A szurok az az anyag, ami a kőszén és a gyanta illó részeinek lepárlása után marad vissza. Jellemzően fekete színű, szobahőmérsékleten pedig teljesen merevvé és szilárddá válik; azonban ez csak a látszat, ugyanis a szurok valójában folyadék, noha az is igaz, hogy a viszkozitása százmilliárdszor nagyobb a víznél. De azért mégiscsak folyadék, és pontosan úgy is viselkedik, azaz
folyik.
Pontosabban inkább csordogál-csöpörészik, olyan idegőrlően ráérős tempóban, hogy az gyakorlatilag csak történelmi távlatokban érzékelhető. A világ legismertebb szurokcsöpögtető kísérlete (angolul pitch drop experiment), amelyet 1927-ben kezdtek el az ausztráli Brisbane-ben található Queenslandi Egyetemen, például már csaknem egy teljes évszázada folyik (folydogál): azóta, ugye, lefutott a második világháború, összeomlott a Szovjetunió, Csuti és Kulcsár Edina pedig szétmentek, a szurok meg eközben mindössze kilenc alkalommal cseppent le, legutóbb éppen nyolc évvel ezelőtt, 2014 áprilisában.
A kísérlet eredetileg az egyetem egyik fizikaprofesszorának, Thomas Parnellnek a nevéhez fűződik, aki állítólag a diákoknak akarta ily módon demonstrálni az anyag extrém viszkozitását: ezért felmelegített egy kis adag szurkot, a mintát egy lezárt tölcsérbe öntötte, majd állni hagyta három évig, amíg teljesen meg nem szilárdult és egyenletesen el nem oszlott az üvegben, 1930-ban pedig ünnepélyesen levágta a tölcsér alját. Aztán türelmesen várt.
John Mainstone 1990-ben, két évvel a hetedik csepp után, és tíz évvel a nyolcadik csepp előtt (Fotó: Wikipedia)
Az első csepp nyolc évvel később, 1938 decemberében esett le, tehát Parnell azon diákjai, akik ott voltak a kísérlet kezdeti lépéseinél, addigra már valószínűleg családot alapítottak és talán maguk is tanársegédként vagy adjunktusként dolgoztak az egyetemen (már persze, ha egyáltalán elvégezték). Magát a nagy eseményt, vagyis azt a pillanatot, amikor a szurok végre-valahára lecsöppent egyet, sajnos senki nem látta, ahogy egyébként a többit sem; ami érthető, hogy kinek van kedve és ideje éjjel-nappal bámulni egy szurokkal teli tégelyt évtizedeken keresztül? Parnell professzor 1948-ban hunyt el, úgyhogy még megérte az 1947-es Második Nagy Lecsöppenést is. Hivatalos utódja csak 1961-ben lett John Mainstone professzor személyében, aki 52 éven keresztül felügyelte a kísérletet (így az 1954-es Harmadik Cseppnek nem is volt igazi gazdája), ami alighanem nagyjából azt takarta, hogy időnként ránézett a szurokra és hümmögve bólogatott.
Mainstone 2013-ban, 78 éves korában hunyt el, azaz hosszú egyetemi karrierje során csupán öt cseppenést ért meg. De persze ő sem látta egyiket sem. Bár a kísérletnek helyet adó teremben időközben felszereltek egy webkamerát, az sajnos 2000 novemberében, a Nyolcadik Cseppenés idején pont tönkrement, így aztán erről is lemaradt mindenki. A kilencedik csepp 2014. április 17-én érintette az edény alját, és ezt elvileg már élőben is lehetett nézni, igaz, videót sajnos nem találtunk az eseményről (ezzel egy időben a már lecsöpögött 84 évnyi szurkot szurkot is eltávolították az edény aljáról, hogy ne zavarjon be). Egyébként Parnell és Mainstone 2005-ben egyaránt megkapták az értelmetlen tudományos felfedezéseknek járó Ignobel-díjat (Parnell természetesen csak posztumusz), a kísérlet pedig a Rekordok könyvébe is bekerült.
Ha valakit érdekel, a lassan bibliai hosszúságú szurokcsepegtetési kísérletet itt lehet élőben követni: ránézésre úgy 8-10 éven belül érkezik is a következő csepp.
