Quentin Matsys (más írásmóddal: Massys) 16. század eleji flamand festő volt, akit azt ún. antwerpeni iskola (lásd még: idősebb Pieter Bruegel) szülőatyjának is szokás tartani; tulajdonképpen ebből az irányzatból nőtt ki a flamand barokk, illetve a holland aranykor művészete, szóval az európai civilizáció egészét tekintve is igen jelentős fejleményről van szó.
Matsys, az egykori kovács – aki a legenda szerint azért lépett inkább festői pályára, hogy lenyűgözze későbbi feleségét – korántsem csak történelmi érdemei miatt érdemes a figyelemre, hisz éppúgy mestere volt az emelkedett és ünnepélyes vallási tárgyú képeknek, mint a hétköznapiságukban is groteszk (vagy groteszkségükben is hétköznapi) életképeknek, illetve portréknak. Legismertebb festménye, amelyet többnyire a Csúf hercegnő néven szoktak emlegetni, pedig egyenesen úgy néz ki, mintha valaki viccből szétphotoshopolt volna egy klasszikus reneszánsz portrét, hogy a végeredmény kellően internetkompatibilis legyen:
Matsys Csúf hercegnője a brit Nemzeti Képtár gyűjteményéből (Forrás: Wikipedia)
Noha a mű egyébként valamikor 1513-ban készült. Hogy pontosan ki látható a képen, és miért fest úgy, mintha a Star Trek egyik egy humanoid alkatú földönkívüli szereplője lenne középkori várúrnőnek öltözve, az ma sem egészen világos, bár elméletek persze akadnak bőven. Az egyik teória szerint a drága gyűrűkkel és brossal ékesített, ám a kép készítésének idején már bőven divatjamúltnak számító öltözéket (pl. a jellegzetes szarvakkal ellátott fejdíszt, az escoffiont) viselő, hangsúlyos dekoltázst villantó hercegnőt a művész nem valós személyről mintázta, hanem ez egy afféle karikatúra, amit talán Rotterdami Erasmus szatirikus filozófiai traktátusa, a korszak egyik Európa-szerte olvasott sikerkönyve, a Balgaság dicsérete ihletett: a neves németalföldi bölcselő ebben ugyanis egyebek mellett az idő, illetve a saját fiatalságuk elmúlásával szembenézni képtelen vénasszonyokon is hosszasan köszörüli a nyelvét (ezt a komoly hagyományokkal bíró műfajt korábban asszonybosszantó irodalomnak nevezték, ma alighanem egyszerűen nőgyűlölőnek mondanánk).
Figyeljük csak meg azt az aprócska piros virágot, az eljegyzés szimbólumát a hercegnő jobb kezében: egyértelmű, hogy a bimbó ebben az életben már soha nem fog teljes pompájában kinyílni, így ez a motívum nyilvánvalóan csak a gúny kedvéért került oda. Ugyanakkor az látszik, hogy a portré nagy műgonddal készült, a figura meg kétségkívül furcsa külseje ellenére is inkább méltóságteljes, semmint nevetséges.
Quentin Matsys portréja (Forrás: Wikipedia)
Mások szerint a kép valódi személyt ábrázol: mégpedig a jó kétszáz évvel korábban élt Margitot, Tirol utolsó grófnőjét, aki egy meglehetősen balul sikerült házasságnak köszönhette rossz hírnevét. A grófnő mindössze 12 éves volt, mikor atyja nőül adta János cseh király fiához, az akkor 8 éves János Henrikhez. A két gyerek már a kezdetektől fogva gyűlölte egymást: János Henrik ugyanis fennhéjázó és erőszakos kis átokfajzat volt, utóbb pedig kiderült, hogy férjként és uralkodóként is egyaránt teljesen inkompetens, úgyhogy joggal érdemelte ki az egész tiroli arisztokrácia mély megvetését. Jó tíz évvel később, 1341-ben Margitnak annyira elege lett már a férjéből, hogy olyat tett, amire a korabeli nemesasszonyok ritkán – vagyis inkább soha – ragadtatták magukat: egyszerűen kizárta János Henriket a kastélyból. Pontosabban egy hosszúra nyúlt vadászat után nem engedte hazatérni, úgyhogy a férj végül kénytelen volt visszakullogni Csehországba.
A grófnő a rákövetkező évben újra férjhez ment – noha előző házasságát természetesen hivatalosan nem tudta érvényteleníteni –, így már nemcsak a cseh udvarban tekintették halálos ellenségnek, hanem még a pápa őszentsége is kiátkozta. Az egyházi propaganda Maultasch Margitnak kezdte nevezni, ami szó szerint kb. pofazacskót, illetve táskapofájút jelent (meg egy nagyon gusztusos sváb tésztaételt is így hívnak), átvitt értelemben meg azt, hogy szajha. Később ez az utóbbi jelentés kikopott a köztudatból, szegény Margit meg táskapofájú rémségként, a középkor legfertelmesebb külsejű asszonyaként vonult be a történelembe, holott a kortárs források nem írnak arról, hogy feltűnően csúnya lett volna. Sőt: egy Johannes von Winterthur nevű svájci krónikás – aki talán élőben is megcsodálhatta a tiroli grófnőt – kivételesen gyönyörűnek nevezte. Mivel autentikus portré nem maradt fent róla, ebben a kérdésben nem tudunk igazságot tenni.
Ez nem a tiroli kontesz, hanem a sváb tésztaétel (Fotó: Wikipedia)
Az is elképzelhető, hogy Matsys nem a különös sorsú tiroli grófnőt próbálta megfesteni, és nem is Rotterdami Erasmus asszonybosszantó elmélkedéseihez készített szatirikus illusztrációt, hanem egy előrehaladott Paget-kórban szenvedő, idős nőt örökített meg. Ez a betegség – amit ekkoriban még nem hívtak Paget-kórnak, sőt, valószínűleg nem hívták sehogy – súlyos csontnövekedéssel, illetve -deformálódással jár, egyik jellegzetes tünete pedig az, hogy a beteg fejkerülete annyira megnagyobbodik, hogy kinövi a kalapját. Ha ez tényleg így van, akkor a Csúf hercegnő nem csak művészettörténeti, hanem is orvosi szempontból is igen érdekes. A festményt mindenesetre már a maga idejében is nagyra tartották; még groteszkre, a furcsára, a nem hétköznapira amúgy is fogékony Leonardo da Vinci is készített róla egy másolatot, és hát ennél nagyobb tisztesség képzőművészt nem nagyon érhet (mondjuk sokáig azt hitték, hogy Matsys nyúlt Leonardótól, de sokkal valószínűbb, hogy fordítva történt).
