Keresztes háborúknak elsősorban azokat a pápa által szentesített középkori hadjáratokat nevezzük, amelyeket a Szentföld iszlám uralom alól való felszabadításáért (vagy: „felszabadításáért”) indítottak a 11. századtól kezdődően; másodsorban pedig azokat, amelyek az afrikai vagy közel-keleti pogányok (törökök, szaracénok), valamint az európai eretnekek (albigensek, husziták, bogumilok) ellen irányultak. Az egész a méltán legendás clermont-i zsinaton kezdődött 1096 novemberében, amikor Orbán pápa lángszavú beszédében békére szólította fel az egész keresztény világot, majd ugyanazzal a lendülettel be is jelentette az első keresztes hadjáratot, amely ugyebár részben a muzulmánok tömeges lemészárlását célozta. A Szentatya szónoklatát a beszámolók szerint hatalmas, nemesekből, közrendűekből és a klérus tagjaiból álló sokaság hallgatta mámorosan és felajzva a városhoz közeli mezőn, mikor pedig a végére ért, egyszerre harsant fel minden torokból a csatakiáltás: DEUS VULT!, vagyis Isten akarja (esetleg Isten akarata).
A véres háborút vívni a békéért elsőre talán ellentmondásosnak és kevéssé keresztényinek tűnő gondolatát pedig a legnagyobb ókeresztény író és filozófus, Szent Ágoston tanításai oldották fel. Ő alkotta meg tudniillik az ún. igazságos háború fogalmát, ami nagyon-nagyon egyszerűen megfogalmazva valami olyasmit jelent, hogy bár a háború kétségkívül rossz dolog, időnként azért erkölcsi kötelességünk kirobbantani egyet-egyet, feltéve, ha már tényleg nincsen más lehetőség, és az öldöklés a béke és az igazság biztosítására irányul. Meglepően modern (ma talán úgy mondanánk: populista) gondolatok egy bő másfél évezreddel ezelőtt élő észak-afrikai püspöktől; de hát Szent Ágoston egyrészt egy egészen egyedülálló tünemény, másrészt meg ezeket a dolgokat azért nem írta le így ebben a formában, inkább csak különböző elmélkedéseinek félmondataiból legózta össze az utókor. Mindenesetre így már végre nem csak a muszlimoknak, hanem az európaiaknak is volt saját, külön bejáratú, ideológiailag tökéletesen megalapozott szent háborújuk, ami egyébként nem csak dicsőséggel, hadizsákmánnyal és hasonlókkal járt, hanem szélesre tárta a résztvevők előtt a mennyek kapuját: ugyanis aki hadba indult a Szentföldért, az automatikusan bűnbocsánatot és megváltást nyert.
A keresztesek beveszik Jeruzsálem városát Émile Signol festmnyén (Forrás: Wikipedia)
A keresztes háborúknak – mint minden másnak a civilizáció történetében – megvolt a maga speciális soundtrackje is, amelyhez a slágereket, azaz a chanson de croisade-okat és a kreuzliedeket eleinte az okcitán nyelven verselő provanszál trubadúrok, később pedig a német Minnesängerek és a francia trouvère-ek szállították. A dalok és költemények egy része a szent háború dicsőségét zengte, illetve annak többé-kevésbé tényszerű krónikáját rögzítette (hisz a kobzosok gyakran maguk is aktív résztvevői voltak a hadjáratoknak), mások szerelmi lírával keverték a keresztes tematikát, és akadtak olyanok is, amelyek a háborút, az alkalmatlan európai uralkodókat, esetleg magát a pápát kritizálták. Mutatunk is pár jellemző példát!
Walther von der Vogelweide: Palästinalied (13. század eleje)
A neves német Minnesänger Palästinaliedje talán az egész műfaj legismertebb és legnagyobbra tartott darabja; akár azt is mondhatnánk, hogy a keresztesdalok Wonderwallja, amelynek népszerűsége a mai napig sem fakult, sőt. Beszédes, hogy a Youtube-on is összesen nagyjából 10 millió körüli hallgatottsága van a különböző feltöltéseknek, ráadásul az egyik legtöbbet pörgetett felvételt egy magyar régizenész, Arany Zoltán adja elő. Az ötödik keresztes hadjárat (1217–1221 – ebben vett részt ugyebár a mi II. András királyunk) idején íródott Palästinalied azért is különleges, mert azon kevés Vogelweide-szerzemények közé tartozik, amelyeknek nemcsak a szövege maradt fent, hanem a zenéje is. És micsoda zene ez! Komor és vészterhes, miként a korszak is, amelyben született, az ódon középfelnémet hörgés pedig csak még jobban ráerősít erre a hangulatra. Tipikusan olyan dal ez, amelynek hallatán legszívesebben felpattannánk a karosszékből, hogy ünnepélyes és elszánt arccal vonuljunk a Szentföldre, a végső dicsőség vagy az elkerülhetetlen pusztulás felé.
