Besétált például egy magas rangú Gestapo-tiszt irodájába, és hidegvérrel agyonlőtte az asztalánál dolgozó férfit. Egy másik tisztet az otthonában, az ágyában fekve lőtt agyon. Egy másik akció során megölte a Gestapo két ügynökét, egy harmadikat pedig úgy megsebesített, hogy kórházba kellett szállítani. Niuta orvosnak álcázva meglátogatta, majd a tiszttel és az őrszemmel végzett.
A sorok nem egy netflixes sorozat bérgyilkosáról szólnak, hanem egy húszéves lányról, aki a tanulmányai folytatása helyett arra kényszerült, hogy a második világháború rémtettei közepette visszavágjon azoknak, akik a népét irtották. Niuta, az önjelölt kivégzőtiszt a deportálások előtt történelmet tanult a Varsói Egyetemen, a háború alatt aztán a diákból fegyveres harcos lett, a ZOB-nak és a Népi Hadseregnek dolgozott, robbanóanyagokat, embereket csempészett, női egységet szervezett a varsói gettóban, megtanította őket fegyverrel bánni, és ha kellett, ölt.
Egyike volt azoknak a lengyel zsidó tizenéves és huszonéves lányoknak, akik félholtan is részt vettek küldetésekben, nácikat gyilkoltak és állták a Gestapo brutális kínzásait.
Róluk szól Judy Batalion Partizánnők – A lengyel gettók zsidó ellenállói című könyve, és a fenti idézet is a kötetből való. Az írónő a British Libraryben keresgélt, amikor a kezébe akadt egy jiddis nyelvű kiadvány, amely az ellenálló zsidó nőkről szólt, akikről előtte ő sem hallott. Freuen in di Ghettos (Nők a gettókban) – ez volt a címe annak az 1946-ban kiadott kötetnek, amelynek felfedezése gyökeresen megváltoztatta a holokausztról alkotott képét, és hatására elkezdett kutatni a témában.
Fotó: Ghetto Fighters’ House Múzeum archívuma
10 éves munka eredményeként született meg a Partizánnők, amely tökéletesen szembemegy a zsidókat passzív áldozatként lefestő narratívával, és azt is megmutatja, hogy a nők sem csak a csendesen szenvedők szerepét töltötték be a háborúkban.
Ezek a lányok ugyanis minden kegyetlenkedés és ijesztő erőszak ellenére sem adták magukat könnyen a náciknak, mindannyian a fegyveres földalatti zsidó ellenállás tagjai voltak, amely több mint 90 kelet-európai gettóban működött Vilnától Krakkóig.
Nácikat gyilkoló copfos tinédzserek
A harcoló lányok között akadtak olyanok, akik alig voltak 15 évesek, mégis fontos szerepet töltöttek be a mozgalomban. Bár tudták, hogy elfogásuk esetén nincs kegyelem, csak kínzás és brutális halál vár rájuk, mégis végigvitték a küldetéseiket és olykor elképesztő szökéseket valósítottak meg. Volt, hogy megvesztegették a hóhérokat; pisztolyokat, gránátokat és készpénzt csempésztek plüssmackókba, táskákba, kenyerekbe; a harisnyájukba pedig pénzt és hamis papírokat varrtak.
Több száz társuknak segítettek megszökni; borral és whiskyvel csábították el a nácikat, lengyel parasztlányoknak, árjáknak adták ki magukat, és ha elbuktak, halálukig tagadtak. Képtelenség volt őket megtörni, spicliskedésre bírni.
Egyikük, akit a felismerhetetlenségig összeverték, még az akasztása előtti utolsó pillanatban is azt kiáltotta:
Nővéreim, álljatok értem bosszút!
