Bruce Willis mostanra annyira ellustult, hogy már azt a kis szájszéli félmosolyt sem tudja meggyőzően bedobni. Ha ránézek, csak azt érzem, hogy semmi kedve a kamerák előtt állni, és ettől nekem sem lesz kedvem tovább nézni őt. Pedig rengeteg filmjéért rajongok abból a korszakából, amikor még nem utálta tisztív szívből a munkáját.
Ezt írta kollégánk a méltán legendás akciószínészről két éve. A Willis pályáját, de főleg az utóbbi tíz évben abszolvált mélyrepülését áttekintő cikk tanulsága nagyjából az volt, hogy ez már a vég, a róla szóló sztorik és – lássuk be – az akkori alakításai alapján ennél mélyebbre nem süllyedhet gyerekkorunk ikonja.
Kollégánk – bár ezért nem lehet hibáztatni – tévedett. Dehogynem süllyedhet, és süllyedt is. Sokkal, sokkal mélyebbre.
Olyat láttunk már, hogy egy egykor a szerepeibe mindent, akár a saját testi és lelki épségét is beleadó színészóriás idős korára, hogy is mondjuk, hullámzó színvonalú filmekben bukkan fel, elég Robert De Niróra és Al Pacinóra gondolni: utóbbi időnként hatalmasat botlik (Jack és Jill), előbbi pedig sportot űz a kínos szerepekből (Utódomra ütök, Nagypapa elszabadul). Nicolas Cage kreatívan váltogatja az eredeti, szerzői filmeket (Pig, MANDY) és ZS-kategóriás szörnyszülötteket, de John Travolta és Sylvester Stallone is előszeretettel adja a nevét alacsonyabb költségvetésű, egy-egy sztárral érvényesülni kívánó fércművekhez, Bruce Willisnél azonban nem erről van szó. Ő úgy lett árnyéka saját magának, hogy egyszerűen nem hajlandó dolgozni, és amikor el is megy egy-egy forgatási napra, akkor is olyan, mintha ott sem lenne – ha mégis, hát a néző kívánja azt, hogy bár ott se lett volna. Ráhangolódás-képpen nézzünk is meg gyorsan egy rövid mozgóképes bizonyítékot.
Ehhez képest furcsának tűnhet, hogy sosem volt ilyen termékeny: a Rotten Tomatoes adatbázisa szerint 2020-ban kettő, 2021-ben pedig kilenc (!) filmje volt – ennyi szerepet egy sokat foglalkoztatott, nagy teherbírású karakterszínész is nyolc-tíz év alatt halmoz fel, a legnagyobb sztárok (amilyen hősünk is volt egykor) egy-egy év alatt jó esetben kettő, legfeljebb három egészestés mozit vállalnak, és az nagyon ritka, hogy ebből mindhárom főszerep. Egy film ugyanis nem csak a nagyobb produkciók esetében két-három hónapos forgatási időszakról szól, hanem a felkészülésről, tanulásról és a megterhelő munka utáni pihenésről is.
Bruce Willis azonban nem a forgatások után pihen: ő a forgatásokon pihen.
Az említett Rotten Tomatoes arról híres, hogy nem csak filmes adatlapokat gyűjt, hanem súlyozottan átlagolja a műalkotásokról született kritikákat, és egy százalékos pontszámot társít hozzájuk. A 0 százalék az értéktelen hulladék, a 100 százalék pedig az időtlen remekmű e (sokat vitatott) rendszer alapján. Bruce Willis tavalyi statisztikája itt a következőképpen néz ki:
- három darab 0 százalékos,
- egy 3 százalékos,
- egy 8 százalékos,
- egy 14 százalékos,
- kettő 20 százalékos film,
- és egy, amely nem kapott pontszámot, egyszerűen azért, mert nem látta elég filmkritikus ahhoz, hogy egyáltalán legyen miből átlagolni.
Ne is húzzuk tovább, lássuk a konkrétumokat: Bruce Willis tavalyi filmjeit. Megnéztük a legrosszabbat (Apex, 0 százalék) és a „legjobbat” (Breach – 20 százalék).
