II. Erzsébet kedvenc dalai

„A királynő zenei ízlése teljesen átlagos, egyáltalán nem játssza meg magát” – ezt Eve Pollard, a BBC műsorvezetője mondta pár éve, amikor születésnapja alkalmából egy rádióműsorban összeszedték II. Erzsébet kedvenc számait. És tényleg: őfelsége zenei preferenciái – bár ezt innen, a kontinens szívéből azért nem olyan könnyű megítélni – valószínűleg nem sokban különböznek egy találomra kiválasztott, átlagos életet élő, tisztességben megőszült nyolcvan-kilencvenegynéhány éves angol matrónáétól. Erzsébet királynő 1926-ban született, tehát a negyvenes években, a második világháború, valamint az azt követő nagy újrakezdés idején volt kamaszlány, illetve kora huszonéves, ami azt jelenti, hogy legmaradandóbb zenei élményei még bőven a rock and roll-korszak és úgy általában a popzene megszületése előttről származnak (sőt, 1952-ben, amikor királynővé koronáztak, az új idők új hangzása még mindig csak egy egészen szűk kört mozgatott meg az óceán másik oldalán). Ezt természetesen a királynői playlist is tükrözi, de azért még így is akad rajta egy-két meglepetés.

II. Erzsébet királynő a Buckingham Palotában, 1946. (Fotó: Lisa Sheridan/Studio Lisa/Getty Images)

Howard Keel: Oklahoma

A Richard Rodgers és Oscar Hammerstein szerzőpáros (lásd még: Anna és a király, A muzsika hangja stb.) első Broadway-musicale, az 1943-ban bemutatott, vadnyugati tematikájú Oklahoma! (így, felkiáltójellel) mifelénk talán nem tarolt akkorát, azonban az Egyesült Államokban ma is óriási klasszikusként tartják számon: legutóbb épp három éve újították fel. A második világháború után ez volt az első amerikai zenés produkció, ami Londonba is eljutott: 1947. április 30-án a Drury Lane Theatre lelkes közönsége – benne az akkor 17 éves Erzsébettel – állítólag tizennégy ráadásra tapsolta vissza a színészeket. A főszereplő cowboyt egy kitűnően éneklő fiatal színész, Howard Keel alakította, aki a magyar tévénézők számára sem teljesen ismeretlen, ugyanis 1981-től tíz éven át ő formálta meg a Dallas ősz hajú, bajuszos olajbáróját, Clayton Farlow-t, akit eredetileg csak amolyan ideiglenes pót-Jock Ewingnak szántak, ám a karakter hamar rendkívül népszerűvé vált, így a sorozat végéig maradhatott (a beágyazott felvétel is a nyolcvanas évek elejéről származik, nem a londoni bemutató idejéből).

Dolores Gray & Bill Johnson: Anything You Can Do

Nahát, ismét egy Broadway-musical! Úgy tűnik, a fiatal Erzsébetre nagy hatást gyakorolt a háború utáni amerikai szórakoztató zene (mondjuk ez érthető, hisz abban az időben Nagy Britannia szórakoztatóipara valószínűleg nem volt a legjobb állapotban). Irving Berlin 1946-ban bemutatott zenés vígjátéka, az Annie Get Your Gun valós történtet dolgoz fel: a Buffalo Bill vadnyugati cirkuszában híressé vált női mesterlövész, Annie Oakley és kollégája, Francis E. Butler szerelmét, persze csak amolyan kedvesen bugyuta, romantikus komédiába formájában. A darab Amerikában és Angliában is hatalmas sikert aratott, 1950-ben pedig mozifilm is készült belőle: érdekesség, hogy ebben a fentebb már méltatott Howard Keel játszotta Francis E. Butlert. A királynő szívéhez viszont, úgy látszik, inkább az a szereposztás állt közel, amely 1947-ben mutatkozott be a West Enden (erről sajnos nem találtunk felvételt, úgyhogy itt is a Howard Keel-féle verziót ágyaztuk be. Annie szerepében Betty Hutton).

Gary Barlow & The Commonwealth Band featuring Military Wives: Sing

Az egykor oly népszerű Take That fiúzenekarból ismert Gary Barlow és a musicalpápa Andrew Lloyd Webber minden határon túlcsorduló közös szerzeménye a királynő 2012-es gyémántjubileumára készült, és a Brit Nemzetközösség különböző szegleteiből összetrombitált művészek, valamint szépen éneklő katonafeleségek adják elő. Közreműködik: Harry (Henrik) sussexi herceg csörgődobon (1:45-nél).

Fred Astaire: Cheek to Cheek

És megint egy amerikai musical! Az 1935-ös Top Hat című zenés-táncos-romantikus komédiában a korszak két legnagyobb sztárja, Fred Astaire és Ginger Rogers bolondozott, a film zenéjét pedig Irving Berlin szerezte (akárcsak ugye az Annie Get Your Gunét). A Top Hatet imádta a közönség, szerette a kritika, és négy Oscar-jelölésig jutott. A film legismertebb slágere – ami a legjobb betétdal kategóriában ugyancsak Oscar-várományos volt – a Cheek to Cheek, amit eredetileg Fred Astaire énekelt, azóta meg boldog-boldogtalan feldolgozta Frank Sinatratól Ella Fitzgeraldon át Rod Stewartig, szóval mondhatjuk, hogy afféle standarddá vált, és azóta is a Nagy Amerikai Daloskönyv egyik elmaradhatatlan darabjának számít.

