Az Esőember bemutatója óta már eltelt pár évtized, és a Dustin Hoffman főszereplésével készült Oscar-díjas film egyszerre tett sokat az autistákért, miközben számos velük kapcsolatos előítélet (például attól, hogy valaki autista, még nem lesz rögtön matekzseni) is kialakult a film miatt. Sokáig az autista emberek ábrázolása a filmekben/sorozatokban két véglet köré összpontosult: vagy már-már szuperhősi képességekkel rendelkező, viszont szociális kapcsolataikban visszamaradott zsenik voltak, vagy épp a másik véglet, felnőttként is gyerekes, rendkívül visszahúzódó, állandó törődést igénylő emberek.
A két véglet között alig találhattunk valamit, de az utóbbi pár évben az olyan netflixes műsorok, mint a Szerelem az autizmus spektrumában vagy a Több mint normális kicsit elkezdtek finomítani a képen. A Prime Video új sorozata, az Így látjuk mi eddig talán a legpopulárisabb, legszélesebb közönséghez szóló, legszínesebb produkció a témában, ami ráadásul azzal is azonnal felhívja magára a figyelmet, hogy a három lakótársat olyan színészek (Rick Glassman, Sue Ann Pien és Albert Rutecki is egészen kiváló) alakítják, akik maguk is spektrumzavarral küzdenek.
Egy személyes remake
Az Így látjuk mi showrunnere az a Jason Katims, aki a Tiszta szívvel focival vagy a Vásott szülőkkel már bizonyította, hogy az érzelmes, tiszta szívű sorozatok terepén mozog otthonosan igazán. Ez a széria az eddigi talán legszemélyesebb projektje, hiszen maga is egy olyan fiút nevelt fel, aki Asperger-szindrómával küzd. Mondjuk a személyességnek némileg ellentmond, hogy a nyolcrészes sorozat valójában az On the Spectrum című 2018-as izraeli széria feldolgozása, de emiatt kár lenne elvitatni az őszinteségét: az Aranyélet is remake-nek indult, aztán láthattuk, végül mi lett belőle.
A sorozat alaphelyzete, hogy három autista huszonévesnek egy Los Angeles-i lakást bérelnek ki, hogy életükben először a családtagjaiktól külön élve próbáljanak meg érvényesülni és amennyire csak lehetséges, saját lábra állni. Egyikük, Violet egy gyorsétteremben dolgozik, és nagyon vágyik már a szerelemre és a szexualitásra, de az őt mindentől óvó bátyja, Van még az okostelefonját is elveszi, amikor megtudja, hogy regisztrált egy randiapplikációra, ugyanis attól fél, hogy a húgát bántanák a vele randizó srácok. Aztán ott van még a nagyra nőtt gyerek, Harrison, aki egészen idáig a gazdag szülei védőhálójában élt, és mivel fél az erős fény- és zajhatásoktól, még az is kihívást okoz számára, hogy elhagyja a lakást. A harmadik lakótárs pedig a számtech guru Jack, aki legyen a munkájában bármilyen zseniális, a gyenge social skilljei és túláradó őszintesége miatt képtelen előrelépni, és olyan pozícióban dolgozni, amit a tudása alapján megérdemelne. Amikor megtudja, hogy a róla gondoskodó édesapja súlyos rákbeteg, a világa összeomlani látszik. És ott van velük Mandy (Kevin Bacon lánya, Sosie Bacon megformálásában), az aranyszívű gondozó/segítő, akit a családtagjaik azért fizetnek, hogy segítsen nekik, amikor csak szükségük van rá.
Így látjuk mi (Fotó: Amazon Prime)
Lakótársak egy kecóban, de ez nem a Jóbarátok
Bár a „három lakótárs egy kecóban” alaphelyzet és a sorozat műfaji meghatározása (vígjáték, dráma) akár arra is utalhatna, hogy az Így látjuk mi egy Jóbarátokhoz hasonló sitcom, szerencsére nem erről van szó. Ugyan a lakás egyértelműen központi helyszín, a cselekmény nagyon sokszor mozdul ki onnan, a széria felépítése ilyen szempontból nem is emlékeztet a sitcomokéra. Inkább klasszikus dramedyről van szó, ahol a dráma-vígjáték tengelyen mozogva inkább az előbbi van túlsúlyban. A humoros oldalt leginkább Jack karakterének keresetlen őszintesége képviseli, aki mindig megmondja, ami a fejében jár, egyáltalán nem figyelembe véve azt, hogy ezzel milyen érzéseket válthat ki. Amikor például idősekkel kártyázik, és az egyik idős nő hibázik egyet, rögtön az arcába vágja, hogy valószínűleg korai Alzheimer-kórral küzd, de az is megmosolyogtató, hogy amikor ismerkedni kezd, gyorsan a lány tudomására hozza, hogy mivel nem olvas jól a jelekből, jó előre szóljon neki, ha szexelni szeretne vele, hogy fel tudjon készülni rá és ne értse félre.