Breach
Az emberiség nagy része odaveszett egy halálos vírusnak hála, a civilizáció maradékát szállító bárka azonban új kihívással szembesül: alakváltó idegenek férkőznek be közéjük. Természetesen Bruce-on és egy csapat innen-onnan ismerős színészen múlik a fajunk sorsa. Eredeti, ugye? A bárka utasai, hogy a tömegjeleneteket megspórolja a stáb, édesdeden alszanak lefagyasztva, kivéve pár potyautast, akik végig ébren vannak és igyekeznek átbulizni az utat. Köztük van Bruce is, aki mondjuk ezzel az erővel végig is aludhatta volna a filmet, és bizonyos értelemben ez is történt.
Forrás: IMDB
A sci-fi akciófilm hagyományosan költségigényes műfaj, akárcsak a horror (mert zombik is vannak); hát, itt megspórolták, amit lehetett. A díszletek konkrétan azokból a hungarocell elemekből állnak, amelyek a te kezedben is voltak már, amikor tévét, hangfalat, kávéfőzőt, hűtőszekrényt csomagoltál ki az elmúlt húsz évben. (Bár legalább lefújták őket metálszürkére.) Még a ragasztónyomok is látszanak az illesztéseknél, a táblákat, figyelmeztető jelzéseket, például az űrhajót hajtó rekatorszobáét is házilag nyomtatták és ragasztották a falakra. A legjobb részek azok, amikor ott, ahol plafonnak kellene lennie, besütnek a stúdióként használt garázs fényei. Belegondolni sem merünk, milyen érzés lehetett a Die Hard és az Utolsó cserkész nagybetűs Sztárjának ilyen díszletek között mászkálnia, na nem mintha bárki fegyvert szorított volna a fejéhez, hogy tegye meg.
Apex
Bruce a jövőben, egy high-tech börtöncellában, egy holografikus női mesterséges intelligencia (?) társaságában várja, hogy kiengedjék, hogy aztán egy erdőben perverz, gazdag arcok vadászhassanak rá. Bele se menjünk, hányszor láttunk már ilyesmit, inkább foglalkozzunk a film főhősének lángelméjével. Egy ponton ugyanis félvállról bedobja az őt passzív-agresszív stílusban zaklató vadászoknak, hogy talán egymást is elkezdhetnék öldökölni, hogy végül ne kelljen szétosztani a jutalmat. A vadászoknak több se kell, egymás ellen fordulnak… Bruce pedig innentől kezdve egy órán át különböző fák és bokrok közül nézi mindezt. Láthatóan egy pillanatra sem volt jelen a forgatáson, ha szerepel is közös képkivágáson a többi, egyébként rettenetes színésszel (üdítő kivétel Neil McDonough, ő az egyetlen, aki legalább próbálkozik), testdublőrt használtak. Mondjuk egyébként is azt használtak: még akkor is inkább hátulról vagy fókuszon kívül mutatják a főhőst, amikor simán mászkál az erdőben, vagy egyszerűen lehagyják a fejét a képről. (Igazságtalanok vagyunk: akad egy hárommásodperces jelenet, amelyben kirángat egy fegyvert egy másik színész kezéből.)
Amit még kiemelnénk, az az, hogy Bruce Willisnek itt-ott látszik a fülhallgatója; tudjuk róla, hogy a Die Hard forgatásán hallássérülést szenvedett, ezért hallássegítőre is szüksége lehet, de itt nem erről van szó. Mintha a stáb titkolni sem akarta volna, hogy Willis meg sem tanulta a szövegét, be kellett olvasni neki mindent. A színészi „játéka” is pont olyan lehangoló, mint ahogy ennek alapján tűnik. Ordít róla, hogy fogalma sincs, kinek, milyen kontextusban és egyláltalán: mit mond.