Ezek a zömében még félig gyerekek a rettenetes körülmények, és az egyre tomboló erőszak ellenére is olyan feladatokat vittek véghez szemrebbenés nélkül, amikről a német katonák álmodni sem mertek. Ehhez hozzájárult az, hogy a náci kultúra annyira szexista volt, hogy a lányokból egyszerűen nem nézték ki, hogy illegális ügynökök is lehetnek, nem feltételezték , hogy a szőke, szerényen mosolygó lányok épp pisztolyt csempésznek a játékmackójukban, a kosár kenyérben, vagy hogy különösen alkalmasak arra, hogy összekötők, hírvivők, csempészek legyenek. Pont ez a nőket lenéző szexizmus tette lehetővé, hogy a lányok könnyebben tudtak mozogni, csempészni, hírt vinni, szöktetni, vagy épp kivégezni fontosabb náci tiszteket.
A könyvben az egyik leghíresebb partizánnő, Renia Kukielka azon kevés szerencsések közé tartozott, aki túlélte a népirtást, és még a Gestapo kezéből is el tudott szökni a „nővérei” segítségével.
Renia Kukielka Budapesten, 1944-ben (Fotó: Jewish Woman’s Archive/Merav Waldman)
A könyv borítóján is ő szerepel, kendőben, kabátban, mosolyogva áll a kamera előtt, és inkább hasonlít egy bevásárlókörúton lévő gazdag, fiatal hölgyre, mint arra az elcsigázott, megkínzott szökevényre, aki valójában volt. Kukielka elvesztette a legtöbb rokonát, és amikor látta, hogy egy rendőr csecsemőt vág a falhoz, elhatározta, hogy visszavág. Így lett a Szabadság nevű zsidó ifjúsági mozgalom ügynöke, végül pedig politikai fogoly lett, akit brutálisan megkínoztak többször is. A szerző Renia mellett több forradalmár nőről is részletesen ír, például Faye Schulmanról, aki német katonákkal teli vonatokat robbantott fel, és megtanult egy erdőben sebesülteket műteni, noha nem volt orvosi képzettsége. Hazan Béláról pedig megtudhatjuk, hogy napokig verték és kínozták egy börtöncellában a nácik, akik információt akartak szerezni forradalmár társainak hollétéről. Nem volt hajlandó megtörni a nyomás alatt.
A lázadók jól tudták, hogy előbb utóbb az életükkel fizetnek, és hogy közülük csak nagyon kevesen fogják túlélni a háborút, ahogy azzal is tisztában voltak, hogy a náci gépezettel szemben semmi esélyük, mégis mindent megtettek azért, hogy életeket mentsenek és megnehezítsék a nácik dolgát.
Bár mindenben hiányt szenvedtek, az ifjúsági mozgalmak mégis életben tudták tartani a reményt, például azzal, hogy a gettó falain belül kulturális tevékenységeket szerveztek, és a gyerekeknek oktatást biztosították, felismerve, hogy az életben maradottak nem maradhatnak tudás nélkül. Titokban föld alatti általános és középiskolákat hoztak létre, még akkor is folytatták a tanítást, amikor az éjszaka közepén német katonák névsorral érkeztek, és a lakosság felét lelőtték. Ahogy a szerző is írja, az éhségtől reszkető és felpuffadt hasú diákokat a legnagyobb nélkülözésben, életveszélyben is megtanították gondolkodni.
Batalion mindeközben pragmatikusan felfesti a körülményeket, az egyre sietősebbre fogott deportálást és az üzemszerű gyilkolást, mindeközben nem uniformizálja, démonizálja a nácikat, ír például olyan tisztekről, katonákról is, akik próbáltak a parancsok ellenére emberségesek maradni. Arról is beszél a könyvben, amiről szintén nem sokat hallani, hogy a zsidók közül sokan az önkezükkel vetettek véget életüknek, és megölték saját gyermekeiket, hogy ne kerüljenek a németek kezére.
