Kritika a West Side Story című filmről

A vegytiszta vígjáték, a western és a musical kivételével Steven Spielberg szinte minden műfajba belekóstolt az elmúlt hatvan év során, amit Hollywood nyújtani tud. Nem tudom, hogy a 74 éves rendező pusztán azért készítette el a West Side Story újráját, hogy a musical dobozt is kipipálhassa a letudott műfajok listáján, mindenesetre rég láttam ennyi erőt, fantáziát, lelkesedést és kreativitást egy Spielberg-filmben, mint ebben a mostaniban. Spielberg elmúlt tíz-tizenöt éve kissé öregurasra sikerült, és bár időnként továbbra is meg-megvillant a zsenije (Kémek hídja), valahogy hiányzott a filmjeiből az a fajta elképesztő dinamika, ami a karrierje első évtizedeiben még a gyengébb filmjeit is jellemezte. Sosem volt igazán rossz, ahhoz neki túlságosan a vérében van a mozi, de már olyan hibátlan klasszikusok sem kerültek ki a keze alól, melyekből a karrierje legjobb évtizedeiben háromévente csinált egyet.

A Spielberg-faktor

40 éves a film, amitől a szüleink rettegni kezdtek a tengerben úszástól

Nem tudom, miért pont a musical műfaj hozta ki ezt belőle, de a West Side Story újrájában ismét a csúcsformában lévő, kreativitástól duzzadó és rendkívül dinamikus és erőteljes képsorokban gondolkodó rendezőt láthatjuk. A filmet nézve végig úgy éreztem, hogy kisujjában van a zsáner, gyönyörű természetességgel olvadnak egymásba a beszélgetős jelenetek az énekléssel és a fantasztikusan atlétikus tánckoreográfiákkal, miközben pont annyit változtat és újít rajta, amennyire szükség van. Spielberg arra született, hogy musicalt rendezzen: a sokszor kritizált szentimentalizmusa és a túltolt érzelmek iránti vonzódása sok filmjében okozott kellemetlen pillanatokat (még a Schindler listájában is), viszont a musical-zsáner pont ezt kívánja meg. Ha itt két fiatal egymásra néz, és szerelmesek lesznek, akkor annak rögtön a világ legnagyobb szerelmének kell lennie, és Spielbergnél senki nem ért jobban ahhoz, hogy ezeket az eltúlzott érzelmeket lenyomja a torkunkon, és megríkasson velük. Úgy áll neki a musical, mint egy öltöny, amit egyenesen rászabtak.

Steven Spielberg (Fotó: James Devaney/GC Images)

Régi és új

Az 1961-es, tíz Oscar-díjas West Side Story-t szokás a régimódi filmmusicalek emblematikus darabjának tartani. Mai szemmel nézve, a nosztalgiafaktort kiszűrve minden erénye mellett is érződik, hogy kissé poros darab. Részleteiben ugyan még ma is fantasztikusan fest, a koreográfiái például még ma is bármikor megállnák a helyüket, és a témája sem vesztett az aktualitásából, de a sztori hátterét adó díszletszerű város, a legtöbb színész erősen teátrális játéka (ma már a naturálisabb színészi játék az elfogadott, és ez meglátszik még egy olyan elemelt, érzelmileg felfokozott zsánerben is, mint a musical), a dalok megszólalása, a képek dinamikája vagy az, hogy a kreol karakterek majdnem mindegyikét barnítókrémmel bekent fehérek alakítják, mégis azt érezteti velünk, hogy ez a film inkább múzeumi érdekesség, mint egy olyan alkotás, amit például egy mai, nem filmtöri-őrült huszonéves is felhőtlenül élvezhetne.

Viszont az is igaz, hogy a bemutatása idején a West Side Story egy erősen progresszív, üzenetében és karaktereiben teljesen újszerű musicalnek számított. Ennek köszönhető, hogy Spielbergéknek nem kellett teljesen szétcincálni, vagy mondjuk a mai korba áthelyezni a cselekményét ahhoz, hogy még ma is élvezetesnek találhassuk. Érződik, hogy a rendező és Tony Kushner forgatókönyvíró elképesztően tiszteli az eredetit, hiszen olyan finoman és jó érzéssel nyúlnak hozzá, mintha csak restaurálni szeretnék, így csak pont annyit változtatnak rajta, amennyit feltétlenül kell. Az új változatnál borzasztóan figyeltek arra, hogy azok is ráismerjenek a régi kedvencükre, akik látták és szeretik az eredetit, miközben azok is maximálisan élvezhessék, akik most először látják majd ezt a történetet.

