A Texasban és Lengyelországban történtek hatására az abortusz és az abortuszhoz való jog ismét forró téma lett nemcsak a politikában, hanem a filmesek körében is. Az olyan filmek, mint a Never Rarely Sometimes Always vagy az HBO GO választékában bemutatott Nemterhes még csak azt mutatták meg, mennyire igazságtalan, hogyha az ember rossz helyre született, akkor egy terhességmegszakításért akár sok száz kilométert is utaznia kell az Egyesült Államokon belül, de ezek a filmek még legálisan, biztonságosan végzett abortuszokat mutattak be. A tavalyi Velencei Filmfesztivál fődíjasa, a hamarosan a magyar mozikban is bemutatkozó Happening azonban már egy illegális, konyhában, amatőr eszközökkel elvégzett abortuszt és annak fájdalmas következményeit járta körbe egy memoár alapján, visszaemlékezve azokra az időkre, amikor még Franciaországban illegálisnak számított egy efféle beavatkozás. Egy ilyen film biztosan nem jött volna létre, ha nincs a témának aktualitása, és ugyanez vonatkozik a januári Sundance Filmfesztiválon bemutatkozó Call Jane-re (Hívd Jane-t!) is, ami a Jane’s Collective történetét dolgozta fel egy a szervezetbe frissen belépő háziasszony, Joy szemszögéből.
A doki nem segít, Jane igen
Egy chicagói luxushotel rendezvényén járunk, az öltönyös urak és az estélyit viselő hölgyek bájcsevejének nyugalmát az utcáról beszűrődő zajok zavarják meg. Odakint tüntetés folyik, Amerika privilegizáltjai pedig csodálkozva néznek ki az ablakon, és nem értik, mi ez a düh, amivel a fiatalok elárasztják az utcákat és a hatalom ellen fordulnak. Köztük van Joy (Elizabeth Banks) is, aki elegáns ruhájában kisétál a hotel elé, ahol a rendőrök azt javasolják neki, hogy a biztonság kedvéért menjen inkább vissza. A hatvanas évek végén járunk, amikor a vietnámi háború miatt Amerikában sorra törtek ki a zavargások, és egyre inkább láthatóvá vált, hogy a lehetőségek földje nem mindenki számára egyformán nyújt lehetőségeket.
Call Jane (Fotó: Sundance)
De hogy kerül a rendszer nyertese, a nagy családi házzal és jól kereső férjjel rendelkező Joy a lázadók közé? Úgy, hogy teherbe esik. Ez elsőre jó hírnek tűnik, ugyanis a férjével egy ideje már szerettek volna második gyereket. Csakhogy kiderül, hogy porszem került a gépezetbe: egy rendellenesség miatt Joy orvosa közel ötven százalék esélyt ad, hogy a nő bele fog halni a szülésbe. A kórházban bizottságot állítanak fel, hogy eldöntsék: engedélyezik-e az abortuszt számára. Az ülésre Joy és a férje is hivatalos, és bár ott ülnek a cigarettázó, elegáns doktor urak gyűrűjében, valójában olyan, mintha ott se lennének. Ő itt nem ember, pusztán statisztikai adat, aki egy terhességmegszakítással elrontaná a kórház közel makulátlan renoméját. Van esély rá, hogy túléli a szülést? Van. Rendben, akkor szüljön, és majd kiderül, hogyan alakulnak a dolgok. Joy azonban nem elégedik meg azzal, hogy az élete egy vagy-vagyon múljon: először pszichológusoktól kér segítséget – a korabeli szabály szerint, ha két szakember is kimutatja, hogy hajlamos magában kárt okozni, elvetetheti a babát –, ám miután itt is falakba ütközik, kétségbeesésében egy utcán talált hirdetésre jelentkezik telefonon. Felhívja Jane-t, aki pont a hozzá hasonlóknak ígér segítséget.
Kik voltak a Jane-ek?