Judy Batalion (Fotó: Beowulf Sheehan)
A történelem tele van bátor lányokkal
Csak valahogy mindig elfeledkeztek róluk. Pedig nemcsak a zsidó lányok történetei igazolják, hogy mire képesek a lányok: a legjobb mesterlövészek a szovjet katonalány közül kerültek ki a második világháborúban. De a többi harcba (közel egymillióan voltak) vonult lány sem a háttérből szemlélte az eseményeket, a legkeményebb ütközetek frontvonalaiban harcoltak, öltek, cipelték a náluk sokkal súlyosabb sebesült férfiakat, kibírták a fagyot, az éhezést, a szenvedést. És ha még jobban belemélyülünk a történelembe, láthatjuk, hogy szinte minden háborús helyzetben, fegyveres konfliktusban akadtak nők, akik legalább olyan bátorsággal, vagy hatékonysággal harcoltak és vették ki a részüket a háborúból, mint a férfiak. Magyarországnál maradva, ott van például Kossuth Zsuzsanna, aki megszervezte a hadiápolást, bejárta az egész országot és mintegy 72 tábori kórházat állított fel. De ne feledkezzünk meg a pesti lányokról sem, akik éppoly eltökélten és bátran harcoltak a szabadságért 1956-ban, mint a férfiak, és a megtorlás során sem számíthattak kíméletre. Emlékezzünk a 15 éves Szeles Erikára, aki szovjet támadás után is az ellenállókkal maradt, a Blaha Lujza téren november 7-én egy barikád mögül odakúszott egy súlyos sebesülthöz, hogy biztonságos helyre vonszolja, amikor az egyik tankból a gyereklányra irányították az össztüzet.
Bátor, aktív nők tehát mindig voltak a legbrutálisabb helyzetekben is, csak valahogy mindig elfelejtett megemlékezni róluk a kollektív emlékezet, mintha utólag kínos lenne, hogy egy nő vérrel piszkolta be a kezét. Szvetlana Alekszejevics Nők a frontvonalban című könyvében több egykori katonanő mondta azt, hogy a hazatérésük után hátat fordított nekik a saját országuk, elismerés helyett stigmatizálták őket, hősök helyett olyan nők lettek, akik „férjet fogni” mentek a frontra. Míg a közvélemény a férfiak háborús történeteire kíváncsi volt, addig a nők hallgatásra, szégyenkezésre kényszerültek. A katonaként szolgált orosz nők közül sokan titkolták háborús múltjukat, és széttépték orvosi irataikat, amelyek a fronton szerzett sebesüléseket igazolták.
Vladka Meed hamis személyazonosító igazolványa, Stanisława Wąchalska néven, 1943 (Holokauszt Emlékmúzeum, USA, Benjamin Meed)
Valami ilyesmi történt a lengyel zsidó lányokkal is, életigenlő történeteik elfelejtődtek, és sokszor a túlélők sem meséltek róluk, aminek okai személyenként és országonként, közösségenként változtak. Betalion egyik lehetséges okként említi, hogy az egyes túlélők megküzdési mechanizmusként elhallgatták maguk elől is a tetteiket. Mindent megtettek azért, hogy a bűntudat és a poszttraumás stressz-szindróma ellenére hétköznapi életet éljenek, ám nehezen illeszkedtek be a normál élet hétköznapjaiba, nem találták a helyüket. Többen közülük, mint például Reina, úgy érezték, hogy a többség nem érti meg őket.
Ez nagyjából így is volt, hiszen előfordult, hogy a túlélő nők írásait cenzúrázták, mert az szúrta az akkori politikai vezetés szemét, és/vagy arra kérték őket, hogy ne meséljék el a szörnyű történeteiket, nehogy őrültnek, vagy ami még rosszabb, kollaboránsnak tartsák őket, mert furcsa mód életben maradtak, miközben más szerencsétlenek elpusztultak.
Ahogy a legtöbb túlélőnek, úgy a partizánnőknek sem hozta el a háború vége a teljes feloldozást, sokuknak fájdalmas megküzdéseket, felismeréseket és visszatérő emlékeket jelentett a szabadság. Mindezt tovább nehezítette a hallgatás terhe, amit sokan a halálukig cipeltek.
Batalion kemény kutatómunkájára volt szükség ahhoz, hogy végre napvilágra kerüljenek ezeknek a bátor nőknek a kiemelkedő áldozatvállalásáról szóló történeteik.