, amiről pedig nem beszélünk, nincs is. Keveredik még jellemébe némi becsvágy, tudatlanságból táplálkozó végtelen előítélet, ami természetesen „ami a szívemen, az a számon” mentalitással társul.
Bányainé Nagy Judit, Fancsikai Eszter, Tapasztó Orsi – Nem akarok beleszólni (Fotó: Helikon Kiadó)
Imádni való típus, akinek közelében felnőni egy nagy traumatikus élmény, így vannak ezzel a lányok is, mindegyikük a maga módján. Huszon- és harmincvalahány évesek, akik rég a fővárosba menekültek a begyöpösödött nézetek elől, de még mindig nem heverték ki, hogy lánynak születtek. Életük egészen másként alakult, a gyerekkor más-más lelki terhekkel vértezte fel őket, amikkel néha jól, néha rosszul küzdenek, aztán van, hogy ahhoz sincs kedvük.
A könyvben minimális a párbeszéd, a szóváltásokat monológok formájában olvashatjuk, a szerzők instás videóinak stílusában. Indulásuk óta követem őket, és pár tíz oldalig el kellett jutnom, hogy kiűzzem a fülemből őket. Egy-egy részletnél szinte hallottam, ahogy anyuka Tapasztó Orsi hangján osztja az észt:
Édes lányom, hogy néz az ki, hogy a barátnéddal sétálsz, hát apád sem hozza oda Miklós haverját, hogy ott jöjjön a család mellett a lagzis menetben, ne őrjíts meg, Nusikám, ne keltsd mindig a feltűnést, azonnal állj Dorkáék mellé, a család az család!
Idézet a könyvből
Ezek a hangok aztán szép lassan eltűntek, ahogy alakult a történet és tudtam meg egyre többet a lagzis családról. Elszomorító belegondolni, mennyi ehhez hasonló történet éli mindennapi életét kicsit országunkban. És még az sem kell, hogy faluról hozzuk a gyökereinket, a budai elit éppúgy ki tudja termelni a maga szemellenzős sznobságát, csak ott ugye azt hiszik, fentebbről nézik le az embert, mint vidéken.
Nyilván én sem így terveztem ezt az egészet, de mit tudnék csinálni? Egyszerűen még nem vagyok képes elszakadni a család felőli nyomástól, csak tudnám miért. Mondjuk ha Tamástól kritizálás helyett vagy akár csak mellette kapnék bármi lelki erősítést és támogatást, talán tudnék olyan erős és határozott lenni, hogy egyszer-egyszer nemet mondjak és aszerint is cselekedjek.
Idézet a könyvből
A három nővér történetéből nemcsak arra láthatunk rá, hogy a gyerekkor zrikálásai milyen sebeket ejthetnek, de arra is, milyen nehéz ezeket feldolgozni. Sőt, belátni, hogy fel kell őket dolgozni, ki kell őket beszélni, a helyükre kell tenni, mert ha nem így cselekszünk, felnőtt életünk döntéseire is hatással lesznek, és sajnos nem mindig jó értelemben. Még az is előfordulhat, hogy anyánk szavai csúsznak ki a szánkon. Ahogy Neil Gaiman írja Óceán az út végén könyvében, „Ahogy öregszünk, fokozatosan a saját szüleinkké válunk; ha elég sokáig élünk, látjuk az időben ismétlődő arcokat” – hát, ennek megvan a maga szépsége és veszélye is. Változtatni azonban piszok nehéz, és ha nem áll mellettünk egy segítő társ, csak még nehezebb saját hajunknál fogva kihúzni magunkat a gödörből. Nusi karaktere esetében mondjuk még az sem elég, az ő történetéből is láthatjuk, akarnunk kell nekünk is felvállalni az életünket és szembenézni azzal úgy, ahogy van.
Innen szép nyerni! – alcímként olvasható a könyv borítóján is, relatív azonban, mit jelent nyerni. Van, hogy csak úgy sikerül, ha veszítünk. Szívfájdítóan és sorsdöntően. A könyv szereplőire is ez vár, arra a fogadtatásra azonban még ők sem számítanak, ami a családi házban vár rájuk.