Az aprómunka

Eladta a csecsemőjét 200 dollárért és dalra fakadt – Rendhagyó sorozat volt a Cop Rock

Az új filmben is megmaradt a Jets és Shark bandák közti konfliktus, ahogy a fehérek és a puerto ricóiak közti feszültség bemutatása is, sőt Spielberg még arra is ügyelt, hogy a hatvanéves film jellegzetesen harsány Technicolor színvilága is visszaköszönjön a vásznon. Az új West Side Story sok mindenben változott az eredetihez képest, de ezen változtatások egyike sem drasztikus vagy látványos, inkább sok apró finomításról és igazításról van szó. Az valahol az alap, hogy a mai kameratechnológiával és CGI-jal sokkal dinamikusabb és látványosabb képekben meséli el a sztorit, és az sem volt számomra meglepetés, hogy kinyitotta a várost, az új sztori több helyszínen játszódik, és bár megőrzött valamennyit az eredeti díszletszerűségéből, az összhatás sokkal élőbb, lélegzőbb, mint az eredetiben. És nyilván a dalok is jobban szólnak a mai változatban, de ez tényleg csak a minimum, ami egy 2021-es változattól elvárható.

West Side Story (2021) – Fotó: Profimedia/Century Studios/Walt Disney Studios

Ezeknél sokkal fontosabbak azok a változtatások, amikkel a West Side Story karaktereihez és hátteréhez nyúltak hozzá. A forgatókönyv kiemeli, hogy a környék, amiért a két banda küzd, hamarosan így is, úgy is a New York-i ingatlanfejlesztőké lesz, akik szét fogják rombolni az ottani épületeket, így mind a Jets, mind a Shark banda tagjai csak veszíteni fognak, így valójában nem egymás ellen kellene küzdeniük, de mindezt nem veszik észre, mert a sok évre visszamenő egymás iránti gyűlöletet képtelenek magukban legyőzni. A dzsentrifikáció mellett hangsúlyosabbá válik az is, hogy a rendőrök mennyivel részlehajlóbbak a fehér srácokkal szemben, és bár nem láthatunk olyan képsorokat, hogy a zsaruk puerto ricói srácokat vernének össze, Spielberg egyértelművé teszi, hogy keményebb elbánásra számíthatnak a zsaruk részéről, mint a Jets fehér bandatagjai. Aki pedig azt hiszi, hogy a transznemű karakter a mai woke kultúra hatására került bele, az nem látta, vagy csak nem emlékszik az eredetire, mert már abban is benne volt, itt mindössze annyi történt, hogy Spielberg egy kicsit hangsúlyosabbá tette.

Megkönnyeztet

Tony karaktere kapott egy háttértörténetet, ami szerint büntetett előéletű, és feltételesen van kint, ami érthetőbbé teszi a konfliktusát az egykori bandájával. Az alkotók pedig játszanak a dalokkal is, például egy-egy alkalommal más karakterrel énekeltetve el őket, mint akik az eredetiben énekelték. Így kap például dalt az eredeti West Side Story Oscar-díjas szereplője, Rita Moreno is, aki idős boltosként azt a dalt énekli el, amit a régi verzióban a fiatal szerelmespár énekelt, új értelmet adva a régi dalnak. Időnként más helyszínekre költöztetnek koreográfiákat, a lányok/nők például varroda helyett egy áruházban dolgoznak éjszakai takarítóként, ami nemcsak egy sokkal látványosabb helyszín a bolondozós dalukhoz, hanem azt is jobban ki tudja fejezni, hogy ezeket a nőket a munkahelyükön körülveszi a luxus, de ők valójában csak aprópénzért dolgoznak, és soha nem részesülhetnek belőle.

Steven Spielberg, Ariana DeBose és David Alvarez, 2019-ben a New York-i forgatáson (Fotó: Jose Perez/Bauer-Griffin/GC Images)

Ez a sok apró változtatás izgalmassá és maivá teszi Leonard Bernstein zeneszerző és a nemrégiben elhunyt Stephen Sondheim Broadway-klasszikusát, egyedül a film Rómeó és Júlia szála az, ami ahogy az eredetiben, úgy itt is kicsit erőltetett marad, de ez persze erősen függ a nézői hozzáállástól: ha valaki hisz abban, hogy létezik elsöprő, mindenen átgázoló szerelem első látásra, annak valószínűleg most sem lesz baja vele. A színészek nagyon jók, Maria szerepének jót tesz Rachel Zegler lányos naivitása, a Riffet alakító Mike Faisten pedig már most látszik, hogy egyike lesz Hollywood következő nagy csillagainak. A végére Spielberg eléri, hogy hiába ismerjük a sztorit ezer éve, és hiába annyira kiszámítható még az újonnan beszállók számára is, hogy hová fut ki a történt, mégis könnyekkel küzdve üljünk a moziterem székében, és a filmről kijőve az jusson eszünkbe, hogy remélhetőleg nem a West Side Story marad az egyetlen musical Steven Spielberg karrierjében, hiszen ez a műfaj kegyetlenül jól áll neki.