A magyar származású Phyllis Nagy (akit a hazai nézők a Carol forgatókönyvírójaként ismerhetnek) első mozifilmes rendezése egy fiktív karakter szemszögéből mutat be egy nagyon is létező szervezetet, a Jane’s Collective-et, vagy ahogyan akkoriban a legtöbben hívták, a Jane-t, ami 1969-től 1973-ig nők ezreinek segített elvetetni a magzatukat. Amikor Joy-t bevezetik a Jane-be, a szervezet eleinte könnyed szombat délutáni női könyvklubnak tűnik, ahol a nők és asszonyok összegyűlnek valamelyikük nappalijában, csak itt az irodalmi kérdések megvitatása helyett politikáról vitatkoznak, vagy éppen arról, hogy hány nőnek tudnak a következő napokban abortuszt biztosítani. Joy kálváriáját a terhességmegszakításig kényelmetlenül hosszú perceken át nézhetjük, de a film sosem megy át 4 hónap, 3 hét és 2 napba (a témában leghíresebb román film – a szerző), nem kíván naturalista látványelemekkel sokkolni, inkább a szereplő félelmeit kívánja visszaadni. Ám ez valójában csak a bevezetés, Joy beavatása.
Elizabeth Banks és Sigourney Weaver a Call Jane című filmben (Fotó: Sundance)
A nőtől a szervezet eleinte csak apró szívességeket (például vigyen el egy lányt az autójával valahová) kezd kérni, ám egy idő után Joy azon kapja magát, hogy alaposan belemászott a Jane’s Collective ügyeibe, és egy párhuzamos, titkos életet épített ki magának. Sem a férje, sem a lánya, de még a legjobb barátnője sem tud arról, mit csinál: ők úgy tudják, Joy művészeti képzésekre jár a szabadidejében. Ahogy egyre jobban beleássa magát a Jane világába, úgy látja meg azt az elképesztő igazságtalanságot, amit a törvények a nőkre erőltetnek, akiknek egyszerűen nem adnak szót és lehetőséget arra, hogy a saját testük, a saját életük felett rendelkezzenek.
Habkönnyű szórakoztatás?
Bár Joy maga fiktív személy, akit csak a film kedvéért találtak ki, maga a Jane’s Collective, és a filmben bemutatott problémák nagyon is léteztek. Érdekes módon az egyik legfilmesebb fordulat is a valóságból származik. Amikor Joy felfedezi, hogy a Jane-ek számára abortuszokat végző fiatal orvos valójában nem orvos, hanem csak annak hazudta magát, és úgy dönt, hogy ha egy áldoki is meg tudta tanulni, hogyan kell végigcsinálni egy abortuszt, akkor ő maga is meg tudja tanulni, az valóban hasonlóan történt a valóságban is. Miután a Jane’s Collective megtudta, hogy egy álorvost foglalkoztattak, valóban úgy döntöttek, hogy ideje a kezükbe venni az irányítást, és maguk tanulták meg, hogyan kell biztonságosan véghez vinni egy abortuszt. Bár a fennállásuk négy évében közel tizenkétezer illegális beavatkozást végeztek el, csodák csodájára egyetlen „páciensük” sem halt meg, bár arra akadt néhány példa, hogy valakit kórházba kellett vinniük.
Phyllis Nagy a fenti sztoriból gyakorlatilag egy nagy női sikertörténetet faragott hollywoodi módra. Ez kétségtelenül ott rejlett az alapanyagban, hiszen a Jane-ek végül azért oszlottak fel, mert az amerikai legfelsőbb bíróság döntése nyomán okafogyottá vált a működésük, hiszen végre legálisan is hozzáférhettek az amerikai nők az abortuszhoz, mégis kissé furcsa egy optimista hangvételű filmet nézni egy ilyen nehéz témáról. Ha mindenképp hasonlítani szeretném valamihez a Call Jane-t, akkor azt mondanám, hogy hangulatában leginkább A számolás jogára emlékeztet, ám míg ott ez a „nők vagyunk, együtt meg tudjuk csinálni” attitűd jót tett a történetmesélésnek, itt azt éreztem, hogy sekélyesebb vizekre evezünk általa. A filmben kevésbé hangsúlyos, hogy az érintett nők miket éltek át ebben a nehéz időszakban, pedig úgy érzem, hogy az ilyen személyes drámák bemutatásával sokkal hatásosabban lehet mesélni a témáról, mint egy ilyen feelgood „együtt megcsináljuk” típusú filmmel. Ettől még a Call Jane egy vérprofi, szuper színészekkel (Banks mellett Sigourney Weaver, Kate Mara és Wunmi Mosaku is szuper) teli és nagyon is szórakoztató film, a kérdés csupán az, hogy egy ilyen film esetében fontos-e, hogy könnyed szórakozásban részesítse a nézőjét. Az biztos, hogy több nézőhöz juthat el általa, és valószínűleg itt ez volt a lényeg.
A Call Jane-t a Sundance Filmfesztivál programjában láttuk. Egyelőre még nem rendelkezik kitűzött premierdátummal.