Sokkal erősebb viszont az érzelmi oldal. Az Így látjuk mi nem próbálja elhazudni, hogy milyen nehézségekkel kell megküzdeni egy fiatal felnőttnek spektrumzavarosként, ahogy arról is mesél, hogy a családtagjaik életét is mennyire megváltoztatja egy ilyen kapcsolat. Átérezzük a mindig nagy érzelmeket átélő Violet szenvedését, miután az appon megismert jóképű srác a randi közepén feláll az asztaltól azzal, hogy kimegy a mosdóba, majd soha nem tér vissza: a lány még órákkal később is ott ül abban reménykedve, hogy egyszer csak mégis megjelenik. Összetörik a szívünk, amikor a nagy mackó Harrison összebarátkozik a lépcsőházban egy ott lakó kissráccal, és végre az élete során először valódi barátja lesz, de a kisgyerek anyja végül eltiltja őket egymástól, mert attól fél, hogy nem tesz jót a gyerekének, ha egy autista felnőttel barátkozik. Jack pedig valósággal összetörik legbelül, amikor a kirúgása után bocsánatot kell kérnie és vissza kell kuncsorognia magát a nála jóval tudatlanabb főnökénél, ugyanis nagy szüksége van az állásra.
Így látjuk: ők vagy mi?
Az Így látjuk mi nagyon érzelmes, és érezhetően sokszor reális alapokon nyugvó történeteket mutat be, de mégsem realista alkotás. Itt minden érzelem nagy, és nem sűrűn látunk apró, mindennapi konfliktusokat: ha ebben a sorozatban baj van, akkor az mindig nagyon nagy baj. Ilyen szempontból nyugodtan lehet hatásvadásznak is nevezni a sorozatot, ráadásul az érzelmes jelenetek túl is vannak zenélve, ami csak erősíti mindezt. Azonban a hatásvadászat itt tényleg erős hatással jár, és mivel az érzelmi alapok rendben vannak, és a karaktereket is iszonyúan lehet szeretni, a szándékos nézőríkatást mégsem éreztem problémásnak: ez egyszerűen egy olyan sorozat, ami arra játszik, hogy meghatódjunk a nézése közben, és ezt jól csinálja.
Ugyanakkor akadnak vele problémák is, melyek a legtöbb nézőnek fel sem fognak tűnni, de e cikkben nem mehetek el mellettük szó nélkül. Bár az Így látjuk mi elsősorban Harrisonról, Violetről és Jackről szól, hozzájuk hasonlóan fontos szereplő Violet aggódó bátyja, Van és a segítőjük, Mandy is. A sorozat próbál egyensúlyozni Harrisonék és a Van/Mandy duó között, de a helyzet az, hogy egy idő után érezhetően az utóbbiak válnak hangsúlyosabbá.
Ahhoz képest, hogy a sorozat címe Így látjuk mi, ez elég furcsa helyzetet teremt, ugyanis az autisták helyett a róluk gondoskodók szemszöge válik uralkodóvá. Ez egy tipikusnak mondható probléma a filmekben és a sorozatokban: mivel maguk az alkotók általában nem spektrumzavarosak (ugyan itt az írószobában volt autista forgatókönyvíró, de inkább csak segédkezett a munkában, és nem volt egyike a fő íróknak), sőt a későbbi nézők legnagyobb része sem az, ezért valahol természetes, hogy a külső szemszög válik dominánssá: mind az írók, mind a nézők könnyebben beleképzelik magukat a segítők helyzetébe, ezért hiába volt más a szándék, mégis ők válnak főszereplővé, az ő nézőpontjuk válik uralkodóvá. Mivel nézőként valószínűleg mi is velük tudunk a legkönnyebben azonosulni, ezt nem fogjuk problémának érezni, pedig a témában az igazán nagy előrelépést azt jelentené, ha végre az ápolók/segítők/családtagok helyett az ő nézőpontjuk, az ő gondolataik, az ő érzelmeik és az ő történeteik válnának hangsúlyossá, ahogy a sorozat amúgy a címében ígéri. Persze ehhez még nincs késő, hiszen az alapokat az első évadban lerakták ehhez: ha egy későbbi második évadban több spektrumzavaros íróval és rendezővel dolgoznak, könnyen lehet, hogy az Így látjuk mi végül méltó lehet a címéhez.
Az Így látjuk mi című sorozat a Prime Video kínálatában látható.