Ezeken kívül volt még tavaly hét filmje: Cosmic Sin, Out of Death, Midnight in the Switchgrass, Survive the Game, Deadlock, Fortress, American Siege. Mondanánk, hogy ezek felfedezése bizony a kedves olvasóra vár, de a nagyszerű Red Letter Media YouTube-csatorna két filmkritikusa vállalkozott a lehetetlenre. Szétosztották a filmeket és megnézték mindet, hogy nekünk már ne kelljen; a 70 perces végeredmény viccesebb és szórakoztatóbb, mint bármi, amit Bruce Willis az utóbbi 10 évben letett az asztalra.
Ha már megnézték őket, egy kicsit nyomoztak is. Kiderült, hogy igenis van értelme gyártani ezeket a filmeket. Az összes mögött ugyanaz a kókler producer és három-négy rendező áll, a koncepció pedig mindig ugyanaz: innen-onnan összeszedett pénzből, gazdaságosított hollywoodi sablonok alapján, legfeljebb három (de ha lehet, inkább két) hét alatt, a lehető legolcsóbban leforgatni egy filmet, úgy, hogy Willisre tényleg csak egy-két napig legyen szükség – és a büdzsé nagy részét még így is felmarkolja a legendásan kapzsi színész. Ha ez megvan, jöhet a (szintén minimális) utómunka, trailer, poszter, és kész is vannak. Mire az egyik filmet bemutatják, általában már kész is a következő. Mindez pont annyira jövedelmező, hogy megérje folytatni, hála a célcsoportnak: a negyven feletti férfiaknak, akik még emlékeznek a Die Hardra. Szó szerint filmgyár ez, futószalaggal, munkásokkal, akiknek láthatóan semmi örömük nincs a filmkészítésben, a kreativitás vagy az eredetiség leghalványabb igénye nélkül.
A legszomorúbb az, hogy még így is lehetnének jók ezek a filmek. Volt már rá példa a filmtörténelemben, hogy egy film készítői tudják, hogy nem tarolják majd le Berlint, Velencét és Cannes-t, mégis képesek voltak kihozni a legtöbbet az adott szűkös lehetőségekből, mindezt lehetőleg úgy, hogy közben nem vették olyan komolyan magukat. A legszebb példa Roger Corman, a hetvenes-nyolcvanas évek egyik legtermékenyebb producere, aki pénzéhes volt ugyan, de volt ízlése és előszeretettel foglalkoztatott tehetséges kezdőket.
Bruce Willis filmjei nem ilyenek. Ezek bizony híján vannak minden humornak, stílusnak, és még ha egyik-másik író vagy színész meg is próbál belecsempészni valamennyit, hősünk kiábrándító (bár szerencsére ritka) jelenléte ezt is azonnal megöli. A Bruce Willis-filmgyár minden örömöt kiszív saját filmjeiből és aztán a nézőből is; senkit nem szeretnénk lebeszélni arról, hogy kíváncsiságból megnézze egyiket-másikat, de figyelmeztetjük, hogy az elvesztegetett másfél órákat bizony nem adja vissza senki.
Sokat elmond, hogy az Oscar-díj ellenpólusaként évente kiosztott Arany Málna-díj zsűrije idén egy teljesen új kategóriával is jelentkezett a szokásos legrosszabb férfi/női főszereplőn, rendezőn, filmen, forgatókönyvön túl. Ez a kategória pedig a Bruce Willis legrosszabb 2021-es alakítása, és a hagyományt megtörve a szokásos öt helyett nyolc alkotást jelölt: a színész összes filmjét abból az évből. (A Breachet nem, az szerintük 2020-as.)
Ami az idei felhozatalt illeti, eddig „csak” négy filmjéről tudunk, vagyis ennyire számíthatunk, de alighanem ebből is lesz vagy hat-nyolc az év végére. Úgyhogy mindenki tegyen szabaddá legalább ennyi estét, készítse a popcornt, és szervezzen „olyan rossz, hogy az már jó” filmnézős estéket a barátokkal – ebben az esetben némi alkoholra is szükség lehet. Meg arra, hogy véletlenül se gondoljunk bele, hogy valójában mennyire végtelenül szomorú ez az egész.