Vera Lynn: White Cliffs Of Dover

Noha már korábban is akadtak kisebb slágerei, Vera Lynn valódi karrierje 1939-ben kezdődött; ebben az évben megjelent kislemeze, a We’ll Meet Again, bár a szövegében nem tartalmaz konkrét utalást az éppen kirobbanó világégésre, mégis a második világháború korszakának egyik legnagyobb himnuszává vált Angliában. Majd újra találkozunk, hogy mikor és hol, nem tudom, de azt tudom, hogy egy nyári napon újra találkozunk – szólt az egyszerű, de nagy ívű refrén, amivel éppúgy tudott azonosulni a frontra vezényelt katona, mint otthon maradt kedvese, vagy az aggódó család, azaz gyakorlatilag az ország (és csatolt részeinek) teljes lakossága. Ez idő tájt, amikor senki nem lehetett biztos abban, hogy viszontlátja-e még valaha szeretteit, sokaknak többek közt Vera Lynn hangja jelentette a reményt, hogy egyszer vége lesz a háborúnak.

Az énekesnő pedig nagyon komolyan vette a feladatát: a kórházakban terhes katonafeleségeket látogatott, rádióműsorában a frontról érkező kívánságokat teljesítette, brit katonák előtt lépett fel Egyiptomban, Burmában, valamint Indiában (például a kohimai csata előtt is ő lelkesítette a katonákat), és olyan hazafias slágerekkel tartotta a lelket honfitársaiban, mint a (There’ll Be Bluebirds Over) The White Cliffs of Dover vagy a There’ll Always Be an England – utóbbit egyébként később a Sex Pistols is használta koncertjein bevonulózenének, talán nem feltétlenül honfiúi nekibuzdulásból. A kitüntetésekkel és címekkel elhalmozott Lynn aktív karrierje nagyjából a 80-as évek elejéig tartott (utolsó kislemeze stílszerűen a falklandi háborúról szólt), de 1995-ben azért még énekelt egyet a győzelem napján rendezett jubileumi ünnepségen a Buckhingam Palota előtt (a 2005-ös rendezvényen is tiszteletét tette, de akkor csak egy rövid beszédet tartott). 2017-ben, a századik születésnapjára megjelent válogatáslemezével pedig ő lett a valaha élt legidősebb előadó, aki listás helyezést ért el – írtuk legutóbb Vera Lynnről, aki 2020-ban, 103 éves korában hunyt el.

George Formby: Leaning On A Lamp Post

Ez kivételesen nem egy amerikai, hanem egy 1937-es brit zenés vígjáték, a Feather Your Nest betétdala, amire valószínűleg az Egyesült Királyságban is csak a kilencvenen túliak emlékeznek. A videó leírása szerint az itt látható jelenet egy hangstúdióban játszódik, ahol a lemezgyári munkást alakító George Formby titokban újra rögzít egy dalt, miután véletlenül megrongálta az eredeti felvételt, amelyet egy profi zenész készített. A lemezt aztán úgy veszik, mint a cukrot, és senki sem tudja, hogy az előadó valójában egy egyszerű melós; a 11 éves Erzsébet bizonyára nagyon jól szórakozott ezen a filmen.

Praise, my soul, the King of heaven

A Praise, my soul, the King of heaven egy jól ismert (mármint a Brit Nemzetközösségben jól ismert) anglikán egyházi himnusz, amelynek szövegét egy 19. században élt, „szokatlanul jóképű” anglikán pap, Henry Francis Lyte írta, a 103. zsoltárt alapul véve: „Áldjad, lelkem, az Urat, és egész bensőm dicsérje szent nevét! Áldjad, lelkem, az Urat, és ne feledd, mennyi jót tett veled! Megbocsátja minden bűnödet, és meggyógyítja minden gyöngeséged.”

The Lord’s My Shepherd

„Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm. Füves legelőkön terelget, csendes vizekhez vezet engem.” A 23. zsoltár sokat idézett szövegéből egy 17. századi angol politikus és puritán egyház szerző, Francis Rous írt himnuszt, a fülbemászó és emelkedett dallam pedig nagy valószínűséggel az egyik legtermékenyebb skót egyházzenei komponista (komponistanő!), a 19. században élt Jessie Seymour Irvine műve.

Lester Lanin Medley

Nathaniel Lester Lanin (1907-2004) amerikai swingzenekarvezető volt, aki sorozatban gyártotta a hosszú, gördülékeny, jól megszerkesztett, egyenletes ritmusú és tempójú medleyket (magyarul kábé: dalfüzér, azaz ismert slágerek egybefüggő verziója), amelyek folyamatos táncoltatásra lettek kitalálva – tudtuk meg az internetről, ahonnan még az is kiderül, hogy II. Erzsébet fiatalon fantasztikus táncos volt, remek ritmusérzékkel.

Regimental March Milanollo

Hagyományosan erre menetelnek robotikus összhangban a jellegzetes díszegyenruhájukról és szőrsapkájukról már messziről is felismerhető Coldstream Guards tagjai. Joggal gondolhatnánk, hogy ennél britebb dolog a világon nincs, azonban a Milanollónak valójában nem sok köze van Angliához: a vérpezsdítő dalt egy bajor zeneszerző, Johann Valentin Hamm írta, a címét pedig egy itáliai testvérpár, a 19. század negyvenes éveiben hegedűvirtuóz csodagyerekként egész Európát meghódító Teresa és Maria Milanollo után kapta.

Ez II. Erzsébet 10 kedvenc dala