Marcabru: Pax In Nomine Domini (1149)
Az egyik első név szerint ismert trubadúrköltő, a szegény gascony-i családból származó Marcabru különös, öntörvényű figura volt: kortársaival ellentétben az udvari szerelem témájával egyáltalán nem foglalkozott (vagy nem olyan modorban, mint a többiek), sőt kifejezetten megvetette az ilyesféle lovagi léhaságokat. Inkább a nehezebb utat választotta, és a gáláns csevegés helyett keményen moralizált, politizált, szidta a többi trubadúrt, az előkelők erkölcseit ostorozta hol kifejezetten nyers és obszcén, máskor pedig szokatlanul nyakatekert és homályos költeményeiben. Marcabru 1137-től – valószínűleg – VII. Alfonz kasztíliai király szolgálatában állt, és akárcsak az uralkodó, ő maga is lelkes híve volt a rekonkvisztának; a Pax In Nomine Domini is erről az évszázadok húzódó hadjáratsorozatról szól. Noha alapvetően egy harcba hívó, propagandisztikus költeményről van szó, amelyben még a degenerált franciák is megkapják a magukét, hangja inkább csüggedt és melankolikus, ami nem csoda, hisz az épp a végéhez közeledő második keresztes hadjárat nem volt valami fényes siker (jó, mondjuk az ötödik se, amiről ugyebár Vogelweide dalolt).
Guiot de Dijon: Chanterai por mon corage (kb. 1189)
A keresztes hadjáratok egy másik nézőpontból: a nő, vagyis az otthon hagyott kedves szemével, aki a toronyszobában hímezgetett, míg férje (vagy reménybeli férje) a sivatagban kaszabolta a pogány szaracénokat. Vagy a pogány szaracénok kaszabolták őt, mindegy. Bár léteztek a korszakban női trubadúrok is, ezeket a szívfacsaró keresztes háborús szerelmes dalokat szintén férfiak írták: a zsáner egyik legjellegzetesebb, egyúttal legszebb darabját, a Chanterai por mon corage-t (kb: Dalolok, hogy felvidítsam a szívem) például a burgundi Guiot de Dijon, aki a trouvère-ek erős középmezőnyét erősítette valamikor a 12. század végén, illetve a 13 század elején. A dalban egy vigasztalhatatlan nemeskisasszony sírja el bánatát: a férfi, akit szeret, a világ másik végén, vad, távoli földeken hadakozik évek óta, és talán már soha nem tér haza élve. Noha a családja szerint férjhez kellene végre mennie, ő erre nem hajlandó; éjszakánként inkább kedvese ingét szorítja meztelen testéhez, hogy így enyhítsen valamelyest szíve fájdalmán. Az biztos, hogy a derék Guiot de Dijon nem spórolt a melodrámával, de hát minek is tette volna.
Guilhem Figueira: D’un sirventes far (kb. 1229)
Ahogy azt a bevezetőben is említettük, keresztes hadjáratok nem csak a Szentföld felé irányultak, hanem az európai eretnekmozgalmak ellen is, és ez utóbbiak rendszerint sikeresebbek is voltak. A dél-franciaországi albigenseket (avagy katharokat) például az utolsó szálig sikerült kipusztítani vagy elüldözni: talán még a népirtás kifejezést sem túlzás használni ebben az esetben. Döbbenetes, de ez a keresztes hadjárat még a katolikusokat sem kímélte: 1029.július 22-én a pápai legátus és ciszterci apát Arnaud Amalric hadai körülbelül 20 ezer béziers-i lakost mészároltak le, akik közül összesen csupán úgy 2-300-an lehettek albigensek. Mikor valaki szóvá tette, hogy talán mégsem kellene mindenkit válogatás nélkül legyilkolni, Amalric így felelt: „Öljétek meg mind. Isten majd kiválogatja az övéit.”
A toulouse-i trubadúr, Guilhem Figueira valószínűleg nem volt albigens (legfeljebb csak szimpatizáns), ám miután a keresztesek felperzselték az akkoriban (is) virágzó kulturális központnak számító dél-franciaországi Languedoc-ot, neki is menekülnie kellett. Végül Lombardiában talált menedékre, ahol tovább folytatta a verselést ékes okcitán nyelven. Műveiben egyrészt a keresztes hadjáratok előtti régi szép napokat örökítette meg fájdalmas nosztalgiával, másrészt pedig a pápát gyalázta nagy nekibuzdulással. Legismertebb költeményében, a már-már őrjöngésig fajulóan dühös D’un sirventes farban (amit egyébként még Toulouse-ban írt) egyenesen – mármint tényleg szó szerint – a pokol fenekére küldi a parázna Rómát, és lajstromba szedi a pápaság bűneit: a negyedik és az ötödik keresztes hadjáratok kudarcától az albigensek elleni háborún és a béziers-i vérfürdőn át a katolikus egyház látványos erkölcsi hanyatlásáig. A csattanó pedig az volt, hogy ezt az antikatolikus, keresztesellenes tirádát egy népszerű és fülbemászó Mária-himnusz dallamára kellett énekelni, szóval hamar nagy slágerré vált a nép körében. A művet az inkvizíció be is tiltotta Figueira szülővárosában, aminek az akkor már Itáliában élő szerző talán még titkon örült is: elvégre egy jó kis botrány csak emeli a művész ázsióját .
Annak, aki kíváncsi a többi keresztesdalra is, ezt a hatalmas online adatbázist ajánljuk.
