Bár a felnőtté válás témája a filmekben örök, és az úgynevezett coming-of-age műfaj régi nagy kedvence az önkifejezést mindennél előbbre helyező rendezőknek, van egy mostanában divatba jött alműfaja is, ami tavaly különösen megmozgatta a filmrendezők fantáziáját: a kései felnőtté válás. Erről szólt a Netflix szenvedélyes musicalje, a fiatalon elhunyt Broadway-géniuszról, Jonathan Larsonról szóló tick, tick…BOOM!, de hasonló témát boncolgatott a szintén a Netflix kínálatában található Bo Burnham: Inside is, ami egy zenés-dalos, egészen depresszív, ugyanakkor mégis lélekemelő egyszemélyes zenés show/film hibrid, amiben egy fiatal férfi mondja el nekünk a gondolatait arról, mekkora terhet jelent számára a felnőtté, pontosabban a harmincévessé válás. Az HBO GO kínálatában látható Danielle és a süvet is ezt a témát boncolgatja, csak ott nincs ennyire konkretizálva az életkor: a sztori egy lányról szól, aki egy zsidó gyászszertartáson vesz részt a szüleivel, amikor az eseményen váratlanul feltűnik a sugar daddyje is, és hirtelen repedezni kezd az ígéretes egyetemista lány nagy jövő előtt image, amit Danielle korábban a családja körében felépített. Azt pedig, hogy a téma Magyarországon is aktuális, A legjobb dolgokon bőgni kell című film fogalmazta meg találóan. Azonban a téma abszolút zászlóshajója Norvégiából érkezett.
Fotó: Mozinet
Csak magát gondolja a világ legrosszabb emberének
A világ legrosszabb embere című film főhőse, Julie (a csodálatos Renate Reinsve megformálásában) harmincéves korára úgy érzi, még sehol sem tart az életben. A film egyik vicces jelenetében a lány meglátogatja az édesanyját és a nagyanyját, és a társaságukban elkezdi nézegetni a szekrényre kitett régi családi fotókat, és gyorsan azon kapja magát, hogy nemcsak az édesanyjához és a nagyanyjához, hanem a dédanyjához és az ükanyáihoz képest is jelentős lemaradásban van. Hiszen az ő korában régebben a nők már vagy komplett karriert tudhattak magukénak, vagy gyerekeket szültek és háztartásbeliként éltek, netán már nem is éltek, mert pár generációval korábban még simán előfordulhatott, hogy egy nő nem élte meg a harmincadik életévét. Ezzel szemben ott van ő, akinek se jó állása, se számba vehető karrierje, se sokat jelentő diplomája, és még csak férje vagy gyereke sincs, és harmincévesen ott tart, hogy rájön: itt lenne végre az ideje eldönteni, mit akar valójában az élettől.
Julie ugyanis csak csapong. Felveszik az orvosira, de ott rájön, hogy ez a hivatás túl konkrét számára, ezért inkább az elvontabb pszichológusi pálya felé veszi az irányt. Időközben azonban elkezd fotózni, és megtetszik neki, hogy ez által ki tudja élni a kreativitását. Csakhogy ez a fellángolás sem tart sokáig, mert a lány ráeszmél, hogy valójában írni szeretne. Eközben azonban egy könyvesboltban dolgozik eladóként, és ami eleinte átmenetinek tűnik, egy idő után már sok-sok éve tart. Ideális állapot ez, mert keres annyi pénzt, hogy már felnőttként megélhessen belőle, ugyanakkor nem nyomja a vállát komoly felelősség és stressz, valamint marad mellette bőven ideje, hogy megvalósíthassa önmagát.
Generációs portré
Bár Joachim Trier Cannesi Filmfesztiválon díjazott filmjének főszereplője Julie, valójában jóval több ez, mint egy portré egy lányról. A világ legrosszabb embere generációs problémákat mutat be, Julie életén keresztül világítva rá arra, hogy merre tartunk, és miért látjuk azt, hogy a fiatalok egy jó része egyre messzebb tolja magától a fontos döntéseket, és próbál az élete legtöbb elemére csak átmenetiként tekinteni. És ez nemcsak az állásra, a karrierre, hanem a magánéletre is igaz. Amikor egy olyan világban élünk, hogy a telefonunk ide-oda húzogatásával pillanatok alatt ismerkedhetünk meg új és izgalmas emberekkel, akkor egyre nehezebbé válik elköteleződni valaki mellett, és azt mondani, hogy mellette akarok maradni, mert ő az igazi. Mert mi van, ha az igazán nagybetűs szerelem ott vár minket egyetlen jobbra húzásnyira?
Szerencsére a film nem akar pálcát törni sem Julie, sem a generációja fölött. Az alkotók jól tudják, hogy mind Julie, mind a mai harmincasok egy egészen más korszakban nőttek fel, amikor kinyílt a világ, és nemcsak az olcsó repülőjegyek, hanem az internet által minden közelebb került hozzánk: egy-két generációval korábban még lehetetlen lett volna beiratkozni egy tőlünk sok ezer kilométerre található egyetem egy-egy kurzusára, ma pedig ez már sokak hétköznapi valósága. A világ kisebb lett, azonban az emberek végső soron nem változtak: ugyanúgy azt a munkát próbáljuk megtalálni, amiben a leginkább kiteljesedhetünk, és ugyanúgy mind boldogságra és szerelemre vágyunk, egyszerűen csak ma több időnek kell eltelnie ahhoz, hogy révbe érjünk. Ettől még senki sem lesz sem jobb, sem pedig rosszabb ember, pláne nem a világ legrosszabb embere.
A világ legrosszabb emberét január 20-tól játsszák a hazai mozik.
